2019. március 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

106 éve, 1913. január 9-én született

Richard Milhous Nixon, az Amerikai Egyesült Államok 37. elnöke. Máig ő az egyetlen az amerikai elnökök között, aki lemondásra kényszerült, mert különben alkotmányos vádemeléssel távolították volna el hivatalából. 

Richard Nixon
(forrás: Wikipédia)


A siker nem jött elsőre

A kaliforniai Yorba Lindában született egy szegénységgel küszködő kvéker család öt fiúgyermekének egyikeként. Tízéves korától dolgozott, de kiváló eredménnyel végezte iskoláit, és megszerezte a Duke Egyetem jogi diplomáját. 1937 és 1942 között ügyvédként dolgozott, a második világháborúban 1942 és 1946 között a haditengerészetnél szolgált. 1940-ben kötött házasságából két lánya született.

Leszerelése után politikai pályára tért. 1947-50-ben kongresszusi képviselő, 1950-53-ban szenátor volt republikánus színekben, a kongresszus tagjaként aktív szerepet játszott a kommunistaellenes hajszát folytató McCarthy-bizottságban. A republikánus vezetők 1952-ben a szovjetellenes nézeteiről ismert szenátort szemelték ki Dwight Eisenhower elnökválasztási programjának kialakítására. A kampány során élte át első nagyobb politikai válságát: azzal vádolták, hogy gazdag támogatók pénzzel pumpálták tele az általa kezelt titkos „pártkasszát”, ő azonban egy érzelgős televíziós beszédben tisztára mosta magát. Eisenhower oldalán alelnökké választották, a tisztséget 1961 januárjáig töltötte be.

1960-ban pártja elnökjelöltjeként indult a demokrata John F. Kennedyvel szemben, de alulmaradt. Bízott a gyors visszatérésben, ám az 1962-es kaliforniai kormányzóválasztáson is elbukott. Megkeseredve vonult vissza, nyolc évig ügyvédi és előadói tevékenységből tartotta fenn magát. 1968-ban viszont ismét a republikánusok elnökjelöltje lett, és megszerezte a hőn áhított elnökséget is. A kampányban azzal az ígérettel állt elő, hogy véget vet a vietnami „mocsárnak”, és valóban: ő volt az, aki a pusztító szőnyegbombázások után elrendelte az amerikai csapatok kivonását, és elérte a tűzszüneti szerződés aláírását Hanoi képviselőivel Párizsban 1973 januárjában. Addigra elnökként is újraválasztották, miután 1972-ben földcsuszamlásszerű győzelmet aratott a demokrata George McGovernnel szemben.

Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy addigi elnöki éveiben lezárta a húsz éve tartó amerikai–kínai szembenállást, amikor 1972 februárjában első hivatalban lévő amerikai elnökként ellátogatott a kommunista Kínába, és Pekingben kezet fogott Csou En-laj miniszterelnökkel. Ugyanazon év májusában Moszkvában járt, és megállapodást kötött Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkárral a stratégiai támadófegyverek korlátozásáról, amivel a hidegháború évei után kezdetét vette az „enyhülés” korszaka.

A csúcsról aztán hatalmasat bukott: 1973-ban kipattant az ún. Watergate-ügy, az Egyesült Államok történetének legelképesztőbb politikai botránya. Nixon az amerikai történelemben addig példátlan lépésre kényszerült: 1974. augusztus 8-án lemondott tisztségéről, hogy elejét vegye a küszöbön álló impeachmentnek, alkotmányos vádemelésnek. Botrányos körülmények között kellett távoznia, és csak azért nem emeltek vádat ellene, mert lemondása fejében utódja, Gerald Ford kegyelmet adott neki.


A bukás után

Sosem ismerte el, hogy rosszat cselekedett volna, a történteket hibás politikai döntésként fogta fel. Az első éveket Kaliforniában remeteszerű visszavonultságban töltötte, később New York környékére költözött. Számos könyvet írt, beutazta a világot, találkozott a világ vezető politikusaival, elnöki könyvtára Yorba Lindában hű emberei állandó műhelyévé vált. Szép lassan előkerült a feledésből, és külpolitikai szakértőként tiszteletet vívott ki magának. Magánbeszélgetéseken elnököknek adott tanácsokat külpolitikai kérdésekben.

1994. április 22-én, 81 éves korában hunyt el egy New York-i kórházban, négy nappal azután, hogy otthonában súlyos agyvérzést szenvedett. Méltatói elsősorban a külpolitikai érdemeit hangoztatták, de kiemelték, hogy megszállott konzervatív létére ő volt az egyetlen, aki békeidőben befagyasztotta az árakat és a béreket, aki az addigi legnagyobb szabású jóléti programot kidolgoztatta (bár nem tudta elfogadtatni a törvényhozással), aki a „fehér választói hullám hátán” bejutva a Fehér Házba minden elődjénél többet tett a faji elkülönítés megszüntetéséért a déli államok iskoláiban. Alakját, elnöki tevékenységét halála előtt és után több film is megörökítette Alan J. Pakula, Jorn Winther, Oliver Stone, Daniel Petrie és Ron Howard rendezésében.

Yorba Lindában helyezték nyugalomra 1994. április 27-én a róla elnevezett könyvtár kertjében, aznapra országos gyászt rendeltek el. Temetésén egykori külügyminisztere, Henry Kissinger, a szenátus republikánus párti csoportjának a vezetője, Bob Dole, valamint Pete Wilson kaliforniai kormányzó búcsúztatta. A búcsúbeszédet Bill Clinton elnök tartotta, a gyászbeszédet pedig Billy Graham tiszteletes mondta el az elhunyt fölött.


A Watergate-ügy

1974. augusztus 8-án jelentette be az amerikai népet sokkoló tévébeszédben Richard Nixon amerikai elnök, hogy másnapi hatállyal lemond tisztségéről. Az elnök az Egyesült Államok történetének legnagyobb politikai botránya, a Watergate-ügy miatt kényszerült az addig és azóta is példátlan lépésre.

Amikor 1972. június 17-ére virradó éjszaka a washingtoni Watergate irodaépületben tetten értek öt betörőt, akik a Demokrata Párt főhadiszállásán akartak lehallgató-készülékeket elhelyezni, még senki sem sejtette, mekkora lavina indult el. A hívatlan látogatókat – akikről kiderült, hogy közvetlenül vagy közvetve kapcsolatban állnak a Nixon elnök újraválasztásán dolgozó csoporttal – 1973 januárjában ítélték el. Addigra az egyébként is sokkal esélyesebb Nixon már elsöprő győzelmet aratott a demokrata párti elnökjelölttel, George S. McGovern szenátorral szemben.

Két hónappal később az egyik elítélt, bőrét mentve, az ügyet tárgyaló bíróhoz írt levelében kitálalt a betörés hátteréről, és a betörés elrendelőjeként az elnök egyik barátját, egyben az újraválasztásán dolgozó bizottság elnökét nevezte meg. A köztörvényes ügy ezzel példátlan politikai skandalummá változott, amiben különleges szerepe volt a médiának. Javarészt a The Washington Post két újságírója, Bob Woodward és Carl Bernstein cikkeinek köszönhető, hogy az ügy nem ért véget a bírósági tárgyalással és a betörés elkövetőinek elítélésével. (Csak évizedekkel később, 2005-ben derült ki, hogy a lap két újságíróját titokban értékes értesülésekkel segítő belső informátor, a rejtélyes „Mély torok” az FBI második számú vezetője, W. Mark Felt volt.)

Nixon 1973 áprilisának végén arra kényszerült, hogy menessze két legfőbb bizalmasát, H. R. Haldemant és John Ehrlichmant, ők végül mindketten börtönbe kerültek. A szenátus bizottságot állított fel a Watergate-ügy vizsgálatára, a meghallgatásokat 1973 májusától a televízió is közvetítette – ezeket az amerikaiak 85 százaléka nézte, és felmérhetetlen politikai károkat okoztak az elnöknek. A koronatanú a Fehér Házból kirúgott John Dean volt, de a Nixon-adminisztráció több volt tagja is drámai vallomást tett. Ezekből kiderült, hogy a Fehér Házban a legmagasabb szinten működött egy „piszkos ügyekre” szakosodott csoport.

Nixon vesztét nem is maga a betörés, hanem az annak elpalástolására irányuló mesterkedése okozta. Az elnök emberei eleinte „harmadrangú betörésként” próbálták az ügyet eltussolni, amely azonban az újabb és újabb terhelő bizonyítékok napvilágra kerülésével hihetetlen méretű, mindenkit magával sodró lavinává szélesedett. Nemsokára elérkezett a pillanat, amikor a figyelem már arra irányult: tudott-e Nixon a betörésről. Az ügyben eljáró ügyész megtudta, hogy Nixon utasítására az Ovális Irodában elhangzott minden beszélgetést rögzítettek, és a meghallgatások során elhangzott vallomások hitelességének megállapítása érdekében ezek kiadását kérte. Az elnök a végrehajtó hatalom gyakorlóját megillető privilégiumokra és nemzetbiztonsági okokra hivatkozva ezt megtagadta, sőt 1973 októberében leváltatta az ügyészt is.

A közfelháborodás hatására Nixonnak visszakoznia kellett, s az év végén kiadott néhány szalagot, de ezekről 18 percet letöröltek. A vizsgálóbizottságot ez nem elégítette ki, így az elnök 1974 áprilisának végén valamennyi szalag írásos, szerkesztett változatát rendelkezésükre bocsátotta (a szerkesztés lényegében a nem szalonképes kifejezések eltávolítását jelentette). Júliusban a Legfelsőbb Bíróság valamennyi szalag átadására szólította fel Nixont, három nappal később, 1974. július 27-én a képviselőház három olyan vétségben – hatalommal való visszaélés, az igazságszolgáltatás akadályozása és idézések átvételének megtagadása – találta az elnököt vétkesnek, amelyért leváltható lett volna. Bizonyos volt, hogy a szenátus vád alá fogja helyezni, és megindítja a felmentéséhez vezető eljárást (impeachment).

Nixon ezt nem várta be: 1974. augusztus 8-án este televíziós beszédben bejelentette, hogy a kormányzáshoz szükséges „kellően szilárd politikai alap” hiányában másnapi hatállyal lemond tisztségéről. Utódja Gerald Ford lett, aki szeptemberben elnöki kegyelemben részesítette Nixont (távozásával az impeachment okafogyottá vált, de még fenyegette őt a bűnvádi eljárás).

A betöréssel összefüggésben álló cselekményekért 63 személy ellen emeltek vádat, és 54-et el is ítéltek. Közülük 21-ről bizonyosodott be, hogy a Fehér Ház munkatársa vagy a Nixon újraválasztásán dolgozó bizottság tagja volt, s vagy maga is részt vett a betörésben, vagy legalábbis tudott arról. A Watergate-ügy azóta a politikai hatalommal való visszaélés, de egyben a demokratikus intézmények és az oknyomozó újságírás diadalának jelképévé vált, forgattak róla filmet, ihletett regényt és popdalokat, és számos későbbi botrányt is erről kereszteltek el.

(Forrás: mult-kor.hu)




Kapcsolódó cikkek: