2020. szeptember 21., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A Sherifftől Leninig

Bár hivatalosan a Moldovai Köztársasághoz tartozik, és egyedül Oroszország ismeri el, a Dnyeszter Menti (Dnyeszteren Túli) Köztársaságba, Transznisztriába csakis útlevéllel, szigorú ellenőrzéssel lehet bejutni. A határnál minden beutazó személynek külön kupont kell kitöltenie, ami tízórás tartózkodásra jogosítja fel, pontos dátumokkal. Az ország elhagyására vonatkozóan a pontos óráról és percről is rendelkezik. Aki az éjszakát is a Dnyeszter túloldalán szeretné tölteni, arra már más eljárás, más nyomtatvány érvényes. Mindenki csak oroszul beszél, ezért feltétlenül előnyös, hogy utaskísérő sofőrünk mindent lebeszél, elintéz. Mi meg sem szólalunk, és máris a határ túloldalán vagyunk. Miután sorompók és országhatárt jelölő táblák mellett haladunk el, szembetaláljuk magunkat egy tank csövével. A többi a hangárban pihen. Pár száz méter után a Dnyeszter hídja előtt orosz tengerészgyalogosok és néhány gépfegyver őrzi a határt. Arrább, a Bender városból a Dnyeszteren átívelő híd lábánál egy történelmi tank van közszemlére téve, amely az 1992-es „függetlenségi harc” kirobbanásakor az első lövést adta le. A hídfőknél Dnyeszteren túli és orosz nemzeti színek váltakoznak. A zászló, a címer nem változott, a szakadár állam megtartotta az egykori Moldáv Szocialista Köztársaság szimbólumait. A sarló és a kalapács megtalálható a címerben és köztereken is. Emellett piros-zöldre festett trolikkal erősítik a nemzeti identitást, miközben a különböző plakátokon az ország függetlenségét hirdetik.

Lassú tempóban haladunk a széles úton, a forgalom csekély, az autók zöme a múltból jön felénk. De nemcsak a járművek, hanem az épületek, a város hangulata is múltidéző. Furcsa, sajátos, hamisítatlan időutazás. Visszaköszönnek a kommunista államokra egykoron jellemző jegyek: a viszonylag rendezett széles utak, a tágas közterek, a fehérre meszelt fák, a szintén fehér útpadkák. Velük együtt a tócsás kátyúk, a grandomán építkezések, a beton és a vas kavalkádja. Az utcán sétálgató fegyveresek nyújtotta nyomasztó közbiztonság. Figyeljük és betűzgetjük a feliratokat: Nr 1 üzlet, Moszkva-hirdetés, Béke (Mir) tömbházak. A Dnyeszteren Túli Köztársaságban a hatalmat és a rendet fenntartó 14. (orosz) hadsereg felszámolását követően épült az új lakások zöme. Arrább focipálya, katonai egység. A helyi viszonyokhoz képest a katonák fizetése jó, ráadásul különjuttatásokban is részesülnek. Csak háború ne legyen! A többi nem számít, az idő telik, és gyorsabban-lassabban minden kialakul. 

A korrupció érezhetően az ajtón kopogtat, miközben gyakrabban találkozunk a „sheriffel”, mint az amerikai vadnyugaton. A legismertebb név ugyanis, több helyen cirill és latin betűkkel kiírva: Sheriff. Benzinkutak tulajdonosa, olajbiznisz főszereplője, gyárak működtetője, üzlettulajdonos, pénzváltók és boltok névadója. Sheriff Stadion, FC Sheriff Tiraspol. A csapatot általában FC Sheriffként nevezik, hogy ne tévesszék össze a városban létező másik csapattal, melynek neve FC Tiraspol. A legjobb csapat a hivatalos Moldovai Köztársaságban, simán veri a kisinyovi Bölényeket (FC Zimbru), rendszeresen kijut a nemzetközi porondra. A Wikipédia adatai alapján „1997-ben alapította a Sheriff nevű, főleg kőolaj-kitermeléssel és feldolgozással foglalkozó mamutvállalat. Ez a cég finanszírozta a 2002-ben átadott Sheriff Stadiont, amely az UEFA követelményeinek minden szempontból megfelel. Az első bajnoki címet 2001-ben szerezte meg a csapat, és azóta minden szezont megnyert.” A helyi gyakorlattal ellentétben elütő, hogy a cirill betűs felirat mellett latin betűkkel is írja: Sheriff. Pedig a köztársaságban a kötelező orosz írásmód miatt kizárólagos a cirill felirat. Persze, kivételek mindig akadnak. Amiként az is kivételes, hogy egyedül az FC Sheriff igazolhat le vendégjátékosokat, még fekete bőrűeket is. De az sem mindennapi, hogy a mágnás tulajdonos, Igor Szmirnov gagauznak vallja magát, és Izraelben él. Ő a Dnyeszteren túli csempészet atyja.

Transznisztria szovjetebb, mint az egykori Szovjetunió, és szovjetebb, mint Oroszország. A népszavazási adatokra támaszkodva a lakosság 98%-a támogatja, hogy hivatalosan is egyesüljön Oroszországgal, de a két területet földrajzilag elválasztó Ukrajna gátat szab a „népakaratnak”. Transznisztria etnikailag vegyes terület, nyelvei a moldovai román, az orosz és az ukrán. Hozzávetőlegesen a lakosság harminc-harminc százalékát alkotja e három népcsoport, mégis hegemóniát élvez az orosz nyelv és az orosz kultúra. Bizonyára elvárásként, hiszen az államot gyakorlatilag Oroszország működteti, bár létét hivatalosan nem ismerte el. Az állam bevétele nagyrészt a Gazpromtól kapott gáz eladásából származik, az adósság pedig Moldova számláját terheli, akárcsak a nyugdíjkiegészítés.

Transznisztriában könnyen megoldották az Európához vagy Oroszországhoz való tartozás dilemmáját. Tiraszpolban minden erősen szocreál, oroszos, ruszkibarát. Az itt gyártott Kvint konyak adómentesen megy Oroszországba, „a Kreml a fő rendelője”, és a kifizetés némi oxigént jelent a mások által el nem ismert köztársaságnak. A Sheriff tulajdonában levő gyárban évente húszmillió üvegnyi konyaknak titulált borpárlatot állítanak elő, a gyár képe az öt transznisztriai rubelt érő bankjegyen is szerepel. 

Saját parlamenttel, kormánnyal, nemzeti bankkal és saját fizetőeszközzel rendelkezik. A helyi (transznisztriai) rubel sajátos idomú, gitárpengetőre emlékeztető, különböző színű műanyagdarab, világszerte egyedi fizetőeszköz. A különböző geometriai formájú, sárga, zöld, kék és piros plasztikérmék egy, három, öt és tíz rubelnek felelnek meg. Az érméken Alekszandr Szuvorov, Tiraszpol alapítója, Franz Pavlovics De Volan, Szuvorov hadimérnöke, Pjotr A. Rumjancev-Zadunajszkij, a Nagy Katalin cárnő alatt szolgáló orosz tábornok és maga Nagy Katalin szerepelnek. Persze, a legtöbb helyen orosz rubelt és moldáv lejt is elfogadnak. A feketepiac, a csempészet amúgy is dívik. Az államkasszát és a hatalmat erősíti, hogy az ország területén számos fegyvergyár található. Nyilvánvalóan burkoltan, mint például egy hatalmas öntöde és acélgyár egyik részlegében fegyvergyártó egység működik, miközben a gyár gáz- és villanyszámláját kényszerű módon a kisinyovi kormány fizeti, mert amennyiben nem tenné, azt sugallná, hogy elismeri a régió függetlenségét.

A Dnyeszter Menti Köztársaságban június 9-én évről évre megünneplik Oroszország napját, amit a lakosság körében függetlenség napjának is neveznek; 1991-ben ezen a napon az orosz népi képviselőkből álló kongresszus kinyilvánította Oroszország szuverenitását a felbomló Szovjetuniótól. Persze, május 9-e, a másik függetlenségi nap is nagy figyelemnek és megbecsülésnek örvend, látványos katonai parádék ideje. 

Előbb a központot, majd az egyetemet látogatjuk meg. Tiraszpol széles és eléggé kihalt sugárútja mentén, a központi részen a legfontosabb látnivaló a parlament épülete, előtte Vlagyimir Iljics Lenin szobrával. Legutóbb szintén a Moldovai Köztársaságban láttam Lenint hasonló pózban, néhány évvel korábban, az akkor autonómiát gyakorló Gagauz Köztársaság fővárosában, Komrat főterén. A központi zónában az orosz-szovjet múlt és a függetlenségi harc szimbólumai torlódnak össze. A várost 1792-ben alapító Alekszandr Szuvorov lovas szobrával és Lenin büsztjével (az országházzal) átellenben a második világháború hőseinek arcképeit felvonultató plakáterdő, arrább a hősök temetője az afganisztáni és a függetlenségi harcokban elesett katonák kőbe vésett arcképével, egy ötágú csillag alakú örökláng, a harcokban valamikor használt és immár piedesztálra állított tank, mögötte aranysárga fényben csillogó kupolájú ortodox templom. Mindenki tudni véli, hogy a főtéren álló tank csöve Moldova felé fordul.

Áló Lenin Tiraszpolban a parlament előtt


Putyin ajándéka, Vlagyivosztok orvosutánpótlása

Egy helyen találhatók az egyetem, a kórház, a személyzet számára fenntartott blokklakások. A tiraszpoli Sevcsenko Állami Egyetem része az orvosi kar, vele együtt az orvosképzést biztosító épületek. A főépületet, amely a preklinikai tanszékeket is magába foglalja, néhány évvel ezelőtt adták át. A nemrég felújított főépület bejáratánál piros-zöld transznisztriai és piros-fehér-kék orosz színek utalnak a hely szellemére. Az előcsarnokban jól észrevehető helyen márványtábla hirdeti, hogy mindez Putyin ajándéka. A transznisztriaiak számára ugyanis a megmentőnek tartott Putyin személyes kultusza megkérdőjelezhetetlen. 

A tantermek és a laborok új festést kaptak, tiszták és világosak, a berendezésük azonban szerény és kezdetleges. A mikrobiológiai tanszék saját maga állítja elő a táptalajt, ami dicséretes erőfeszítést igényel, hiszen ma már mindenki megveszi a megbízható minőségű alapanyagot. Az irodákban megjelentek a számítógépek is, az elektronikus levelezés jelenti a fő kapcsolattartási módot. A maroktelefonok ugyanis rooming módban működnek, Oroszországon át hívhatók. A dékán mutatja be az épületet, nehezen beszél angolul, nincs névjegykártyája. Beszámol arról, hogy a tanárok lelkesedése határtalan. Elsősorban Moszkvával és Szentpétervárral ápolnak jó kapcsolatokat. Amúgy a Tiraszpolban diplomázott és a későbbiekben elvándorolt orvosok erős diaszpórát hoztak létre az orosz fővárosban. Az évente beiskolázott százhúsz orvos közel fele kivándorol Oroszországba, ráadásul számosan a világ legnagyobb államának a túlsó felére, a távoli Vlagyivosztokba. Itt ugyanis az egészségügyi dolgozók iránti fokozott igény miatt kedvező életkörülményekre lelnek, jó fizetést és lakást kapnak. Ráadásul tízezer dollárnak megfelelő rubel jár nekik a gyermekvállaláskor, majd öt év elteltével eldönthetik további sorsukat. Aligha fognak hazamenni, az otthoni orvoshiány fennmarad.

A kórház osztályvezető sebész főorvosa hetente Kisjenő (Kisinyov) és Tiraszpol között ingázik, lassan három évtizede megszokta ezt a helyzetet. Hétvégeken hazajár a családjához, hétfőn reggel szigorúan munkára jelentkezik. Nem könnyű, a fizetése is kisebb, de Tiraszpolban mégiscsak valaki: megbecsült, már-már pótolhatatlan. Amúgy a kórház kívül-belül a múlt század közepének a hangulatát idézi fel, talán a hatvanas évekét, amikor születtem. Az épület kopottas, a berendezés régies. De ami a legfontosabb: van villany, sőt generátor is, mert időnként előfordulnak kimaradások. Ilyenkor előkerül a megbízható és hűséges petróleumlámpa. Ismerős, ugye? Csupa nosztalgia. A nyolcvankilenc előtti hazai hangulatot árasztja.

A sajátos helyzetben fennálló ellentmondások egyike, hogy bár a Dnyeszter Menti Köztársaságot a nemzetközi közösség nem ismeri el önálló államként, állampolgárai mégis gyorsított eljárásban, etnikai alapon egyszerre akár négy-öt ország útlevelével is rendelkezhetnek. A legtöbben moldovai, román, ukrán és/vagy orosz útlevél birtokosai. Közülük a román útlevél igencsak értékes, hiszen kapu az Európai Unióba, az európai közösség felé. Márpedig nemzeti identitás ide vagy oda, ma már az állampolgárok számára a legnagyobb hajtóerő a szabad mozgásgyakorlás. És mivel a Moldovai Köztársaság egyesülése Romániával igencsak várat magára, a román útlevél megszerzése több lehetőséggel kecsegtet, mint a moldovai úti okmány. Hogy a transznisztriai útlevél – személyazonosságiként való alkalmazásán túli – kihasználatlanságáról ne is beszéljek. Szóval vonzó az Európai Unió, de még vonzóbb Oroszország. A munkaerőpiac leginkább keletre kacsint. Ne csak nyugatra, hanem keletre vessétek szemeiteket! – üzenik nekünk, uniós polgároknak is. 

Hogy igazuk van-e, ki-ki saját maga megítélheti…