A fekete márciusra emlékeztek

Harminchárom évvel a marosvásárhelyi események után

Mindössze néhány hónappal a forradalom után, 1990. március 19-20-án került sor Marosvásárhelyen a pogrom-kísérletre, amely megdöbbentette a külföldi közvéleményt is. A magyarok és a románok véres konfliktusát akkoriban a globális léptékben legfontosabb rádió- és televíziócsatornák is közvetítették. A márciusi eseményeknek öt halálos áldozata volt, 278 személy sebesült meg. A fekete március most, 33 évvel később is élő seb. 

Erre emlékeztek  március 18-án, szombaton a Bernády Házban, ahol egy dokumentumfilm levetítésére és kerekasztal-beszélgetésre is sor került. Az eseményen részt vett Borbély László államtanácsos, Novák Csaba Zoltán történész, a Kisebbségkutató Intézet igazgatója, Vincze Loránt európai parlamenti képviselő, Kovács Mihály Levente, Maros Megye Tanácsának alelnöke, valamint Káli Király István író is. 

Borbély László, az esemény társszervezője lapunknak elmondta, hogy az elmúlt több mint három évtizedben a Bernády Ház legalább 20 megemlékező eseménynek adott otthont, amelyek között volt olyan is, ahol román és magyar nemzetiségű emberek közösen vettek részt, mindkét fél részéről voltak történészek is. A közös beszélgetéseknek az volt a céljuk, hogy együtt vonják le a tanulságokat annak érdekében, hogy soha ne ismétlődhessen ez meg.

Borbély László hangsúlyozta, nagyon fontos, hogy a fekete március kérdéskörében milyen információkat adunk tovább a fiataloknak, hiszen a véres események óta felnőtt másfél generáció. A megértést nagyban segítheti, ha megnézik a 12 órás dokumentumfilmet, amelynek az egyórás változatát szombaton levetítették. Azért is lenne fontos, hogy tisztában legyenek a fiatalok azzal, ami Marosvásárhelyen 1991 márciusában, illetve az azt követő időszakban történt, mert nemcsak az események alkalmával volt frontváros Marosvásárhely, hanem bizonyos értelemben ma is az. Erre példa, hogy a katolikus iskolát évek óta nem tudják hivatalossá tenni, illetve a városi tanácsban egy-egy szavazás alkalmával nincsenek partnerek a román pártok részéről.

A pogromkísérlet szervezői nem feleltek a történtekért, senki nem vonta őket felelősségre. A büntetés és a felelősségre vonás csak a magyarokat és a magyar romákat sújtotta. Mindez úgy, hogy minden felvételen egyértelműen látszik, felfegyverkezett falusiakat hoztak be a városba, továbbá ott vannak a nyilatkozatok, hogy ők verekedni jöttek, nyomatékosította az államtanácsos.

Borbély László kiemelte, hogy mindenkinek az lenne a feladata, beleértve a médiát is, hogy közelítse egymáshoz a magyarokat, románokat és romákat. Fontos lenne, hogy az együtt élő közösségek beszélgessenek egymással, de nemcsak a múltról, hanem arról is, hogy miként lehetne előrelépést elérni Vásárhelyen. Csak összefogással lehet egy virágzó várost létrehozni.

Az államtanácsos arról is beszélt, hogy a márciusban történtek bemutatását el szeretnék vinni iskolákba is, hogy a diákokat tájékoztassák, hogy ismerjék meg a város történelmének ezen fejezetét is. Jó, ha tudják, mi történt, viszont fontosabb, hogy egyrészt az így megszerzett információn elgondolkozzanak, másrészt próbáljanak meg közeledni egymáshoz, a másik fél kultúrájához. Hozzátette, hogy a jövőben még lehet számítani olyan kerekasztal-beszélgetésekre, ahol mindhárom közösség képviselteti magát, közösen beszélik át a fekete március kérdését. Elengedhetetlen a fejlődéshez, hogy a közösségek, a város lakosai egymás szemébe nézzenek, kimondják, hogy ami 33 évvel ezelőtt történt, szörnyűség volt, és ezzel a tudattal, egymást segítve menjenek tovább.

Novák Csaba Zoltán szerint, 33 év perspektívájából nézve a helyzetet, a sebek valószínűleg teljesen soha nem fognak begyógyulni, de számos kérdésben sikerült megtalálni a megbékélést. Figyelembe véve a szomszédunkban zajló orosz–ukrán háborút, amelyre ráfogták, hogy kisebbségi kérdések miatt robbant ki, azt mondhatjuk, hogy szerencsések vagyunk, hogy megúsztuk ennyivel.

A fekete március egy szégyenfolt a város történetében, amit bizonyos mértékben tabu övez, a fiatalok keveset tudnak róla. Sőt gyakran belekényszerülnek az egyik közösség narratívájába, és nem látnak bele a másik fél perspektívájába. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója szerint ezért is nagyon jó, hogy minden évben megemlékeznek a történtekről, viszont szükség lenne a közös programokra, hogy a közösségek együtt próbálják feldolgozni a múltbeli eseményeket.

A történész szerint jót tett a román–magyar kapcsolatoknak országos szinten, hogy Románia a 90-es évek közepétől arra törekedett, hogy csatlakozzon az euroatlanti struktúrákhoz, ennek következtében pedig rákényszerült arra, hogy bizonyos szinten rendezze a nemzetiségi kérdéseket. Ez nem feltétlenül úgy alakult, ahogyan azt a magyar közösség szerette volna, de a 80-as és 90-es évekhez képest pozitív elmozdulást láthatunk, vélekedett Novák Csaba Zoltán. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy Marosvásárhelyen a múlt évezred utolsó évtizede feszült egymás mellett élésben zajlott le. Hosszú időre rányomta tehát a fekete március a bélyegét a két közösség együttélésére, amely valamilyen szinten rendeződött, azonban a politikában most sincsenek közös stratégiák, hiányoznak azok a közös ügyek, amelyek mellé mind a román, mind a magyar fél odaállna.

Ahhoz, hogy egy hasonló pogromkísérlet és véres, áldozatokat követelő esemény ne ismétlődhessen meg sem Marosvásárhelyen, sem máshol, elsősorban demokráciára, stabilitásra és egy olyan államra van szükség, amely képes garantálni mindenkinek a jogait. Egy etnikai konfliktushoz vezető út hosszú, viszont ha megvannak a feltételei, akkor bármikor megtörténhet, mondta a történész. Az csak egy illúzió, hogy az emberek tanultak a múlt szomorú eseményéből, és az soha nem ismétlődhet meg. Történelmi szempontból látszik, hogy mikor alakult ki a feszült állapot, ahogyan az is, hogy mikor lehetett volna megállítani a lejtőn az eseményeket, azonban ehhez egy olyan államra lett volna szükség, amely mindegyik közösség tiszteletét élvezi. Ez nem volt adott. Éppen ezért kell tenni annak érekében, hogy hasonló szélsőséges helyzet ne tudjon kialakulni. Szükséges a kommunikáció, egymás és mindazon alapjogok tisztelete, amelyek a demokratikus Európában elvárhatók. Ha ez az egyensúly felborul, akkor az nem vezet egyből a fekete márciushoz hasonló eseményekhez, viszont komoly gondokat szülhet.

A fekete március egy trauma, olyan sebeket szült, amelyek nem gyógyulnak be teljesen, különösen a résztvevők esetében. 45 évvel a II. világháború után megtörtént, szomszédok az utcán egymásnak estek, közösségek fenyegették egymást, és faluról felfegyverkezett embereket hoztak be. Ez egy olyan sokk volt, amit egyik közösség sem tud egykönnyen kiheverni. Viszont megfelelő párbeszéddel és közös programokkal talán el lehet jutni egy olyan szintre, ami egyfajta rezignált megbékélést jelent, mondta Novák Csaba Zoltán.

Napjainkig sem történt meg az 1990 márciusában lezajlott események szakszerű feldolgozása, ehhez az is hozzájárul, hogy még nem történt meg az igazságszolgáltatás. Emiatt pedig nem sikerült lezárni ezt a fejezetet, és a maga helyén kezelni, vélekedett Vincze Loránt európai parlamenti képviselő. Vegyes érzelmek kavarognak mindenkiben a fekete március kapcsán, ezért is fontos, hogy időről időre legyen egyfajta megemlékezés, amely továbbörökíti ‘90 márciusának a tanulságait, vélekedett a képviselő.

Nem a történelmi események pontos ismerete az elsődleges szempont, hanem az, hogy milyen mértékű vízválasztó volt ez az erdélyi magyar közösség életében. Ez ébresztette rá a politikai elitet arra, hogy csak demokratikus eszközökkel beépülve a romániai demokratikus intézményekbe lehet az erdélyi magyar közösség jogait kiharcolni. Minden más út a közösség önmegsemmisítéséhez vezetett volna.

A fekete március után számos magyar ember ment el a városból vagy akár az országból is, és ezt követően kezdődött el a közösségek párhuzamos élete, mind a mai napig nagyon kevés az átjárás a román és magyar közösség között, emelte ki Vincze Loránt. Ahhoz, hogy ez az átjárás erősödjön, egymás elfogadásáról kell beszélni, arról, hogy miként viszonyul a román többség a magyar kisebbséghez, hiszen fontos lenne, hogy partner és ne alárendelt legyen a magyarság, vélekedett a képviselő. Ez az egyenrangúság sem az alkotmányban, sem a törvényekben, sem a mindennapokban nem érhető tetten. Az idő hozhat erre gyógyírt, viszont 33 év erre nem volt elég, a mai fiatalok is ugyanazokkal a szemléletekkel rendelkeznek, mint a szüleik, ami azt jelenti, hogy a közösségek előtt álló út még nagyon hosszú.