„1916-ban a háború alatt spiritiszta ülés volt Bukarestben a Stefanescu# családnál. Citálták a faraók szellemeit. Ezek megjelentek és több ezer év előtti életükről sokmindent beszédek. A háziur leánya gyorsírással lejegyezte. Többek között beszélt ott Caragiale is, aki azt mondotta magáról (?), hogy ő is faraó volt egykoron, még Tutankhamen előtt. Később egy görög rabszolga képében beszélt, akit föníciai kalózok raboltak el.
Az eset bevonul az »irodalom«-ba.
Tutankhamen sírjának felfedezésekor Stefanescu kisasszony egy részét az egyiptomi regénynek leközölte egy bukaresti szemlében. Nem sokkal később egy francia iró, Maurice de Waleffe irt egy egyiptomi tárgyu regényt Taia királyné címen. – Stefanescu kisasszony úgy találta, hogy a regény nem egyéb, mint másolata annak a mesének, melyet neki 1916 ban a görög rabszolga elmondott. Erre egy éleshangú levelet irt a kisasszony a »Les Annales«-ben és de Waleffe-t plágiummal vádolta meg. A vád visszafelé sül.
Erre M. de Waleffe replikázott és közölte, hogy mostani regénye nem egyéb, mint újabb kiadása egy másik regényének, a »Le pépion vert«-nek, amely 1906-ban jelent meg. Ő tehát nem plagizált és egyuttal beperelte »a bukaresti oktalan rágalmazókat«.”
Nem túl gyakori a hazai sajtótörténetben, hogy egy Aktuális fedőnevet viselő vezércikk helyett-mellett-abbabeleszőve egy száz évvel azelőtti írást idézzünk. Most mégis ez történik. Alaptalanul? Nos, a fent idézett szövegnek több köze van a mai tematikához, mint elsőre hinnénk: Marosvásárhely kereken egy évszázaddal ezelőtti napilapja, a Székely Napló hozta le a fenti, Balkánizü „regényplágium“. Babona és szerzői jog című cikket LIII. évfolyamának 1923. május 13-i, vasárnapi lapszámának első oldalán, amelyben a névtelen szerző beszámol az akkor már négy éve elhunyt drámaíró szellemét ősfoglaló mediterrán túsz által suttogott irodalmi remekmű további sorsáról. Tragikomikus, ahogyan a történelem kereke körbe-körbe forog, hiszen ugyanabban az országban történt ez, amelynek élén a gengszterváltás óta csak úgy hemzsegnek a doktori végzettségű miniszterek és miniszterelnökök, akikről aztán sorra derül ki, hogy értekezésüket mások gondolatainak fondorlatos elkölcsönzésével tették eklektikusabbá. Az országban, amelyben az alkotónak a saját alkotásához való joga gyakran lábbal tiportatik, az országban, amelyben a sok esetben tehetséges, szakirányú képzettséggel rendelkező művészemberek közül sem kevesen hagyják ott íróasztalukat vagy műtermüket, és mennek el kasszásnak a Mekibe, mert abból még úgy-ahogy meg lehet élni. Inkább nem is folytatom.
Ehelyett inkább merengjünk el a néhai Ştefănescu kisasszony elméjének pallérozott csiszoltságán, a sziporkázó intelligencián, amely a könnyűnek vélt legombolási lehetőséget egy antik fantom hátán kívánta meglovagolni, és gondolkozzunk el azon, hogy a másolást felderítő technológia egyértelmű fejlődése mellett a balkánízű agyakban változott-e valami… Futtassunk erről egy kósza gondolatot ma, április 26-án, a szellemi tulajdon világnapján.
