A csődör átszervezése

Csöd egy kis tanyabokor Böd közelében, a kettő lakossága olyan volt az évek során, mint az Elek bá lakodalma: változó. Hol Csödön voltak kevesebben, hol Bödön többen; de olyan is volt, hogy Böd többsége egy lakodalom következtében felborult, mivel a menyasszony a felkontyolás során menyecskévé lényegülvén már új minőséget képviselt, s ezzel kissé elbillentette a demográfiát, Csöd javára. 

Kemény harc folyt a lányokért, de a konfliktusok valahogy mindig keresztelővel végződtek. Ahol aztán újabb áldásos cselekedetekre nyílt reményteljes kilátás. A lakosság viszont úgy elkomásodott, hogy máig erősítik: róluk szól a népszerű népdalénekes, Széllyes Sándor rímes versezete, az Apám lakodalma.

A csödiek s a gödiek az átkosban is jól megvoltak egymással. Pálinkabűzös kis „irodából” kormányozta őket Csucsu elvtárs, akit titokban s nagyon diszkréten urazni is illett, ha nem hallotta idegen. De amikor megtörtént anno a rendváltás, Csucsu fogta a harmonikaszerűen levegőző félvékás aktatáskáját, behívatta Csödi Bödit, aki kettős minőségben hivatalnokoskodott a sokoldalúan megfejelt társadalomban: úgy is, mint éjjeliőr, és úgy is, mint postás; és hát voltaképpen boltos is volt, mivel a völgyi üzletből ő fuvarozta fel a kenyeret, a kötelező (büdös) halkonzervet, pálinkát, cigarettát és a vastag téli gúnyaneműt is. 

Csucsu elvtárs azt mondta Csödi Bödinek. Hallgass ide. Én elmegyek, mert ezek bűnbakot keresnek, és képesek felakasztani engem, a jótevőjüket. Itt ez a táska, benne az irattár s a törvények. Mostantól szerezz hozzá egy bibliát is. Te leszel az új vezető, más nem telefonál. Mindenért te felelsz.

Azzal kilépett a barakkból. Még visszaszólt: benne van a hatósági pisztoly, nájlungból. A rendest eladtam egy szekusnak, akitől a sajátját elrekvirálták valami hegyi mokányok. Ha nem kell, eldobhatod. De ha mégis pöckölődne valaki, elég, ha csak ráfogod. Golyó – csucsu.

Többé nem látták Csucsu urat. Valaki mesélte: látta a Jutúbon, amint „Küzdelmes életem és veszélyes kalandjaim” című könyvét dedikálja egy budapesti bemutatón.

Csödi Bödi attól kezdve ki sem látszott a munkából. Mindennap valami adatot kértek, éppen csak az eperfákat nem számoltatták meg vele. Mert ha azokról is statisztikát kérnek, hiába mondja, hogy idefenn nem terem meg az eper, hasból be kellett volna diktálni, hogy teszem azt, Csödön negyvenöt, Bödön huszonhét eperfa, az összesen hetvenkettő, melyből meddő ennyi meg annyi, borjadzó annyi meg ennyi, levágni való pedig... És finoman átcsusszan a sertésstatisztikára... Ezért az érkező kérdéseket kapásból válaszolta meg, azon frissiben, a telefonba, és persze sohasem tévedett.

Egyszer azonban a központi kisasszony vészt sejtető hangon hívta Csödi Bödit. Faluvezér úr, van itt egy csirkuláré, eztet én sem értem. Jó volna, ha béutazna, hogy tisztázzák a megyével. 

Hát Csödi Bödi szekérre ült, vagy mit is mondunk, odarendelte az egyik fiatal gazdát az autójával, és kettesben beutaztak a székhelyre, ahol, amint lenni szokott, több volt a szék, mint az ember. De ülni csak a székelnök ült. Annyira elfoglalt volt a székén, nem jutott ideje Csödi Bödi csirkuláréjára. Bödinek be kellett érnie a főfő titkárnővel, aki szintén nem értette a fránya körlevelet. Mert abban az állt, hogy... És megint csak nem értette. Mindegy, itt írja alá, hogy átvette, s vigye innen, ne is lássam, se magát, se a kóvertáját. 

Csödi Bödinek élt egy jóembere a városban, az is koma. Hozzá vitte a rejtélyes rendelkezést. Az aztán megmagyarázta. Ez egy kormányrendelet, mondta. Benne áll, hogy ahol... De itt ő is elakadt. Megnyomott egy gombot, átjött egy tágas orrcimpájú szemüveges fiatalember, nagyon művelt, süt róla. Ő Tobzoska. Ő egy píédzsdííí. Tobzoska úr, ültesse már át ezt a szöveget a mi nyelvünkre!

A tudós eltűnt a papírral. Csödi Bödi kipakolta a kolbászt, a kibédi hagymát és a lágykenyeret a Csucsu-féle harmonikahasú táskából, a jóember koma pedig konyakot töltött a porceláncsészékbe, és mindjárt enyhült a feszültség.

Mikor visszaérkezett doktor Tobzoska píédzsdííí, már dúdolták, hogy Csók nélkül az élet mit ér, meghalok a csókjaidér... 

Meg se nézem, mondta Csödi Bödi, otthon majd kielemezzük a plébános úrral. Számítógépen kapja a megye a választ! 

Azzal még daloltak egy kicsit, majd a faluvezér visszatért állomáshelyére. Pontosan Csöd és Böd között, félúton. Állott ottan egy szép tábla, egyik felén ez állt: CSÖD, a másik felén: BÖD. Ha megkerülöd, túlról fordítva jelenik meg. Attól függ, mennyit ittál.

Na, a plébános úrnál lett aztán csodálkozás. A körlevél azt szorgalmazta ugyanis, hogy... Induljunk ki a címből, mondta a páter. A csődör átszervezése. Mi lehet ez?

Van nekünk itt, akár Bödön, akár Csödön: csődörünk?

Mert ezek statisztikákkal érvelnek, számokat kérnek, kimutatásokat. Ismernünk kellene az állatálományt, azon belül a lóállomány pontos helyzetét.

De mi lehet a csődör átszervezése?

Nem bírták kitalálni.

Nosza búvárkodni kezd a páter, számos érdekes adatot halász a világhálóról.

A válaszban benne kell lennie annak például, hogy a lovak már első pillantásra rettenetesen különböznek egymástól, valójában azonban a lóság ritka belterjes faj, és híresen alacsony köztük a genetikai eltérés.

Ez eddig rendben volna.

Mert ha jól sejtjük, élt a gyanúperrel a híveit joggal féltő lelkész, ezek a körlevelek arra mennek ki, hogy az emberek adják oda az államnak vagy ezeknek az újgazdagodó pénzéhes trógereknek az állataikat. Ki kell fognunk a szelet az új rendszer kalózainak a vitorláiból!

Amint beérkeztek a gazdáktól a lóállományi adatok, máris megfogalmazta a választ. 

„Mivel sem Böd, sem Csöd állománya nem tartalmaz szaporításra alkalmas magvú hím lovat, azaz csődört, értelemszerűen az átszervezés maga is okafogyottá válik.”

A csődörhiány oka pedig, fejtette ki az érdemes férfiú (a wikipédia szerint is) nem más, mint a szocializmus évei alatt regnáló állapotok következményeként beálló genetikai szűkület.

Javasoljuk tehát fajlovakkal felszaporítani az ország állományát. 

Csödi Bödi kihörpintette a maradék misebort, és hazadicsértessékelte magát. 

Évek múltán, már jól megérdemelt nyugállományban, fájós lábait sós vízben áztatva, a rádió híreit hallgatta a plébános úr.

Két politikai elemző, a konjunktúra megmondóemberei egymással vitázva, néhol egyet is értve minősítették a helyzetet.

Egyebet sem tettek kormányaink (talán: kormányaitok?!) az elmúlt három évtizedben, a gazdaságban, a politikában, a kultúrában, hangzott a szemrehányó kritika: mint hogy folyamatosan a csődöt szervezték át, és át meg át. 

Meg át, meg át. Kormányrendeletekkel pedig nem lehet építeni a jólét mennyországát. 

Ahá. Szóval a csődöt, motyogta a plébános úr.

Ahá. És azóta, s ma is: mindenki csődmenedzser.

Csendesen elmosolyodott. Mielőtt kinyitotta laptopját, elmondott egy rövid fohászt, majd lábát kiemelve a lavórból, ült még egy kicsit a jótékony félhomályban.