Csütörtöki kimenő
Megállapításaimat egyelőre általános érvényűnek tekintem, bár nem azok. Ilyenformán például azt fogom mondani a következőkben, hogy Erdély folyói egykor halban gazdagon csobogtak megzabolázatlan partok között. Jelesül a Maros és a Szamos, az Olt és a Körösök. Ezért is telepedtek meg az első emberek itt, s egyhangú gumókból és gyökerekből, bogyókból és zúzmarás mohákból vagy mohás zuzmókból álló táplálékukat végre a vadhús mellett hallal is élénkítették. A fűszerkínálatról vagy választékról nem rendelkezünk adatokkal. (De ötleteket szívesen elfogad a történelmi szakácsművészeti tanszék.)
A hal fontos eledel lehetett a kereszténység felvétele után, amikor kiváló pénteki böjti ételként szolgált ugyanazon erdélyi ős- és hős emberek leszármazottainak. Minthogy azonban a különféle civilizációs természetkárosítások előrehaladtával a halállományban fogyatkozás mutatkozott, az ember – az erdélyi találékony és hívő – úgy segített magán, hogy halastavakat hozott létre, elrekesztve a folyócskák és patakok, erek vizét. Ilyen kiterjedt tórendszer volt egykor a mezőségi (Campus Transylvanicus). Ám a reformációval ez az egyeduraság megszűnt, szétzilálódott. Voltak keresztények, akik megtartották a pénteki böjtöt, voltak, akik egész évben böjtöltek, inkább szociális okokból, és voltak, akik felhagytak a heti egyszeri önsanyargatással, köszvényesültek, de azért hittek Benne. Ez ma sincs másként – nagyon.
Az erdélyi ember (Homo transylvanicus sive ardelensis necnon Siculus) évente meglepően kevés halat fogyaszt. Pedig foszforban gazdag. Ragyogó elmék bizonyítják hasznát. Míg odaát véreinknél az anyaországban karácsonykor/újévkor a hal a főétek, addig nálunk a töltött káposztára esküszik a cigányvajda lánya és a többi népség, sokaság és békefenntartó. A katonák rendszerint azt eszik, amit a kantinban a konyhás néni/bácsi/baka főz. (Ahogyan a vicc klasszikusan tömörít: eszi, nem eszi, mást nem kap.) Az erdélyi ember idegenkedik, olykor reszketve gondol arra, hogy másutt, Franciában vagy Olaszban a tenger gyümölcse maga a kínálat és a gurmé csúcsa. A már mondott erdőelvei polgár és hazafi inkább a gyümölcsöskertek gyümölcseiért rajong, ámbátor rajongásának tárgyát az emelkedő árak rendszerint sikerrel fékezik. Pl. a cseresznye és meggy ára az idén nem ereszkedett 10 lej alá. (Vagy tud valaki előnyösebb piaci állapotokról?)
Mindezek dacára – az erdélyi folyók halbőségének szűkülése ellenére – sokan ülnek ki a halászati-horgászati időszak beálltával folyóink, tavaink, vízduzzasztmányaink partjára horgászbottal. Felfegyverkezve mű- és valódi csalival, blinkerrel és villantóval, felspécizett bottal, és rendületlenül hisznek szerencséjükben. Ezekben a családokban mindig akad olyan feleség, asszony, nőcseléd, aki hajlandó azt a k… halat megtisztítani pikkelyeitől, felvágni, kibelezni, besózni, borsozni, kisütni, prézliben (zsemlemorzsa igényesebb szóhasználatban) megforgatni, panírozni, fűszerezni, feltálalni, olajban, vajban, zsírban és olívában kisütni. Nem ebben a sorrendben. Lelkök és kötényük rajta.
Én, mi, a családunk nem rajongott a horgászatért, a varsás, hálós halászatért. Mindig voltak más szórakozási, ki-kapcsolódási ajánlataink, lehetőségeink, fórumaink, például olvastunk, utaztunk, írtunk, táncoltunk, kirándultunk, fürödtünk, zajt csaptunk, horribile dictu sakkoztunk, kanasztáztunk, Ember ne mérgelődj-öt (Ki nevet a végén? – nem a hal) játszottunk társasban szüleinkkel, szerelmeinkkel, barátainkkal.
Egyszer öcsémet rávette egy neves és nagyon szellemes bőr- és nemigyógyász, apám barátja, hogy kísérje el őt a Ilva vizéhez horgásztúrára. Eredmény: öcsém az unalom és izgalom keverékében elhagyta, valamely bokorra terítve feledé a doktor bácsi százzsebes golyó- és időálló halászmellényét, benne az összes horgokkal, gelesztával, műléggyel, előkékkel és utóbánattal. Soha többé nem volt kapható hasonló kiruccanásra. Én meg életemben nem fogtam h-botot a kezembe. (Ne vessetek meg, de nevessetek ezen.) Mást, vándor- , koldus- és kormánybotot sem, de ezek közül egyik sem hiányzik. Viszont vásároltam a minap az ószeren egy sétabotot, amely állítható, összecsukható és végszükség esetén a juhászkutyák megszelídítésére akár varázsfurulyaként is hasznosítható.
Az is igaz, hogy egyszer Hollandiában megétettek – beleegyezésemmel – egy fehér dressingben megbabonázott tintahallal, valamint egyszer Párizsban vendéglátónk a Chez Clements-ben (Quartier Latin) jégkásába temetett tengerigyümölcsös-tálat hozatott asztalunkhoz – de aztán évekig ennyi.
És most tessék, negyedszer utazunk Bajára a halászléfesztiválra, amely minden önellentmondással dacolva vonz és izgalomba hoz. Érti ezt valaki?
