Hétköznapi történet
Jól emlékeztem még a vastag, fekete sapkára, amit kicsivel több mint fél éve, valamikor január elején láttam a budapesti panzió recepciósán. A sapka alól furcsán ránctalan, fehér arc nézett rám.
– Ha hajnalban távoznak, csak hagyják a kulcsot a pulton. Nem kell csengetni – mondta akkor cinkos mosollyal a középkorú férfi, és amikor mégis jeleztem a „kicsekkolást”, borús tekintettel jött elő a szolgálati tér belső helyiségéből.
– Ő a mi béralvónk – magyarázta a múlt héten, legutóbbi magyarországi üdülésünk első órájában egy másik recepciós, a panzió egyik legrégebbi alkalmazottja. – Rájöttünk, hogy csak pihenni jár ide, mégpedig jó pénzért – tette hozzá, mint aki fontos titkot oszt meg velünk, kívülállókkal, aztán buzgón folytatta: – Az éjjeli műszakok idején (mert ugye, ő mindig éjszakás, hiszen kimondottan a késői órákra vették fel) egymás mellett sorakoznak a recepció pultján a távozó vendégek szobakulcsai. Sokszor erre járó, kíváncsi cigány gyerekek kandikálnak be az előtérbe, és ha egyszer észreveszik, hogy szabad a pálya, bármi megtörténhet. A térfigyelő kamerák rögzítették, hogy a béralvónk rendszeresen jár zuhanyozni az üres szobák valamelyikébe, és a félórás tisztálkodási időre lazán kifüggeszt a recepciónál egy „Rögtön jövök” táblát. Ez egyszerűen elfogadhatatlan.
Beszélgetőtársam – a visszatérő vendégeknek járó bizalommal – azt a gyanúját is megosztotta velem, hogy szabálytalankodó kollégája hajléktalan. A feltételezést az éppen munkába érkező, huszonéves takarítónő is megerősítette, aztán ment mindenki a dolgára: a recepciós filmet nézni a pult mögé, a takarítónő vendégváróvá varázsolni a szobákat, a fiam meg én pedig kinyújtózni a tízórás autóbuszozás után, és felkészülni az első este pesti programjaira.
Három–négy nap telt el, mire az egykor sapkát viselő recepciós került szolgálatba. Ezúttal nem volt rajta fejfedő, csak széles mosoly. Vidáman nyújtotta át a szobakulcsunkat, amikor nem sokkal éjfél előtt megálltunk a recepció pultja előtt. Szívesen elbeszélgettem volna vele, családi háttere, egész élettörténete érdekelt. Az udvariassági formuláknál többre azonban nem futotta. Később több változatot is elképzeltem a kilétéről és körülményeiről, de mindez természetesen csupán fikció.
– Igen, nincs hol laknom – ez volt a legkézenfekvőbb vallomás –, itt most elcsövezgetek egy ideig, aztán, ha lebuktam, továbblépek. Amúgy okleveles mérnök vagyok, de a cimborák és persze az ital valahogy más irányba sodort, mint amerre sok éven át készültem. Erre ment rá a családom, a lakásom, minden.
De a megszokott történet mellett volt még pár szokatlanabb is a fejemben. Az egyik arról szólt, hogy a munkaidejét átszendergő férfi napközben egy másik állásban – építőtelepen, áruházban, kisboltban, vendéglőben – robotol, hogy szűkös anyagi körülmények között tengődő családjának nap mint nap legyen mit az asztalra tenni. Ebben az esetben a recepciósmunkát amolyan jövedelemkiegészítő luxusállásnak tekinthette. De olyan forgatókönyvem is volt, miszerint a „béralvó” megrögzött agglegény, egyedül vagy idős édesanyjával lakik, és nagyra nőtt gyerekként élvezi a panzióban töltött éjszakák tiltott lehetőségeit. Talán ennél több változat, illetve a felsoroltak kombinációi is végigperegtek az agyamon, pontosan már nem emlékszem. Mindenesetre nem sikerült kideríteni, melyik feltételezés áll közelebb az igazsághoz. Talán azért is nem törekedtem túlságosan erre, mert gyanítottam, hogy a valóság kiábrándítóbb, „életszagúbb” a fantázia szőtte történeteknél. Valamiért ismeretlenül is rokonszenves volt nekem ez a télen fekete sapkás, nyáron csupa derű recepciós, és nem szerettem volna, ha ez megváltozik. Ezért nem próbáltam társalgást kezdeményezni vele nyári találkozásunkkor. Igaz, az egyhetes budapesti vakáció alatt többször nem is láttam. Mivel azonban a szállodából való kijelentkezésünk délelőttjén egy addig sosem látott, elegánsan kimért úriember köszönt ránk a recepcióspult mögül, sejtettem, hogy a „béralvót” a korábbi fenyegetéseknek megfelelően (Ha ő itt marad, én megyek el – hangoztatta érkezésünk napján a panzió legrégebbi munkatársa) menesztették. Csibészes, felelőtlen mosolya mindenesetre hiányzott, amikor a hazautazásunk napján elnézést kértem a fél tizenegyre időzített kijelentkezési idő közel egyórás átlépéséért.
