2024. december 21., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A csendes jótettek hangosak az időben

A szeretet apró gesztusai képesek megváltoztatni a világot

Sokszor gondolkodtam azon, hogy mire is emlékeztet minket Szent Miklós napja. Sok-sok évvel ezelőtt a szüleim mondták, hogy a Mikulás nemcsak ajándékot hoz, hanem a meglepetés örömét, a remény csodáját és a gyermekkor tiszta varázsát is. Szent Miklós élete üzeni nekünk, hogy a legnagyobb gazdagság az, ha másoknak adhatunk – szívből, önzetlenül. Példája arra hív minket, hogy adjunk szívből, és örömet találjunk abban, ha másokat boldoggá tehetünk. És ne feledjük el azt sem, hogy a jóság nem mindig látványos, de mindig érezhető. Ezért voltak Szent Miklós csendben véghezvitt jótettei hangosak az időben…

Osváth Ilona nyugalmazott anyanyelvtanár:
„Emlékezem – arra, ami simogatja a csendet…”

– Nagyon köszönöm, hogy válaszolhatok a kérdésükre. Gondolatban most a hetvenes években járok… Egy novemberi este történései pörögnek előttem…

Mi is van ekkor? A suttyomban készített Mikulás-ajándékok ideje.

Mintha csak tegnap lett volna: mézeskalács illata lengi be otthonunkat… Édesanyám féltve őrzött szaloncukorreceptje kerül elő a kazetta mélyéből. Zizzen a celofán, piros és fehér temperával Mikulás-fejeket festek…, piros kucsmákat és hócsipkézett bundát…




December 5-e van. Angyalok rázzák párnácskáikat, lepedőiket. Fehér hópihék lepik be kacagva és táncolva a tájat. 

Mikulás-várásra készül izgatottan csodaszép három kisgyermekünk: bohókás kislányaink és aranyos kisfiunk… 

Cipőcskéik egyre fényesebbek. Mosakodás, vacsora. Ablakba kerülnek a cipőcskék, puha ágyaikba a gyermekek. 

Várják az esti mesét. Ma a myrai püspök időszerűsített meséjét mondom el:

– Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl…, készül a Mikulás, manócskái segítségével. Rénszarvasok húzzák szánját a jéghegyerdőn át, tele zsákját tükrös hegyi patakokban élő vízi lányok varrták. Ősz anyó töltötte meg ajándékaival, mézes-mázas keksszel, mosolygó piros almával, csörgő dióval, mogyoróval. Aki elalszik, annak éjjel megtölti a cipőcskéit ajándékaival…

Betakargatom, megpuszilgatom kipirult arcocskáikat. 

Szabályos lélegzetük simogatja a csendet…

Csomagokat készítünk. Apa fűzfaágakat fest ezüstre, piros szalagocskákat köt rájuk. Készülnek a virgácsok. Megtelnek a cipőcskék, és végtelen szeretet tölti be otthonunkat. Kint már tejfehér a határ.

Surranó kis lábak, halk sugdolózások, majd boldog felkiáltások költenek fel reggel: Édesanyám! Édesapám! Megjött a Mikulás!

Kacsó Emese vallástanár: 
„Nem Télapó, nem angyal!”

– A hatvanas-hetvenes években a mezőfelei családi házba érkezett valaki, akit Mikulásnak hívtunk, és akinek krampuszok voltak a segítségei. Nem a Télapó, nem az iskolai télifaünnepélyek, hideg, rideg kultúrotthonok színpadjának szereplője. Nem angyal, nem szentség, nem csoda.

Ő az ajándékozó, örömszerző, fehér szakállas, kedves, melegszívű, ősz öreg.

Micsoda izgalommal vártuk évről évre leleményes érkezéseit: volt, amikor egy hatalmas zsákot tolt be az ajtón, aztán mire észbe kaptunk, már bottal üthettük a nyomát, csak az öröm maradt utána. 

A nagy zsákban mindenkinek volt egy kicsi csomagja, és az elmaradhatatlan virgács, mert bizony nem voltunk mindig a legjobbak. 




Egy alkalommal az értesítőnk felől is érdeklődött, miközben a nagy zsákból szerre előkerült mindenki csomagja és virgácsa. A mulasztásaink is szóba jöttek. Ránk fagyott a mosoly, és ebben a feszültségben jobban szemügyre vettem a jó öregembert – honnan tud mindent? –, és megismertem édesapám kopott, de ápolt lábbelijét. A következő évben már mi lehettünk bátyámmal a krampuszok, a virgácshozók, kisöcsénk nagy ámulatára és a mi nagy derültségünkre. 

Van még egy szép emlékem. 

Nevelő voltam Szabédon a nyolcvanas évek elején; külön épületben laktak a lányok az iskola mellett, kicsit arrébb volt az óvoda épülete, az alsóbb szinten az én nevelői szobámmal, és az emeleten laktak a fiú bentlakók. Három éven át a párnájuk alá rejtettem nem nagy fizetésemből a Mikulás ajándékait. Először nagy volt az öröm, aztán már várták is. 

Az utolsó évben már csak fél fizetést kaptam, és nagy gondban voltam, hogy most mi legyen. A lányoknak valamilyen formában ugyanúgy elhelyeztem az ajándékokat, a fiúk csalódottan feküdtek le. 

Kicsi szobámban volt egy melegítőkályha, a szomszédtól kértem egy nagy fazekat, pityókát főztem, vörös hagymát vágtam fel hozzá, mert a szüleim, nagyszüleim azt mesélték, hogy nekik hagymát, diót, almát vagy főtt pityókát tettek a kipucolt cipőbe. 

Jaaj! a kipucolt cipő! – elmaradhatatlan kelléke ennek a napnak.

Nos, a bentlakás illemhelye az udvaron volt, a fiúk villanyoltás után még ki-kimentek. Erre az időhúzásra számítottam, hogy csak kibújnak az ágyból, és miután ellenőriztem őket, hogy minden rendben van-e, megtalálják a folyosón elhelyezett pityókát.  

Hatalmas üdvrivalgás jelezte, hogy célba ért a Mikulás. Talán ekkora örömöt azóta sem sikerült szereznem. Vagy mégis? A mi kis családi fészkünkben, ha megjött az, aki nem a Télapó és nem az angyal, hanem a különös örömszerző, a jó öreg Mikulás.   

Sármási-Bocskai János rádiós szerkesztő, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa: 
„Az a fontos, hogy még együtt vagyunk, és örülünk egymásnak…”

– Decemberhez közeledve egyre gyakrabban jutnak eszembe a gyermekkori Mikulás-járások. Sokszor kérdem magamtól: vajon miért? Vágyunk még mindig a csodákra? Szeretnénk hinni, hogy léteznek? Pedig túl az életünk delén megmosolyogtató, ha azt mondjuk valami csecsebecsére, hogy a Mikulástól kaptuk.

Az ember a szívében örök gyermek marad, dacára annak, hogy a tükör pofátlanul emlékeztet a valóságra. Ilyenkor, december 6-ához közeledve egy érintés, egy illat, egy elkapott tekintet emlékek egész sorát eleveníti fel. Eszünkbe jutnak személyek, helyszínek, érzések, jól csengő – mára azonban hazug ígéretekké degradálódott – hízelgések. 

Ahogy telik az idő, és egyre tapasztaltabbak leszünk, az értékrendünk is megváltozik. Még tizenöt-húsz évvel ezelőtt lázas készülődés előzte meg a Mikulás-járást. Mindenkivel egyeztettünk, hogy még véletlenül se vegyünk egyforma ajándékot. Egy emberként volt cinkos szülő és nagyszülő. A kicsi gyermek érdekében kegyes hazugságokba keveredtünk. Azt mondogattuk, hogy ez bocsánatos bűnnek számít katolikus vidékeken.




Mert nincs annál nagyobb elégtétel, mint látni a gyermek arcán az igazi örömöt, a felhőtlen boldogságot, amikor a vágyott játékot a kezébe veheti. Az az öt perc a világ kincsénél többet ér. Csakhogy minden Mikulás-járás egy kicsit másabb, ahogy nő a gyermek. Új hazugságokat, új stratégiákat kell kitalálni, ha azt szeretnénk, hogy tökéletes legyen a meglepetés.

Mert a kisgyermek nem hülye, csak nagyon fiatal és hiszékeny. Már minden csomagnál nem lehet eljátszani, hogy „pont most futottam össze vele”, mert ötpercenként valaki „összefut” a Mikulással. 

Kellemetlen, amikor megkérdi a gyermek, hogy miért nem egyszerre kapta meg az ajándékokat. A Mikulás nem tudja, hogy az mind az övé? Nehéz logikusan hazudozni, ezért jobb, ha bele sem kezdünk.

Mi már kinőttük a Mikulás-járást, a kegyes hazudozást. De ma is december 5-én este egy óvatlan pillanatban megtelik a cipőnk egy kis édességgel. Elővigyázatosan, de becsempésszük azt a kis csokoládét vagy gyümölcsöt egymás cipőjébe. Aztán valaki „észreveszi”, és boldogan mondjuk: nekem is hozott valamit a nagyszakállú.

Próbáljuk kitalálni, ki mivel járult hozzá az örömhöz. Közben előkerülnek ősrégi történetek, és nosztalgiázunk. Olykor a házimozi is beindul. VHS-felvételeken megörökített Mikulás-járások, gyermekeink őszinte öröme egy kicsit kibillent a mindennapok fojtogató valóságából. Egypár percre megszűnik a jelen, és egy időutazáson veszünk részt. 

Ma már egy a lényeg: hogy még együtt vagyunk, és örülünk egymásnak. Az ajándék másodlagos, már nem is fontos, mi van a cipőben. A szeretet, az egymás iránti tisztelet és a lelki béke az, ami mindennél fontosabb. Még Mikulás-járáskor is.

Dr. Bakk-Miklósi Kinga pszichoterapeuta, pasztorálpszichológus: 
„Ilyenkor a csoda része vagyok. Boldog vagyok…”

– Előzetesben annyit, hogy a Mikulás-várás, a Mikulás napja és általában az ünnepek gyermekkorom óta elvarázsoltak. Szeretek ünnepelni, hálás vagyok azért, hogy szívesen ünnepelek, meg tudok is. Ma már ez sem egyértelmű.

December kezdetétől emlékezetem óta a csoda időszakát éltem, amikor egy másik időszámítás lépett érvénybe…, és ez ma sem változott. 




Gyermek- és felnőttkori kedves történeteimet egybevetve, ha a lényeget próbálom megragadni, akkor talán ennyi lenne:

Tavaly volt. Jövőre is lesz. Az idén is van. Mikulás.  

Mindig ugyanaz? Általában.

De mi is az, ami nem változik?

A vágyaink. Mindig is voltak, lesznek és vannak. Hozzánk tartoznak.

…Jó lenne, ha hangja, formája lehetne az idén érvényes vágyainknak, ha hallanánk őket, és észrevennénk a pillanatot, amikor történik… Mert akkor jön, jöhetne csak a Mikulás.

Minden életkoromban vártam ezt a napot, a meglepetés és a meglepődni nem tudás napját, a „lehetnek csodák”- és „milyen kis pillanatban sül ki a csoda”-tűnődés napját. Természetesen felmerül(het), hogy ennek az egésznek egy időben van és nincs értelme.

De ha leülök azon elmélkedni, hogy minek van és minek nincs értelme – amit elég gyakran teszek –, elég rövid idő alatt arra a következtetésre jutok, hogy semminek nincs és mindennek van értelme. 

A Mikulás-várással is így van ez. 

A közmegegyezés szerinti nagy célok, mint karrier, pénz, hatalom, siker, csillogás stb. nevetségessé válnak, és gyakran – ezen a napon is – nagyra értékelődik a Mikulás-csizma vörösének ragyogása, a fehér szakáll tisztasága és titokzatossága, a harsány gyermekkacajok életigenlése, az egyszerű ajándékok, cinkos mosolyok összetartozást jelző érzése – és hálás vagyok, hogy mindezt látom, érzem, befogadom, megélem. 

Ilyenkor a csoda része vagyok, boldog vagyok. Erre vágyom, ennyire, idén is.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató