A feltámadás ünnepére

Hit, remény és szeretet nélkül nem lehet élni és megmaradni

Húsvét a vallásos ember hitéletének csúcsa és a hitetlen, kételkedő ember csodája. A hívő ember számára Isten Fiának feltámadása a mennyei ígéret földi realitása, a kételkedők számára egy új, más világ ámulata. Ezen a ponton találkoznak a hitüket megvalló erdélyi vallásos emberek és a valami biztatót, igazi reményt keresők húsvét ünnepén a templomban. A Kárpátok ölelte régióban élők közül minden harmadik ember – felekezeti hovatartozástól függetlenül – húsvétban ott imádkozik az új vagy évszázados templomokban, mert hit, remény és szeretet nélkül nem lehet élni és megmaradni. Húsvét az élet hite, az örök élet reménysége és az isteni szeretet ünnepi átélése. Ezért a feltámadás ünnepe örök. 

Ötvös József ny. lelkipásztor, volt esperes, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora: 

Az isteni döntéssel szemben teljesen esélytelen az emberi akarat

– A húsvét – győzelem; az élet győzelme a halál fölött, a mennyei hatalom sikere a földi igazságszolgáltatás fölött, Isten döntésének érvényessége az emberi akarattal szemben. 

Úgy kétezer évvel ezelőtt így szólt az emberi akarat: feszítsd meg! Erre a hivatalos igazságszolgáltatást képviselő bírói testület, az akkori világhatalmat törvényesen képviselő, a római császár által kinevezett helytartó, Poncius Pilátus jóváhagyta az emberi akarat szánalmas döntését, a golgotai kereszten megtörtént az ítélet végrehajtása: halál. A középső kereszten haldokló Jézus hetedik, utolsó szóként belekiáltotta a világtörténelembe: „Elvégeztetett”. 

Az emberiség egy része a kezét dörzsölve örült a látszólagos sikernek: győztünk, nekünk lett igazunk! A másik része hangtalan szomorúsággal hordozta a fájdalmat: az emberi irigység, a földi bosszúvágy legyőzte a jót, a hamisság felülkerekedett az igazságon. 

A győztesnek vélt és a vesztesnek látszó két tábor között örök közönnyel fogadta el a nagy többség a történelmi élet-halál harc végkifejletét: Jézus a sírban van. Az emberiség azóta is ebben a hármas tagozódásban éli meg a tavasz erőt adó húsvéti ünnepét: egyik része – mifelénk az emberek egyharmada – templomban éli át az élet győzelmét, a másik része – főleg a tőlünk nyugatra eső országokban– csak a húsvéti szabadnapnak hódol, és ma is, mint minden időben, teng-leng a közömbös világ: mi közöm az egészhez?

Abban a két évezreddel ezelőtti testi-lelki harcban negyvennyolc órán keresztül az ítéletmondók voltak a győztesek, a világhatalom könyvelte el a sikert, Jézus tanításának követői pedig csendes imádságban, vesztesként várták a mennyei döntést. Isten válaszolt, válasza az örök húsvét nagy értéke: harmadnapra feltámadott.

Milyen érdekes, azóta sincs perújrafelvétel, mert az isteni döntéssel szemben teljesen esélytelen az emberi akarat. Mert a húsvéti feltámadás győzelme egyszer s mindenkorra eldöntötte ezt az élet-halál harcot, méghozzá az élet javára. Ez a mindenkori húsvét igazi nagy ajándéka, az évente megismétlődő feltámadásünnep személyesen átélhető áldása: az élet, az örök élet láthatóan legyőzte a halált, az üres sír látványa és valósága mennyei magasságba került az ember alkotta golgotai kereszttel szemben.

Így fordult meg a világ, fordította meg Isten a dolgok rendjét: az üres sír legyőzte a keresztre feszítést, mert az üres sírból élő, örökké élő jött elő, s így a húsvét győzelme a legnagyobb erő, a legerősebb remény a mindenkori ember számára.

Dr. Köllő Gábor teológus-vallástörténész, nyárádremetei római katolikus plébános:

Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálót (Jn. 21,6)

– Azt mondjátok, hogy a világegyetem a szeretet által tágul: annak összekötő és -tartó erői állandó finom mozgásban ölelik magukba az időtelenséget, a belső tereket. Itt a hang és a szó ölelkezésében az Ige újra testté lesz, és visszahull a Földre.

Isten szava termékeny erő – a Lélek erejében mutatkozik meg. Ez az erő titokzatos és mégis nyilvánvaló – ma is ebből él az emberiség. E nélkül a szó nélkül képtelenek volnánk felismerni a szívünk ritmusát, a bennünk feltóduló képeket, színeket és az előbb említett univerzum zenéjét, a növekvő életet, a másik ember szavát. Ha ez a Szó ilyen hatékony és képszerű, akkor miért utasítják el? Miért történik meg, hogy az ember magát az embert, magát a szó emberét véletlenszerűnek találja? Csak akkor toporzékol és igényeli a tiszta szót, amikor bajban van. Ilyenkor mintha Isten szavának hiánya fájdalmat szülne benne.

Az apostolok és a Mester számtalanszor hallgatták, és mégsem értették a bennük lévő isteni valóságot. Bár a feltámadás fénye tűzszerűen terjedt szét közöttük, mégis úgy tettek, mint akiknek a félelem többet mondott, mint a Mester jelenléte.

Az idézett szentírási rész a feltámadt Jézus újabb megmutatkozása a Genezáret tavánál. Vízen járva jelenik meg, és ezzel a mondattal szólítja meg Pétert: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálót”. János felismeri – mint mindig –, és odaszól Péternek, hogy a Mester az! Nos, innen kezdődik minden. Mivel mélyre kell evezni, és a hálót ki kell venni, ez a hit újabb próbája. Bár ott van a morfondírozás – Mester, egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk, de a Te szavadra mégis kivetem a hálót. Itt a lényeges: a „te szavadra”.

Észlelhetjük, hogy milyen erős és csodálatos ez a szó. Teremt és megfordítja a hitetlenségre való hajlamot. Belénk csempészi a döbbenet frissességét. Ez a szó, mely testté lett, és feltámadt. Beleborzad az ember, amikor megérti, hogy milyen közel jött hozzánk az Isten. 

Ami a csodálatos halfogásban történt, az mindennap megismétlődik. Ha finomak a lelki antennáink, akkor észrevehetjük. Ismételjük meg naponta többször is: evezz a mélyre. Ott a mélyben keresd meg a lelked tükrét, és nézz bele. Ebből a képből bomlik ki az isteni arc emberi ábrázata. Ez mozdít rá arra, hogy észrevedd, hogy ott van a másik te, aki nélkül te nem lennél én – nem volnál fogékony és alkalmas Isten szentségének a befogadására. 

Nem lenne belterjes kultúrád, és nem tágulna benned az univerzum. Lám, a halászok döbbenete mennyire ragályos és távlatokat nyitó. Kapu, mely bepillantást enged a Feltámadott bennünk élő szavára, ott belül a szó mélyen a SZÓ szava. Bomlik ezüstfátyolra kecses mozdulatomra. Lendül a miértre lelkünk, szép ölére. Létrejön általad – s él mindörökre. Ámen.

Kecskés Csaba marosvásárhelyi unitárius lelkész:

A húsvét az élet ünnepe

– Húsvét az élet, az újjászületés, az örök élet ünnepe. A jelenben élve, felnőttként az idei húsvétkor is gondolataim mindenekelőtt a gyermekkorba vezetnek vissza. Abba az időbe, amikor még nem foglalkoztatott igazán a húsvét teológiai mondanivalója, bár lelkészcsalád gyermekeként szorosan egybefonódott életem az egyházközség életével. Falun éltünk, a Székely Mezőség dimbes-dombos, erdők által koszorúzott szép településén, Szabédon.

Falun valahogyan más, teljesebb az ember és a természet, a teremtett világ kapcsolata. Sokkal közelebb él az ember a természethez, szinte együtt lélegzik vele. Tavasszal, a húsvéti ünnepkör idején évről évre megtapasztaltuk az újjászületés csodáját, amely körülöttünk zajlott Szabédon is. 

A templom körüli dombon lévő temetőkert, amelynek közelében éltünk, sok-sok gyümölcsfájával, bokraival rügybe, majd virágba borult. Nem véletlenül írta róla a falu költője, Szabédi László A szabédi temető című versében: „…A szabédi temető, kicsi hegyen nagy lejtő, de olyan szép temető, a világon nincs kettő…”.

A templom körül a temető a földi elmúlásról beszél, de húsvét ünnepén mégis benne és körülötte minden, a rügyező, virágzó temetőkert is az élet, az örök élet himnuszát dalolja.

A halhatatlan költő, Goethe írja Végrendelet című versében: „A lét semmivé sose válhat, mindenben örök áram árad”.

Ezt az áramlást, ezt a lüktetést érzi és éli át az ember minden tavasszal, minden húsvét idején. 

Ady Endre költőnk is ezt az érzést fejezi ki A szép Húsvét című versében:

Odukat és kriptákat pattant 

S bús árkokig leér a szava: 

Ilyen a Húsvét szent tavasza 

S ilyen marad…

…Óh, Tavasz, óh, Húsvét, 

Emberek ősi biztatója,

Csak azt szórd szét köztünk:

Állandó a tavaszi óra 

S ilyen marad…

A kereszténység felvétele óta a húsvét, a költővel szólva, ősi biztatónk nekünk, keresztény magyar embereknek is. Biztat és bátorít az örök élet hitével, a jézusi élet és tanítás diadalával. 

Bár különböző keresztény testvérfelekezetekhez tartozunk, a húsvét mindannyiunk számára az élet győzelmét jelenti a halál fölött.

Jézus tanította Lukács evangéliuma 20. részének 38. versében: „Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké, mert az Ő számára mindenki él”.

Ebben a jézusi tanításban benne van a mi teremtő és gondviselő Istenbe vetett hitünk. Aki adta és adja az életet, aki gondot visel ránk földi életünkben, de aki az örök életben, a fizikai elmúláson túl is gondviselő Istenünk marad.

Lukács evangéliuma 24. részének 5. versében, a húsvéti evangéliumban fénylő ruhájú férfiak hirdetik a csodálkozó asszonyoknak az örömhírt: „Mit keresitek a holtak között az élőt?”. 

Ez a húsvéti örömüzenet legyen számunkra megtartó erő ez év húsvétjában is. Tartson meg bennünket hitünkben, Istenbe vetett reménységünkben, a tanításaiban és példaadásában örökké élő Jézushoz való tartozásunkban.

Dr. Nánási Sámuel evangélikus lelkipásztor, a Wittenbergi Lutheránus Világszövetség Központ tanulmányi igazgatója: 

Békesség néktek! Ne féljetek!

– Szeretett testvéreim, amennyiben elkezdjük szemlélni a békesség jelenségét, első ránézésre feltűnik, hogy a békesség valamilyen kemény háborús konfliktus, egy családi perpatvar vagy éppen egy munkahelyen kialakult feszült helyzet lezárásával kezdődik. Az ilyen jellegű, az ilyen úton megharcolt békesség általában még több feszültséget hordoz magában. 

Ha mélyebbre evezünk, és jobban odafigyelünk szemlélődésünk során, látni fogjuk, hogy a béke, a békesség nem valamilyen tárgyalás, kompromisszumkötés, de még a felebarátunk elfogadásának eredménye sem, hanem Istennel való kiengesztelődésünk. Miért is kellene nekünk Istennel kiengesztelődni? – tehetnénk fel a kérdést. Mélyebb és pontosabb odafigyelésünk következtében kiderül, hogy a békének kettős mozzanata van: miközben kiengesztelődünk Istennel, teljes valónk kiengesztelődik önmagával. 

Ennek a folyamatnak állandó hordozói lehetünk, ha mindennap tudatosítjuk magunkban, hogy bennünk ott él a belső ember, aki Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Egyidejűleg azt is, hogy bennünk él az a belső ember is, akinek elhomályosult értelme és rosszra hajló akarata el akarja felejtetni velünk istenképűségünket, istenhordozói képességünket. 

Éppen ez utóbbi sarkall bennünket arra, hogy úgy fogadjuk el önmagunkat, hogy „...amint a szolga szeme gazdája kezére figyel […] mi úgy tekintünk Urunkra, Istenünkre...” (vö. Zsolt. 123,3). 

Istenre való tekintésünket elkezdhetjük teljes lényünk mindennapi odaajándékozásával, amikor röpima módjára elmondjuk Neki: Tedd széppé mindazt, amire én képtelen vagyok! Ebben a nagyon egyszerű, de a misztika mélységét érintő lelki folyamatban lelkünk otthonában otthonosan megjelenik a Mindenható Isten gyógyító ereje és tekintete. Csodálatos élmény. Egy ilyen találkozás túlmutat minden tárgyaláson, kompromisszumon és kárpótláson: ebben a (meg)tapasztalásban Isten szíve átöleli törékeny és kemény, magányos és konok szívünket, mely ölelkezés közepette szívünk eredeti rendeltetése szerint kezd el dobogni. Ekkor érezzük meg, hogy a ritmus ereje, mely bennünket Istenre hangol, közérzetünket, lényünket, létünket és testünket a békesség templomává teszi, amint azt Szent Pál apostol így fogalmazza meg: Isten temploma vagyunk, ha Isten lelke lakik bennünk. 

Az üres sír pontosan olyan, mint a mai világ némely része, ahol a tiszta szellem aligha érezhető. Az erőltetett közbeszéd, a kényszeres modorosság, a tömegek megfélemlítése, félreinformálása mind arra vall, hogy a jelenlegi világ az üres sírokban keresi meddő gondolatainak hátterét. 

Aki úgy keres, hogy már előre tudja, hogy értelme szerint nem találja meg azt, amit akarni vél, annak olyan nehézségei adódnak, ami szorongáshoz és félelemhez vezethet. A mai világ nagy része, mondhatnánk, ebben szenved.

Ne féljetek! Jézus ajkáról ez a felhívás nem csak azért különleges, mert isteni természetéből fakad, hanem azért (is), mert az ÉLET oldaláról hangzik felénk: nekünk, azoknak, akik a világ tudatalattiját akarva-akaratlanul átvesszük, és aszerint rendezzük be életünket. Nekünk, azoknak, akik az agresszió, hatalomvágy, különféle szenvedélyek megélése által szembemenekülünk gyenge önmagunkkal. Ezen emberi virtus legtöbbször önmutogatáshoz vezet. 

Szeretett testvéreim! Valóban be kell mutatkoznunk Krisztus Urunknak, hogy Ő majd bemutathasson mennyei Atyánknak. Feltámadása által nem új világrendet hirdetett, hanem a félelmet feloldó Isteni szerelmet. Ez adja meg nekünk ezekben a nehéz időkben az elindulást mindennapjainkban és a megérkezés értékes pillanatait. Isten velünk jár-kel, hogy észrevehessük, a félelem az eszünk által kombinált struktúra. Lelkünk nem ilyen kombinációk szerint működik, hanem lassú gyöngédséggel Isten megtartó erejére hangol. A csendes, néha majdnem hangtalannak tetsző szimfónia, a statikusnak tűnő szív összeölelkezése kibontja bennük az Isten iránti szépérzék mozzanatait. 

A félelem útjáról való letérés azért fontos, mert ennek üzenetét egyértelműen abban fogalmazta meg Jézus, hogy ne féljünk, mondván: Ne féljetek, mert én legyőztem a világot. Miközben óriási repülőgépek röpdösnek fölöttünk, vagy a tenger mélyén járnak-kelnek a tengeralattjárók, vagy éppen a világ nagy emberei külön békeharcosokat képeznek, hogy a megtévesztő (meg)békéltetés eszményét felvillantsák előttünk, el kell gondolkodnunk azon, hogy az ilyen és ehhez hasonló folyamatok elindítására micsoda erőt fordít a megrozzant emberi képzelet. A fél világ romokban és nyomorban hever: tönkrevert országok, ahol a hatalomnak látszó erősség gyilkos fegyverek által mutatkozott meg. Pedig Jézus a 21. század emberét ugyanúgy megváltotta, mint a szent apostolokat, és mégis úgy látszik, hogy ennyi esztendő után az emberiség gazdagabb része csak a háborúk szellemét értette meg. Vajon miért van ez így? E kérdés feltétele megadja a magyarázatot: Az evangélium egyszerűsége nem fér bele a bonyolult technika világába, az emberi bölcselkedésbe, az emberi hatalom megszervezésébe, de belefér a mi szívünkbe, akiknek igencsak össze kell szednünk magukat, ha keresztények akarunk maradni. Minden esélyünk megvan rá. Vegyük komolyan a feltámadott Krisztus Jézus biztató kijelentését: Békesség néktek, ne féljetek! Krisztus feltámadt!

Dr. Puskás Attila örmény katolikus kulturális referens:

A keresztény „happy end” reménye

– Az amerikai filmek hozzászoktattak a happy endhez. A jó győz, és a végére minden megoldódik. Mi is gyakran mondjuk, hogy minden jó, ha a vége jó. Keresztény szemmel sem más a helyzet, mert húsvét üzenete az, hogy a feltámadás győz a halál fölött, ami a fizikai értelme mellett a világ negativitásának a gyűjtőfogalma – a rosszaságé, a gonoszságé, a bűné. A teljes megsemmisülés fölött győz az örök életre szóló feltámadás.

A húsvét először is a remény ünnepe. A nemrég elhunyt afrikai anglikán lelkész és emberjogi aktivista, Desmond Tutu így fogalmazott: „A remény azt jelenti, hogy még a legnagyobb sötétség idején is képesek vagyunk megpillantani a fényt”. A halálfélelem és haláltusa, az Istentől való elhagyatottság érzése nagypéntek valósága. Számos ilyen „nagypéntek” van az életünkben is. De minden húsvét nagyszerű üzenete az, hogy a feltámadás szétfeszíti a földi élet két végső pontja, a születés és halál közé szorított, reményvesztett szorongást, és új lehetőséget villant fel, a feltámadás reményét, a jó győzelmét. 

De van egy másik szempont is, amit érdemes itt kiemelni. A nagyheti szertartások alatt, az eledelek húsvét hajnali megáldása során az örmény egyház is megemlékezik a választott nép Egyiptomból való kivonulásának történetéről. Egyiptom az Istentől való távolság helye, a vándorlás pedig a megtisztulás folyamata az Istennel való találkozáshoz azon a helyen, amelyet majd Ő ad népének az ígéret földjén. Az úton, a pusztában való tévelygés az emberi lélek küzdelmének, a jó és rossz közti folyamatos döntéskényszer szimbóluma. Ebben a megközelítésben húsvét nemcsak a feltámadásról, hanem az átváltozásról is szól. Nem csak amerikai happy end a jó győzelméről, hanem arról szól, hogy maga az ember is átalakul a jó győzelmének folyamatában, egy új ember születik. Így értelmezhető, hogy Jézus teste is más volt a feltámadás után. Átváltozott.

A happy end keresztény értelemben nemcsak a remény ünnepe, hanem felhívás az átváltozásra, ami valóban utópisztikusnak tűnik, hiszen a föld mindig a jó és rossz harcának színpada volt és lesz. Mert ha a megújult ember és a jó győzedelmeskedett volna, akkor nem lett volna örmény genocídium és zsidó holokauszt, srebrenicai tömegmészárlás, iraki, szíriai, karabahi, ukrajnai háború. Mert mindig ott van a „ha”. Ettől függetlenül megmarad a remény és a felhívás, hogy másként is lehet élni, továbbá, hogy van „ott fenn egy ország”, ahol semmit sem „rontunk el”, és ami minden „átváltozottnak” valóban happy end.