A festő és kora

A kor, melyben élt, élni adatott, avagy arra kényszerült, nem volt megrázkódtatásoktól mentes. Vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy állandó fordulatokban volt érdekelve, amelyek nem keltettek túlzott örömet az elszenvedőkben. Születésekor kisebbségi. Egy szász-román többségű városban, Nagyszebenben magyar. Nem éppen a legkedveltebb etnikum a királyi Romániában. De megélnek, mert viszonylag jól fizet a vendéglátás, a Római császár, ahol apja a kenyérkereső. Iskolába is kisebbségiként küldik, egy katolikus német intézménybe, ahol megint csak kisebbségiként tartják számon az evangélikus-ortodox-görögkatolikus közegben.

Majd Vásárhelyre költöznek, úgy látszik, minden egyenesbe jön, csak közben háború van és nélkülözések, és egyre kisebbedő kenyéradag, rossz hírek, hiányzó férfiak, sebesültek feküsznek az iskolában, a padokat halomba hordják egy félreeső fészerbe, tanulók helyett nővérek, katonák népesítik be az egyik patinás tanintézetet. Hadikórház lesz a katolikus gimnáziumból.

Felfigyelnek tehetségére, akkoriban akad néhány megveszekedett intellektuel, akiknek fontos, hogy a készülődő, vajúdó új világban vagy annak illuzórikus, délibábszerű vízióiban legyenek művészek. Megalapítják a vásárhelyi művészeti líceumot. Nem az első, nem társtalan vállalkozás városunkban. Egy-két évtizeddel korábban Aurel Ciupe alapít festőiskolát, még korábban Bernády György konzervatóriumot, ahonnan tehetségek sora röppen ki. Nyilka Róbertet felveszik. Bevezetik az alapvető művészi eljárásokba, megszerzi tartósan azokat az eszközöket, ábrázolástechnikákat, amelyeket hivatásának, elhivatottságának szolgálatába állít.

A kolozsvári Ion Andreescu főiskolára esik a választása, természetes preferencia. Itt van a közelben, csak 110 km-re, tanárai erdélyiek. Festőnk, jövendő festőnk nem jön zavarba a feltételezhetően gyakori nyelvváltásoknál. Hisz maga is erdélyi ember.

A kor, amelyben felnőtté válik, a konformizmus kora. Annak áll a zászló, a siker, a karrier, az előmenetel, diadal, kiállítások, meghívások, ösztöndíjak, díjak, elismerés, jutalmazás, aki nem tesz föl kérdéseket a hatalomnak, a hatalom természetét nem firtatja, nem próbálja meg a határok virtuális és valóságos átlépését. A konformisták országlása minden téren a művészi szabadság eltagadása. A bólogatás. Az utasítások, a ki nem mondott parancsok szolgai teljesítése. A valóságábrázálás megcsúfolása. Művészetidegen, ideologikus célok és elvárások teljesítése. A megfelelésnek nem is kényszere, hanem boldog vállalása.

Mestere, Miklóssy Gábor maga is efféle önellentmondás hordozója. Egyfelől hihetetlen mesterségbeli tudású, kiváló művészetpedagógus, másfelől az egyedüli párt megrendelésére (avagy önként és fütyörészve? – ezt már soha nem tudjuk meg) megfesti Grivica 1933 című, tömegjelenetekben tobzódó történeti nagy tablóját, amely mindenben megfelel a Gheorghiu-Dej hősiességét mitizáló állampárti gyakornokok ízlésének. Benne volt a tankönyveinkben, reprodukciókban, tömegeket vittek a fővárosi pártmúzeumba, ahol kifüggesztették. Egész falat betöltött. Sőt egy adott korszakot is.

Nyilka Róbert hisz a művész egyediségében, az alkotás határtalanságában, egyszerűbben szólva: a szabadságban, amire felettesei már nem emlékeznek, talán soha nem voltak birtokában. Sztálin temetésére nem öltözik ki, nem veszi fel a gyászöltönyét. Őt ugyan nem gyámolította, nem vezérelte, nem rokona, sem ismerőse, pláné nem boldog őse. Ezért a megrettent, szolgalelkű csatlósok, a hajbókoló kegyencek eltávolítják a főiskoláról.

Ettől kezdve magára van utalva. Egyfajta társadalmonkívüliséget élvez. Élvez? Bizonyosan. Festhet, dolgozhat, alkothat, családot alapít, nyomorúságos állást vállal, vagy jóakarói segítik bele abba a rajzolói állásba, amikor plakátokat, egészségre nevelő-utasító ábrákat kell papírra vetnie. Valószínűleg mi, akik már az ötvenes-hatvanas években elmentünk a rajzai mellett, nem is tudtuk, hogy egy vérbeli művész kenyérkereső kompromisszumai mellett haladunk el. Ez kellett ahhoz, hogy erőteljes színekben, fellelt témákban, tájakban, arcokban, képzett képekben meglelje szabadságát. Akkor volt maradéktalanul boldog – én úgy hiszem –, ha dolgozhatott. Ha műtermében – már ha volt, s akárhol is volt – azt tehette, amihez a legjobban értett, vonzódott.

Nem volt magányos, ha azt gondolnánk. Voltak barátai. Marosvásárhely akkor is tele volt tehetségekkel. Rejtettekkel és üldözöttekkel, elismertekkel, meg beérkezettekkel és érinthetetlenekkel, készülődőkkel, akikben még nem bicsaklott meg a bizalom a jövő iránt. Velük és persze írókkal és színészekkel, tanárokkal, léhűtőkkel, bohém besúgókkal és sértettekkel beszélgetett, kocsmázott, haverkedett, vitatkozott. Szerelmekbe bonyolódott. Véleménye volt, lehetett, kellett lennie. Állást foglalt magánemberként, művészként kora dolgairól. Nem is tehetett másként, ha nem akart hazudni önmagának. 

Mert megjegyzett ember volt. Akkoriban nem bocsátottak meg a konformisták, a hatalmasoknak gazsuláló altisztek azoknak, akik egyszer ellenkezésbe bonyolódtak az uralkodó állapotokkal, elvekkel. Számontartották, feljegyezhették dolgait. Vastag lehetett az az iratcsomó, amit róla jelentettek, amit felróhattak neki. Nem felejtettek, függetlenül attól, hogy a főhatalom éppen milyen ideológiai bukfenceket vetett. Hogy hívták a viselőjét, kikkel vette körül magát.

A festőt követték, zaklatták – körmönfont módokat eszeltek ki –, elgáncsolták, korlátozták mozgását, őt magát megbélyegzettként kezelték. Belehajszolták a mámorba. Ugyanakkor alkotásai jelen voltak a kollektív kiállításokon, három egyéni tárlatot is kivívott. Üldözői nem zavartatták magukat az ellentmondásoktól: tehetségét elismerték pl. vásárlásokkal. Az alkotót nem.

Csak éppen a halálba kergették.

Nézd meg az önarcképét. 

Minden kiállított műve a halál cáfolata, a szabadság tételes kimondása, az alkotó dicsérete. Ha van: jóvátétel az utókor részéről.