A Don-kanyarban elesett, szenvedett erdélyi áldozatok emlékére
2023-01-10 16:00:00
- Dr. Ábrám Zoltán
A téma elismert kutatója, Szabó Péter Don-kanyar című könyvében így írt a nyolcvan évvel ezelőtti, 1943. január 12-i urivi áttöréssel kiteljesedő nemzeti tragédiáról: „A magyar köztudatban a Don, a Don-kanyar Muhival, Moháccsal és Doberdóval mért tragédiáink színtereként hagyományozódott. Ezen a tájon harcolt és semmisült meg történelmünk sokat idézett hadserege, a magyar királyi 2. honvéd hadsereg. Ki nem beszéltsége, részleteinek elhallgatása miatt hamar a magyar sorstragédiák közé került. A végtelen oroszországi Don menti hómezőkön nem csak egy hadsereg veresége és egy nemzeti katasztrófa következett be, hanem sok ezer magyar család tragédiája is”.
A kommunizmus évtizedei Romániában sem tették lehetővé a második világháborúban a Don-kanyart megjárt, ott elpusztult áldozatokra való emlékezést, az akkori események kutatását. Ennek ellenére nagyon sok családban minden év januárjának derekán vagy halottak napján gyertyát gyújtottak. Nem csak a hozzátartozók. Mert ilyenkor az ideológusok által el nem torzított lelkekben a kegyelet lángja pislákolt történelmünk egyik legnagyobb tragédiájának ártatlan szenvedői, áldozatai iránt.
Az „aranykorszakban“ megdöbbenéssel olvashattuk Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvét. Bármennyire tiltották, hozzánk is eljutott, kézről kézre járt. Itt olvashattuk: „Pedig ezeket az embereket, ezt a százezernyi férfit egyszer el kell siratni. Mert zömében áldozatok voltak”.
Aztán bekövetkeztek az 1989-es változások, és lassacskán beszélni lehetett arról, amiről azelőtt még suttogni sem volt tanácsos. Az erdélyi magyarság elsősorban a magyarországi médiából értesült a doni áldozatok emlékére szervezett anyaországi megemlékezésekről. 1999 októberében a Duna TV-ben tízezrek követték a pákozdi emlékkápolna felavatását, és az addig orosz földben nyugvó magyar katona hazahozatalát. Arról is értesülhettünk, hogy a magyar kormány kezdeményezésére katonatemetőket alakítottak ki a Don mentén, az egykori véres csaták helyszínén, kiemelten Rudkinóban és Bolgyirevkában.
Elérkezett hát az ideje annak, hogy az erdélyi áldozatokra is emlékezzünk.
2002 januárjának egyik hajnalán ötlött fel bennem a gondolat, Szatmárnémetiben református lelkészként szolgáló édesapám példáját követve, hogy tartsunk marosvásárhelyi megemlékezést, és állítsunk emlékművet az áldozatoknak. Nemsokára az EMKE Maros megyei szervezete kezdeményezésére a történelmi egyházak és egyes civil szervezetek képviselőiből Marosvásárhelyen emlékbizottság alakult a Don-kanyarban 1943 telén elesett áldozatokért. A Don-kanyari áldozatokért emlékbizottság tagjai voltak: Csató Béla római katolikus, Ötvös József református, Nagy László unitárius és Pap Noémi evangélikus lelkészek, valamint Pál-Antal Sándor (Erdélyi Múzeum-Egyesület), Keresztes Géza (Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság) és Ábrám Zoltán (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület). Később az emlékbizottság két taggal bővült: Fodor Imre, 2004-ig Marosvásárhely alpolgármestere, valamint Berekméri Árpád Róbert történész-levéltáros.
A bizottság tagjai mindjárt a megalakulást követően kutatómunkát indítványoztak a Don-kanyarban nagyrészt megsemmisített 2. magyar hadsereg erdélyi, elsősorban Maros megyei vonatkozásainak jobb megismerése érdekében. Ennek eredményeképpen egy éven belül sikerült összeállítani egy 577 személyből álló listát mindazokról, akik Maros megyéből kerültek ki a Don-kanyarba. Közülük számosan nem kerültek már haza, mivel ott meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek. A jegyzék 125 települést érint, Marosvásárhelyről összesen 83 személyt sikerült azonosítani.
Félezernél is több Maros megyei áldozat! Magyarok, románok, zsidók és más nemzetiségűek, honvédek és munkaszolgálatosok egyaránt. Sőt, még ennél is jóval többen, mert bizton mondhatjuk: a túlélők és az otthon maradottak is áldozatok voltak. 1943 januárjában-februárjában az elviselhetetlen oroszországi télben a Don kanyarulataiban, a folyam mentén védőállásaikban levő, az értelmetlen parancsra kitartó, majd a visszavonuló német csapatok védőpajzsát alkotó magyar és nem magyar honvédek és munkaszolgálatosok, a 2. magyar hadsereg erdélyi tagjai is egy egész nemzettel együtt áldozatokká váltak.
A doni emlékbizottság a tragikus esemény 60. évfordulója alkalmából szervezett legelőször megemlékezést Marosvásárhelyen, amely során tárgyi kiállításra, történelmi-kulturális jellegű előadásokra került sor. Ekkor még sikerült hét Maros megyei túlélő, Don-kanyart megjárt egykori honvéd nyomára bukkannunk, akik – egy kivétellel – részt vettek a hatvanadik évfordulóra szervezett nagyszabású megemlékezésen. Rendkívül megható volt! Íme a nevek, akikre immár kegyelettel emlékezünk: Bíró Ferenc (Körtvélyfája), Józsa István (Marosszentgyörgy), Imreh Sándor, Kulcsár István, Lukács Endre (Marosvásárhely), Kovács Dénes (Mikháza), Palotás Gergely (Kebeleszentivány).
2003 januárjában került sor az első megemlékezésre Marosvásárhelyen, és azóta évről évre gyertyát gyújtunk a doni áldozatok emlékére. Már a kezdetektől indítványoztuk egy emlékmű felállítását, amely előtt a Don-kanyarban elesett hősök tiszteletére adózhatunk. A Bocskay Vince szovátai szobrászművész által megtervezett és a szoborbizottság által elfogadott emlékmű alapkőletételére 2003. január 12-én került sor a marosvásárhelyi római katolikus temetőben, majd felavatására két évvel később, 2005. május 29-én, a magyar hősök napján. Az emlékmű felállításáért köszönet Bocskay Vince szobrászművésznek, a művészi alkotás szerzőjének, ugyanakkor Sánta Csaba szobrászművésznek, akinek a szovátai öntőműhelyében született meg a bronzalkotás, valamint Dóczy András csíkszeredai szobrászművésznek, akinek a kőfaragó műhelyében készült el a talapzat. Mellettük és velük együtt feltétlenül meg kell említenem Keresztes Géza műépítész áldozatos munkáját, akinek a tervrajzai és utánajárása nélkül nem sikerült volna megkapnunk az építési engedélyt, aki mindvégig féltő gondoskodással követte az emlékműállítás előmenetelét. A hivatalos engedélyek beszerzését, a pályázatok lebonyolítását, a megemlékezések megszervezését, számtalan adminisztrációs teendő megoldását önálló jogi személyként az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete vállalta fel.
A Don-kanyarban elesett hősök tiszteletére felállított emlékmű mintegy két és fél méter magas, összesen kb. hatszáz kilós, mondanivalója jelképes tárgyi elemek révén jut kifejezésre. A kompozíció egészében keresztre emlékeztet, amelynek vízszintes része bronz, függőleges része pedig egy csiszolt andezitoszlop, egyben piedesztál a vízszintes elem kiemelésére. A függőleges oszlop elülső felirata: PAX, oldalt pedig az olvasható: DON, 1943. I. 12. A vízszintes elem vonatkerék, ágyúcsőroncsok, valamint emberi kezek egymásba torlódását ábrázolja.
Köszönetem fejezem ki a Keresztelő Szent János-plébánia munkaközösségének és híveinek, hogy az emlékműnek „otthont” biztosítottak, és hozzájárultak a helyszín rendezéséhez. Köszönöm a történelmi egyházaknak, kiemelten a belvárosi unitárius egyháznak, a Volt Hadifoglyok Szövetsége és a Vitézi Rend tagjainak, a rendezvényeinken megjelenő újságíróknak, hogy hozzájárultak ahhoz, hogy közösen pótoljuk a „régi nemzeti tartozásunkat”: a doni csatákban és visszavonulásban elpusztult, eltűnt, elesett honvédekről és családtagjaik fájdalmáról való megemlékezést. Végül, de nem utolsósorban elismerés mindazoknak, akik ápolják a doni áldozatok emlékét, akik évről évre részt vesznek a megemlékezéseinken, akik cselekvő módon hozzájárulnak azok sikeres lebonyolításához. Feltétlenül meg kell említenem, hogy kezdetben a megemlékezések megszervezésében kiemelten Berekméri Árpád Róbert, a későbbiekben pedig Benkő József ifjú történész állt mellettem, akinek a kezdeményezésére többször sikeres doni emléktúra lebonyolítására is sor került.
Megemlékezésem, visszaemlékezésem az ismert történész, dr. Szakály Sándor gondolataival zárom, aki a következőket írta: „Egy nemzet azonban nem feledkezhet meg halottairól, meg kell hogy adja nekik a végtisztességet! Azoknak is, akik idegen földben, sok száz és ezer kilométerre a hazától, és azoknak is, akik hazai földben alusszák örök álmukat. Emlékük megőrzése valamennyiünk számára fontos kell hogy legyen! Egy nemzet halottai iránti tisztelete jelzi az adott nemzet kulturális színvonalát és igényességét is. Aki nem temeti el hőseit, nem siratja el halottait, nehezen várhatja el az utókor megbecsülését. Az ifjabb nemzedéknek nemcsak eleiről kötelessége gondoskodni, de emlékük megőrzéséről is!”
Béke poraikra!
