Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az alábbi kis történetet készen kaptam. Úgy bukkantam rá a régi újságok egyikében. Alig kellett valamit is hozzátennem. Az időszak, mondjuk 1928, de ugyanúgy lehet ’29 vagy ’30 is. Nincs különösebb jelentősége, hacsak az nem, hogy eggyel szaporodik a Cementlapok legendája. A Weekend-telep – vagy magyarosan írva Víkendtelep – még sehol sincs, amarra csak mocsár nyújtózkodik a jövendő szabadidős telep helyén, és az első bátor telepesek ekkor bukkannak fel, Agyagási és Ritz urak példáján felbuzdulva egy harmadik marosi fürdőt, szabadstrandot akarnak nyitni jóval feljebb, a holtágban. (Amit azért kotortak, hogy a nagy gát mögött túlfolyóként működjön magas vízállás esetén. Legalábbis így magyarázta e sorok írójának egy régi „víziember”. Nem vízipók.)
Ezzel szemben a Cementlapok már létezik, két-három évtizedes múltra tekinthet vissza, tulajdonképpen tutajkikötőnek képezték ki a bisztrai Farkas, majd Székely és Réti bútorgyár hasznára.
„Kedélyes vasárnapi kirándulásra indult déltájban Teodor Coculescu marosvásárhelyi városi tanácsos. A tanácsos úr valamikor katonatiszt volt, és miután obsitba vonult, kikereste magának Nagy-Románia térképén Marosvásárhelyt állandó tartózkodási hely gyanánt. Mert egy penzionált regátbeli katonatiszt hol is érezhetné magát jobban, mint a székely fővárosban? (!) Coculescu úr egészen helyesen arra számított, hogy ha már odaereszkedik le egy regáti úr, hogy tanyát üssön egy színmagyar városban, szerencséjének fogja tartani a város közönsége, hogy állást és rangot biztosítson a kiváló vendégnek.
Coculescu úr számításában nem is csalatkozott. Mint volt katonatiszt, járatlan volt teljességgel a közigazgatásban, de talán éppen ezért, a Bernády rezsim ellendrukkerei tanácsosi tisztséggel és az ezzel együttjáró, nem is jelentéktelen anyagi dotációval tisztelték meg. (A gazdasági krízis kellős közepén, teszem hozzá én. S.M.) Azóta Coculescu nagy úr a vásárhelyi városházán, időnként a helyettes-polgármesteri állás birtokában Bernády távollétében primari (azaz polgármesteri) teendőket is végez, s általában az a büszkeség dagasztja kebelét, hogy ő a regáti szellem legautentikusabb képviselője Vásárhelyen.
Ilyenformán nem is érthetetlen az a történet, amelynek aktív hőse a tanácsos úr mint vasárnapi kiruccanó. Coculescu úr ugyanis, mint már jeleztük, a vasárnap napos délutánját a szabadban óhajtotta eltölteni. Kedve kerekedett… rákászni.
A rákászás azonban úgy, ahogyan egyszerű polgárok szokták lebonyolítani, meglehetősen unalmas mesterség. De hát ki kívánhatja Coculescu ezredes úrtól, hogy odaálljon a Marospartra, és türelemmel lesse, amíg a ravasz rákok belegabalyodnak a hálóba és hajlandóságot mutatnak a tanácsos úr ráklevesét – egyébként őállatságuktól méltán elvárható önfeláldozással – megízesíteni. Coculescu úr pedig ezt nem így gondolta. Úgy látszik a regátban ez is másképpen szokás.
Egyszerűen ráparancsolt a zsilipkezelő őrre, hogy húzza föl a zsilipeket. Az őr a nagyhatalmú tanácsos úr rendeletére észnélkül engedelmeskedett. Bizonyára úgy gondolkozott, hogy Coculescu consilier nemcsak neki, hanem a Marosnak is kirendelt parancsolója. A Maros azonban nem lévén tisztában Coculescu ezredes úr civil rangjával és hatáskörével, megmozgatta hatalmas víztömegét, és a vízár a felhúzott zsilipek mögül óriási erővel rohanni kezdett lefelé.
A zsilip mögött a Foresta társaság sok milliót érő faanyaga várt szállításra készen, tutajok alakjában. A megduzzadt víz elszakította a tutajok láncait, és a derék szálfák tömegét nekilódította a gátnak. A gát úgylátszik lojálisabb volt a Marosnál, mert ellenállott a ránehezedő fatömegnek és nem szakadt át. Az összetorlódott tutajok azonban mind ott tolonganak, zsúfolódtak a gát körül, úgy, hogy a gát megtisztítása legalább két hetet vesz majd igénybe. A Foresta faipari rt-nek körülbelül egymillió lej az eddigi megállapítások szerint a kára, mert az elszabadult rönkök egy részét elhordták, szétlopták a túlpartiak, másrésze pedig leúszott a Maroson (talán éppen Fehérvárig vagy Déváig – teszem hozzá előrelátóan).
Nagy szerencse, hogy a gátnak nekilódult tutajtábor nem sodorta el magát a Nagygátat is, mert ez esetben 30 millió lej lett volna a város kára. Marosvásárhely azonban máris kapott egy egymilliós kártérítési keresetet, melyet a Foresta adott be ellene. Kérdés, hogy megér Coculescu tanácsos úr egymillió lejt a székely fövárosnak? (Keleti Újság 1928., 11.évf., 131. sz.)
Eddig a történet. Happy end nincs? De van. A közbeékelődött történelmi torlódások miatt Vásárhely nem fizetett egy huncut máriást sem a Forestának, Coculescu ezredes pedig továbbra is helyettes kiskirályként élte víg napjait, míg el nem jött érte minden szépnek elmaszatolója – a feledés.