Józsa István igazi életművész. Hetvenedik születésnapjához közeledve is megvan még benne az a csibészes lazaság, ami a nehezebb léthelyzeteken is átsegíti az embert. Egy régi fekete-fehér fotót hozott szerkesztőségünkbe, egy kirándulás megörökített pillanatát a szovátai Patakmajornál, erről a képről mégsem esett szó beszélgetésünk két órájában, a múltidézés fő helyszíne ugyanis Marosvásárhely, pontosabban az orvosi egyetem környéke volt. Itt élte mindennapjait egy ötvenes évekbeli gyerekcsapat, a „galeri”.
– Aki nem tudott úszni, biciklizni, fára, háztetőre mászni, az ki volt tagadva. Minden április elsején „felavattuk” a Marost, akkor is, ha még jégzajlás volt. Én öt-hat évesen tanultam meg úszni, bedobtak a haverok a víkendi régi fahídról a vízbe, én pedig kapálóztam, ahogy tudtam. Bátor „kisegér” voltam, ezt ők is elismerték – mondja Józsa István az idő rabigája alól felszabadult bölcsek nyugalmával, majd azt is elmeséli, hogy háromévesen egyszer ellógott az óvodából, máskor meg az óvó néni küldte el a közeli Doina cukrászdába Mărăşeşti cigarettáért. Mivel kiskorától kereste a kalandokat, nem volt kifogása az ilyen „kiszállások” ellen, pláne, hogy a cukrászdában általában valamilyen édességgel is megkínálták.
– 23 évet jártam az orvosi egyetemre – jelenti leplezetlen derűvel, majd gyorsan hozzáteszi, hogy környékbeli lurkóként koptatta a tanintézmény felé vezető utat, és nem mint diák. Az egyetemi uszodába is belógott a társaival vasárnaponként lubickolni a nyitva felejtett szuterénablakon. Egy alkalommal felfigyelt rá egy bizonyos Geta néni az úszócsapattól – amit dr. Rettegi Károly hozott létre annak idején –, így került be a „kicsi Józsa” is a csapatba, amelynek egyébként a bátyja is tagja volt.
– A jövő olimpiai bajnokaiként emlegettek minket. A sikeres versenyeken a fődíj egy „kockakeretes” napszemüveg volt. Ha ilyen jutalomhoz jutottam, mentem az Ifjúsági mozi melletti optikushoz, és kérleltem, hogy cseréje ki egy kisebb méretűre. De aztán a sok úszkálás miatt kaptam egy csúnya kötőhártya-gyulladást, olyan piros lett a szemem, mint a belga nyúlé, és anyám nem engedett többet úszóedzésre. A Marosról és a Víkendről persze a továbbiakban sem mondtam le. Úgy 14 évesen kosarazni kezdtem, a Kárpát-kupán a mi csapatunk volt a „törpikék.” Öt évig űztem ezt a sportot, én voltam a beálló a csapatban.
A színes emlékkockák között az iskolai történések is előkerülnek.
– Az Unireába jártam, aztán a 7-es iskolába. Nagyon csintalan, mai szóval hiperaktív gyerek voltam, magaviseletből hatos-hetes, tornából tízes. Mindig úgy adódott, hogy délután kellett iskolába mennem. Hajnal Gyuszival (sz. m. a későbbi híres futballistával) nőttem fel, együtt „mezítlábaskodtunk”, és osztoztunk az otthonról hozott tízóraiban: nekem mindig zsíros, neki lekváros kenyeret csomagolt az édesanyja. Az általános iskola után művészeti líceumba készültem, de a román felvételi vizsgán összetévesztettem a tételeket. Grafikára, festészetre nyolcast kaptam. Az eredményhirdető táblán az állt a nevem mellett, hogy hely nélkül jutottam be, vagyis akkor, ha valaki visszalép. Persze senki nem mondott le a helyéről. A művészeti népiskolában részesültem végül művészképzésben.
Mielőtt a felnőttévekre térnénk, még megtudom, hogyan szökött a tinédzser Józsa István Temesvárra egy lány miatt, akibe annyira szerelmes volt, hogy tizedik osztályosan feleségül akarta venni. Szülői ellenállásba ütközött, ezért bánatában vonatra szállt. Egy unokabátyja közbenjárásával talált munkát és lakhatási lehetőséget az idegen nagyvárosban egy munkásszállón, de két hét múlva, éppen azelőtt, hogy megkapja élete első fizetéséből az előleget, az apja utánament, és hazavitte.
Az első igazi állása villanyszerelői volt a Rokkantak Szövetkezeténél, egy munkabaleset miatt azonban ez sem tartott sokáig.
– Palotailván térdig érő hóban cseréltük a villanyoszlopokat, és a gép odacsípte a nagylábujjam, egy csonk letört belőle. Fél évig pampóban kellett járnom emiatt. Ezután a Metalotechnikánál voltam lakatos. Indult akkoriban egy marógépkezelői tanfolyam, aminek nagyon megtetszett az elnevezése, ezért vágtam bele. Három-négy hónap múlva már egyedül készítettem a szerszámokat, a féléves kurzust azonban nem tudtam befejezni, mert valamiért fegyelmit kaptam. A karbantartó kőművesekhez tettek át, ez olyan büntetés volt, amit én inkább jutalomként éltem meg. Sokat jártam kávézni, fruktózni az ottani büfébe, így onnan is kitették a szűrömet. Ezután egy bútorszövetkezetben lettem darabhordó, majd az Imatexnél lakatos. Tizenkét különböző munkahelyem volt, de már korábban, 15-16 évesen is jártam apámmal szobát festeni. Úgy beletanultam ebbe a mesterségbe, hogy a barátaim „faldoktornak” hívtak. Ebben az időben művésztársaságokban is gyakran megfordultam. A katonai szolgálatot Foksányban kezdtem, ahol még megvoltak azok a barakkok, amelyekben az orosz fogság idején apám négy és fél évet töltött. Egy katona mindig álmos és éhes, mi sem voltunk különbek a bajtársaimmal, így a barakk deszkáiból tüzet raktunk, és gulyást főztünk. Foksányból Râmnicu Săratra, majd Brăilára kerültem, onnan egy baleset és a jeges Dunában való úszás miatt lábszárfekéllyel jöttem haza.
Józsa István életének különlegesebb színfoltjai közé tartozik a marosvásárhelyi színházi munka.
– Valaki beajánlott, így lettem statiszta a nyolcvanas években. Többek között a Bánk bánban is volt „jelenésem”. Egy előadásra 30, egy próbára 18 lejt kaptam, és volt egy igazolványom, amin írta, hogy „figurant”. Ez az irat több kellemetlen helyzetből kimentett az évek során.
Beszélgetőtársam harmincévesen nősült. Képzőművész végzettségű párja a szövőgyárban textilminta-tervezőként dolgozott, de egy időben tejkihordással is foglalkozott, ebben István is segített neki. Útjaik végül különváltak.
– 1988 márciusában sikerült kijutnom Magyarországra. Nehezen kaptam meg az útlevelet, és Váradon vártak az illetékesek, hogy „lekapcsoljanak”, de a haverok értesültek erről, és úgy intézték, hogy egy másik vonatra szálljak fel. Én nem is tudtam, mekkora veszély fenyegetett. Budapesten aztán beleestem a „mézes Kánaánba”. Rengeteg munkahelyem volt ott is, a szobafestés mellett dolgoztam a metróvállalatnál, szabadidőmben üvegre festettem. Négy éve jöttem haza. Az ottani élettársam hitelre vett lakást, de nem fizette a részletet, így én is csődbe mentem. A szülői ház már nincs meg, így egy ideig a hajléktalanságba is bekóstoltam, a Víkenden aludtam hálózsákban vagy az éjjeli menhelyen. Most már kaptam egy szociális lakást, azt rendezgetem.
– Milyen itthon annyi év után? – kérdezem beszélgetésünk végén.
– Budapest egy igazi betondzsungel, itt, Vásárhelyen minden épületet ismerek, szeretek. Igaz, hogy sokat változott a város a távozásom óta, mégis úgy érzem, újra otthon vagyok.
