A Bolyaiak ősi fészkében

Beszélgetés Bandi Árpád tanárral, Bolyai-kutatóval*

‒ Kérem, meséljen a gyermekkoráról. 

‒ Magyarsároson, ősi, fatornyos faluban születtem 1925. július 9-én, egy nagy család hetedik gyermekeként. A falu régi neve Kis-Sáros volt, mert ősszel és tavasszal csak gólyalábakon, azaz falábakon lehetett járni. Ma már aszfaltozott utcáin sétálnak. Ezermester édesapám minden szükséges házi bútort el tudott készíteni, és a gépek javítását is hozzáértéssel végezte. Kovács- és asztalosműhelyünk volt, viszont kevés mezei munkát végeztünk, mert csak két-három földparcellán termeltünk kukoricát, a kenyérhez szükséges búzát cséplőgépekkel szereztük be. Az elemit szülőfalumban végeztem. Másodikos lehettem, amikor a szorzótáblát hibátlanul tudtam. Gyermekkori emlékként a mindennapi barkácsolást említem, és azt, hogy sakkozni jártam a tiszteletes úrhoz. A ’30-as években édesapám megbízott, hogy járjam végig biciklivel a Küküllő mentét, Küküllővártól Vámosudvarhelyig, és keressek cséplési lehetőséget. Akkor jártam először Felsőkápolnáson… ‒ erre még visszatérek.

‒ Ezután következett Székelykeresztúr…

‒ Negyedik után kerültem Dezső bátyám mellé a székelykeresztúri unitárius gimnáziumba, de egy év után, a család anyagi gondjai miatt, abba kellett hagynom az iskolát. Két év megszakítás után tudtam folytatni. 1939 novemberében meghalt édesapám, s 1940 nyarán – 15 évesen – az egyik cséplőgép reám volt bízva. Jártuk a vidéket, csépeltük a gabonát a termelőknek. Közben jött a bécsi döntés: Sáros Dél-Erdélyben maradt, Keresztúr pedig Észak-Erdélyhez tartozott. Ahhoz, hogy folytatni tudjam tanulmányaimat, édesanyámmal úgy határoztuk, hogy én Vargyasra költözöm a nővéremhez, aki ott volt férjnél. Az osztályomban többen voltunk dél-erdélyiek. Keresztúron végig ösztöndíjas voltam. Nagyon szerettem tanáraimat, most is emlékszem nevükre. Árkosi Lászlóval, aki fiatal tanár volt, egy életre szóló barátság alakult ki. Nyugdíjazása után több csomag könyvet postázott gyulakuti címemre. Középiskolai tanulmányaimat, a második világháború miatt, 1946-ban fejeztem be. 

‒ Hol kezdte pedagógusi pályáját?

‒ 1947-ben Ádámoson kezdtem mint tanító egy két tanerős iskolában. Közben az unitárius templomban kántorizáltam, aminek az lett a következménye, hogy egy év után áthelyeztek Küküllődombóra. Ott alig pár hónapot tanítottam, mert Kerelőszentpálra kellett mennem Harmat Ferenc tanító helyébe, akinek a felesége gróf Haller Ilona volt, és ezért nem maradhatott. A szentpáli párttitkárnak nem tetszett a kulák származásom, ezért év közben Balavásárra helyeztetett át. A tanügy vezetői mégis értékelték munkámat, és kineveztek igazgatónak a Gógánváralján akkor induló nyolc osztályos iskolába. Gyűlésekre Segesvárra jártunk. 

‒ Hogy került Bátosra?

‒ 1950-ben megnősültem, feleségem is tanító volt, és mindketten Bátosra kaptuk a kinevezést. Bátos vegyes nemzetiségű település volt: románok, magyarok és szászok lakták. Kiváló eredményt értünk el a szavalóversenyeken, de később, létszámhiány miatt megszűnt az V‒VIII. osztály, és kértem az áthelyezésemet egy nagyobb iskolához. A tanügy ‒ korábbi eredményeimet figyelembe véve ‒ kinevezett igazgatónak Gyulakutára. Na, ezt nem bírta elviselni egy nagy párttag tanítónő, berohant a megyei pártbizottsághoz, és ő lett az igazgató. Semmi sem történt, csak egyet nyeltem…

‒ Milyen emlékei vannak Gyulakutáról, ahol a legtöbbet dolgozott tanárként?

‒  1960-ban kerültem Gyulakutára mint helyettes matematikatanár, mert közben beiratkoztam a kolozsvári egyetemre; nyáron fent voltunk, tanultunk, vizsgáztunk. 1962-ben végeztem el a fizika‒matematika szakot. Elkerült tanítványaim mindig dicséretekkel tértek haza. Azt mondák, hogy a tanáruk megkérdezte: ki tanított matekből? Sokan emlegetik, hogy abból éltek a felsőbb osztályokban is, amit tőlem tanultak. Rövidesen a tanügynél módszertanosnak választottak, Nyárád- és Kis-Küküllő menti iskolákban végeztem ellenőrzéseket. Éveken át a Szováta körzeti pedagóguskör felelőse voltam. 1968-ban éltanári címet kaptam. Az országban az elsők között voltam, aki matematikai szaktantermet rendezett be. Országos versenyekre jártunk, Maros megyét képviselve, és évente tanulmányi kirándulásokat szerveztem.

‒ A matematikán kívül, úgy tudom, tanított még rajzot és zenét is, számos énekkari versenyen, találkozón vettek részt. Igaz, hogy a matematika és a zene két rokon szakma?

‒ Igen, ez valóban így van. A matematika és a zene rokonok. A matematikusok közül említsük meg Bolyai Farkas nevét, aki több éven át zenét is tanított, és fiát, Bolyai Jánost mint zenészt, hiszen tehetséges hegedűs volt. A művészetek közül a zenét tette az első helyre. Azokon a településeken, ahol tanítottam, szívesen foglalkoztam kórusszervezéssel, zeneoktatással. Énekkari tevékenységemmel kapcsolatosan el kell mondanom, hogy volt olyan idő, amikor három énekkart vezettem: egy iskolait, egy szakszervezetit és a kelementelki vegyes kart, amelynek száz tagja volt. Már Szentpálon, a tanítás mellett vegyes kart szerveztem, amellyel a dicsőszentmártoni rajoni versenyen I. helyezést értünk el. A jutalom egy mozigép volt. Egy év alatt, amíg Gógánváralján dolgoztam, sikeres vegyes kart szerveztem és vezettem. Rajoni I. helyezést értünk el, ami jogot adott, hogy részt vegyünk a tartományi szakaszon, Nagyszebenben. Korábban Bátoson, ahol szintén volt kórusom, három nyelven énekeltünk: magyarul, románul és németül.

‒ Jó 30 éve nyugdíjas, és még most is aktív…

‒1987-ben vonultam nyugdíjba, s 1990-ben beköltöztem Marosvásárhelyre. Kezdetben nyugdíjas éveimet tehetséggondozással töltöttem. Pár évig még kijártam Gyulakutára matematikai feladatokat megoldani az iskolában, de a városban is több iskolánál színes rajzaimmal oldottunk meg feladatokat az egyetlen magyar nyelvű, havonta megjelenő Matlapból. Sokáig az foglalkoztatott: hogyan lehet növelni a tanulók feladatmegoldási kedvét. Kidolgoztam egy jutalmazási rendszert, amit a szerkesztőség is elfogadott, és napjainkban is alkalmazzák. Évente 100-120 feladatmegoldó diák kap oklevelet és szerény jutalmat. Talán ezért is lettem 2002-ben a Matlap folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. 

‒ Mivel tüntették ki hosszúra nyúlt pályafutása alatt?

‒ 1999-ben Ezüstgyopár díjat kaptam a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségétől. 2006-ban a kolozsvári Farkas Gyula Egylet és az Akadémiai Bizottság Farkas Gyula-éremmel tüntetett ki. 2016-ban a Maros megyei EMKE Értékteremtő díjat adott. 

‒ Kissé meglepett, hogy csak nyugdíjazása után kezdett foglalkozni Bolyai János életével és felmenőivel. Mi adta az ötletet, a szikrát?

‒ Matematikatanárként mindig nagyra értékeltem a két Bolyai, apa és fia lángelméjét. Bolyai János munkásságának ismertetését tanárként is fontosnak tartottam. Több Bolyai-központú tantermet rendeztem be, ezt a képanyagot ma már széles körben ismerik az országban. Kezdetben a Zágor és Erzsébetváros között lévő Domáld volt a környéken, amely a Bolyaiakhoz kötött. Többször látogattunk oda autóbusszal vagy kerékpárral. 2002-ben dr. Oláh-Gál Róbert egyetemi tanár, Bolyai-kutató azt javasolta Bandi Dezső testvérbátyámnak, hogy faragjon egy kopjafát Bolyai János eredeti sírhelyére. Időközben bátyám elhunyt, és én vártam, hogy valaki vállalja-e? Ahogy közeledett Bolyai János halálának 150. évfordulója, erős elhatározás született bennem, hogy felvállalom, és valóra váltom Róbert ötletét. A református temető gondnokával, Bende Sándorral és dr. Kása Zoltán professzor úrral kimentünk a temető III. parcellájára, és nehezen, de találtunk egy alkalmas helyet, ahová a kopjafát felállítsuk. Nem egy egyszerű kopjafára gondoltam, hanem Bolyai János emberi nagyságához illőre! Egy valóságos emlékmű jött létre. Szerencsémre Zima Ferenc sáromberki vállalkozó nemcsak a kopjafát, hanem a Domáldon lévő sír kerítésének kivitelezését is elvállalta. 2009 júniusában készen is lett a kerítés, és az Elektromaros Líceum segédletével Bucșa Mária és Donáth Árpád tanárokkal kiszállítottuk Domáldra a kerítést, ahol Mureșan Nicolae és egy domáldi önkéntes csapat segített elhelyezni. A Bolyai János eredeti sírhelyét megjelölő kopjafát a csittszent-iváni, Székely Lajos által vezetett faragótáborban Kovács Attila faragta. Arra kértem a tábor résztvevőit, hogy egy-egy vésőnyomot hagyjanak a kopjafán ‒ emlékként. 

‒ Ez mikor és hol volt felállítva?

‒ A kopjafa betontalapzatához szükséges anyagot, a sírok között, a szűk helyen csak élőlánccal tudtuk szállítani. A cementesvedreket hordozó élőlánc a teljesség igénye nélkül a következőkből állt: dr. Oláh-Gál Róbert, Sebestyén Mária, Bucșa Mária, Szekeres Ugron Éva, Madaras Ildikó, Bartos Honorea a gyermekeivel, Andrássy Árpád. Minden a terveim szerint valósult meg. Az Izorep építővállalat, Illés Kálmán igazgató és Vajda Sándor főmérnök vezetésével 2009. december 15-re felállította a síremléket, amelynek az ünnepélyes avatása 2010. január 27-én volt. Ez volt az első sikeres nagy vállalkozás, de még abban az évben, 2010. szeptember 4-én Marosvásárhelyen, a Vár sétányon, a Marton József háza frontrészén, egy méreteiben nagy, háromnyelvű márvány emléktáblát avattunk azon az épületen, amely annak a sövényfalú háznak a helyére épült, amelyben Bolyai János családjával lakott 1846 és 1852 között. Ezt korabeli osztrák katonai térképekből állapítottam meg.

‒  Honnan jött az ötlet, hogy Bolyai János felmenői közül a női vonalat kutassa?

‒ 2009 decemberében, a kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola keretében, Gazda József író meghívására előadást tartottam Bolyai János életéről. Előadás után hozzám jött egy régi tanítványom, aki Székelytamásfalván volt fizikatanár, és rosszallólag jegyezte meg: a tanár úr semmit sem mondott Pávai Vajna Krisztináról... Igaza volt! Ő ébresztette fel bennem azt a gondolatot, hogy kutassak a Bolyaiak női felmenőiről. Pávai Vajna Krisztina Bolyai Farkas édesanyja, tehát János apai nagyanyja volt. A Pávai Vajna család (Páva a Vajnák ősi fészke, a Kovászna megyei Zabolához tartozó falu) sok híres, fontos embert adott a magyarságnak. Ezért Pávára két kopjafát állíttattam: az egyiket Pávai István lovas hadnagynak, a másikat Pávai Vajna Péter lovas hadnagy emlékére, aki 1442-ben részt vett a törökök elleni, Hunyadi János vezette marosszentimrei csatában. A Bolyaiak női felmenőinek – akiket sikerült Szent Istvánig visszavezetni – emlékére egy-egy kopjafát állítottunk fel. Helyüket illetően tökéletes döntés született: a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem parkjában. Berek Lajos Bolyai János-szobrát állítottuk az öt kopjafa gyújtópontjába. Itt található még Pávai Vajna Krisztina, Kakutsi Klára, Földvári Erzsébet, Apafi Erzsébet és Sarolta (Szent István nővére) kopjafája. Az egyetem nagy tereprendezést végeztetett, és 2016. május 7-én, egy szép ünnepség keretében felavattuk az emlékparkot. A női felmenők szerepéről Kilyén Ilka színművésznő beszélt, aki a legtöbb emlékhely-állítás avatóünnepségén, önzetlenül, beszéddel vagy művészi műsorral vett részt. Beszédének alapja az Arisztotelésztől átvett Pázmány Péter-i gondolat volt: „a leányok jó neveléséből áll főképpen az országok böcsületes állapotja, nemcsak azért, mert fele az ország lakosinak asszony, hanem azért, mert a férfiak jó nevelése nagyrészt az asszonyoktúl vagyon. Mert akiktül születünk és neveltetünk, azoktól tanuljuk az erkölcsöket, mivel az első nyolc esztendönket, azaz legnagyobb és hajlandóbb üdönket asszonyemberek gondviselése alatt töltjük.” 

‒ 2012-ben az egyik Bolyai-felmenő sírkövét rekonstruálták. Ez hol van, ki végezte a munkálatot, milyen nehézségbe ütköztek?

‒ Először is tisztáznom kellett Kakutsi Klára ‒ aki Bolyai Farkas nagyanyja, János dédanyja volt, és az ő öröksége volt Domáld is ‒ származási helyét. Bolyai-kutatásaimhoz Rónay Elemérnek a Bolyai családról szóló kéziratokból rekonstruált munkáját vettem először figyelembe, amelyben elég sok hiányosságot találtam. Ő dunántúli volt, és aligha ismerte a Kis-Küküllő vidékét. Elkövette azt a hibát, hogy Felsőkápolna helyett Szentkápolnát írt Kakutsi Klára származási helyeként. Ez azzal is magyarázható, hogy a felhasznált anyagot Bolyai Gergely is Bakk Endre szentkatolnai katolikus kanonoktól vette. Az akkori írásmódnak megfelelően, az f-et németes s-nek (scharfes S vagy Eszett) olvasta, és így lett Fkápolnából Skápolna, amit a katolikus plébános a szent rövidítésének vélt. Szentkápolna nevű település nincs is a Kárpát-medencében! Megállapítottam, hogy Kakutsi Klára Felsőkápolnáról származott. Közben az interneten megjelent Pálmay József Címeres sírkövek című munkája, benne a felsőkápolnai  Kakutsi János királyi táblabíró címeres sírköve. Mivel az internetet is használtam forrásként, elég hamar hozzájutottam ehhez az anyaghoz. Emlékszem, nagy hideg volt, február, de buszra ültem, elmentem Felsőkápolnára, a temetőbe. Végigjártam, de nem találtam semmit. 2012 nyarán támadt az a gondolatom, hogy nézzem meg a marosvásárhelyi református temető sírkőmúzeumát. Szerencsém volt. Találtam egy sírkövet, amely a temető nyilvántartásában így volt bejegyezve: „felirat nélküli címeres sírkő”. A rajta levő címerben felismertem a Kakutsiak címerét. A sírkő Kakutsi János királyi táblabíró, nemesember sírköve volt, Kakutsi Klára testvére. Vajda Sándorral megszerveztük a felújítását. (Ma már újra ápolásra vár.) Visszakanyarodva az időben, Bolyai János női felmenőit Szolnok-Doboka vármegyében, Apanagyfaluban, az Apafiak ősi fészkében is keresnem kellett. Nagy nehezen kiderítettem: a Szamos menti Bethlen városkától 10 km távolságra, délre található. Az interneten láttam, hogy Apanagyfaluban van már egy Bolyai János-szobor... Meglepődtem. Arra gondoltam, valaki megelőzött. Aki a szobrot adományozta, Traian Gheorghe Dascăl, a falu egykori fogorvosa, mit sem tudott arról, hogy Bolyai János szépanyja, Apafi Erzsébet apanagyfalui. Ő „csak” Bolyai János lángelméjének akart emléket állítani. Megkerestem telefonon, és azt ajánlotta, vegyem fel a kapcsolatot Damó Mária magyar szakos tanárnővel, akit aztán felkerestem otthonában. Beszélgettünk az Apafiakról, és tanulmányoztam úgymond élőben Kádár József Szolnok-Doboka vármegyéről írt monográfiáját, amihez addig csak interneten jutottam hozzá.

‒ De itt még mindig nem állt le a kutatással...

‒ Nem. Szabó Péter Gábor, a szegedi egyetem előadója az Akadémiai Levéltárból olvashatóvá tette Pávai V. Miklós Magyarherepéről 1796-ban keltezett levelét unokájához, Bolyai Farkashoz. Ennek a levélnek a nyomán kezdtem Magyarherepe iránt érdeklődni, kutatni. Magyarherepe ma már teljesen lakatlan, ott minden az enyészeté, úgyhogy a tőle 2 km-re levő, de már Fehér megyéhez tartozó Magyarsülyén is kutatkodni kezdtem. Megállapítottam, hogy Magyarherepe és Magyarsülye is Bolyai-emlékhely. I. Pávai István 1621-ben Bethlen Gábortól címerlevelet kapott, és a vele járó juttatásokkal Magyarsülyén nyert kúriát. Akkoriban ez a vidék magyar többségű volt. Miklósról, Bolyai Farkas nagyapjáról tudnunk kell, hogy első felesége felsőkápolnai Kakutsi Klára volt, és ebből a házasságból két gyermeke született: Ferenc és Krisztina. Krisztina Bolyai Farkas édesanyja volt. Ferenc pedig a dédnagyapja a család másik, 20. századi hírességének, Pávai Vajna Ferencnek, aki a hévizes barlangkeletkezési elmélet megalapozója, a múlt század egyik legmarkánsabb geológus tudós egyénisége, a magyar kőolaj- és földgázkutatás, hévízfeltárás- és hasznosítás harcos, ikonikus alakja. Ő tárta fel Szeged, Hajdúszoboszló, Karcag, Szolnok stb. gyógy- és hévízforrását. Számontartotta és büszke volt a két Bolyaival való rokonságára. Miklós, miután első felesége, felsőkápolnai Kakutsi Klára meghalt, újranősült Magyarherepén. Ebből a házasságból több gyermek született. József nevű fiáról szólok most, akinek a házasságából született Elek nevű fia, a 19. század híres tudósa, kémiai és természetrajzi doktor, geológus. Érdemesnek tartom megjegyezni, hogy a Pávai és a Kakutsi családokban ikerházasság történt: Pávai Vajna Miklós felesége Kakutsi Klára volt, és Pávai Vajna Zsuzsanna férje ifj. Kakutsi György. A két testvér a másik családból két testvérrel lépett házasságra. Nyomtatásban eddig még nem jelent meg, hogy Bolyai Farkas nagyapját, Pávai Vajna Miklóst Magyarherepén temette el 1797. március 21-én Kádár József prédikátor. A kopjafaállításban Magyarsülye következett, az ottani református templom cinterme (Herepe teljesen lakatlan, minden az enyészeté), ahová IV. Pávai Istvánnak és Pávai V. Miklósnak állítottunk emlékkopjafát. Megható látvány volt, hogy azon a szórványtelepülésen, ahol már alig beszélnek magyarul, mily nagy örömmel fogadták az eseményt, és milyen lelkesen dolgoztak a kopják felállításánál. 

‒ Ön 2012-ben az akkor 290 éves medgyesi Báthory István (magyar) iskolának adott képeket és szemléltetőeszközöket…

‒ Medgyesről Székely Éva és Tihamér korábban örökbe fogadták a domáldi lutheránus templom mögötti dombon álló, Bolyai János édesanyjának, Benkő Zsuzsannának emléket állító kopjafa körüli kerítést. Ha én nem leszek, ők fogják gondozni! Ezért, meg azért is, mert Medgyes szülőfalumhoz, Sároshoz közel van, a Báthory-iskolában Bolyai-termet rendeztünk be, képeket és matematikai-fizikai szemléltetőeszközöket adományoztam.

‒ 2013-ban egy ismeretlen Bolyai-relikviát fedezett fel. 

‒ Egy aranyozott ezüst úrvacsorai pohárról és egy aranyozott ezüst úrvacsoraosztó tányérról van szó. A poharat 1696-ban adományozta Bolyai Farkas anyai dédnagyapja, Pávai István Magyarsülye református eklézsiájának. A tányért ennek a Pávai Istvánnak a fia, Zsigmond, Pávai Vajnai Miklós, Bolyai Farkas anyai nagyapjának a testvére adományozta, szintén a magyarsülyei református egyházközségnek. Azonkívül van még egy gyönyörű serleg és egy másik úrvacsoraosztó tál, amit felsőkápolnai Kakutsi Sándor és neje adományozott a mára már megszűnt bernádi református egyházközségnek. Ezeket a bonyhai református egyházközség őrzi. Magyarsülyében és Bonyhán ezeket még ma is használják. A Bolyai-relikviákkal kapcsolatosan elmondhatom, hogy azok szerepelnek a BBTE Tanárképző Karának kiadványában, de ott nem tesznek említést arról, hogy az adományozók Bolyai-felmenők. Szerettem volna bemutatni, hogy a Bolyai-felmenők és leszármazottak között az évszázadok során igaz, hű, az egyházukat támogató, a hazáért harcolni is tudó, elkötelezett, tudós magyar embereket és nagyszerű asszonyokat, édesanyákat és nagymamákat találunk.

‒ Legutóbb 2019. május 20-án Wass Albert szülőföldjén, Melegföldváron avattak kopjafát. Kinek és milyen céllal?

‒ Melegföldváron Bolyai Farkas dédnagyapja, id. Kakutsi György emlékére áll a kopjafa.

‒ Mondjon néhány szót családjáról és további terveiről.

‒ Özvegy vagyok, Botond Árpád fiam Zsibón él, almérnök, egy unokám van. Még két kopjafa várja készen a felállítást. Az egyik Kis-Küküllő vármegye alispánja, Kakutsi Sándor emlékét őrizné Dicsőszentmártonban, a másik ifj. Kakutsi György emlékét őrizné a Hunyad megyei Algyógyfürdőn; 1784-ben Algyógyon volt alszolgabíró. Mindent előkészítettem, és várom, hogy a koronavírus terjedését gátló tiltásokat feloldják, hogy megtarthassuk az ünnepélyes felavatást. Remélem, hogy 2020-ban erre sor kerül...

Köszönet Kilyén Ilka színművésznek, hogy a Bandi Árpáddal való beszélgetés létrejött.