8. Mont-Saint-Michel

 Az ember mindig nehéz szívvel búcsúzik el egy olyan helytől, ahol gazdag és szép élményekben volt része. Így vagyunk mi is, amikor búcsút veszünk Caentól, caeni szállodánktól, de vigasztal az a gondolat, hogy az előttünk levő napon – az idegenvezető és több útitársunk állítása szerint – körutunk csúcspontjához, a mont-saint-micheli apátsághoz érkezünk. 

 Caentól másfél órányit (130 km) utazunk a kora délelőtti órákban Normandia és Bretagne határvidékéhez, amikor a szikrázó napsütésben hirtelen elénk villan Franciaország világszerte legismertebb kincse, az árapálysziget néven is emlegetett, gránittömbre épített apátság. A 78 méter magas, kúp alakú tömb tetején a sziklafalakhoz tapadó házacskák fölött távolról is jól kivehető a világhírű bencés kolostor.

 A szigettől mintegy két kilométernyire véget ér a közút, sorompó, aztán nagy, körülkerített területen kempingek, autós kempingek, szállodák, vendégfogadók, kiadó szobák, parkolók várják a vendégeket, akik innen gyalogosan vagy ingyenes transzferjáratokkal közelíthetik meg az apátságot. Szállodaszobánk elfoglalása után a legelső transzferbusszal indulunk is várva várt célunkhoz. A végállomás mintegy 400 méternyire van a szigettől, onnan majdnem ugyanolyan hosszú, falábakon álló hídon áthaladva érünk, dagály idején, a csodálatos erőd-apátság falaihoz, amely a Cuesnon folyócska torkolatánál emelkedik ki az ölelő tengerből. Olyan érzés fogja el az embert, hogy itt valóban találkozik az ég, a szárazföld és a tenger, az ember és a természet.

 A világ egyik legrégebbi apátságának sajátos története van. A legenda szerint a nyolcadik században, amikor a szigetet még Mont Tombe-nak nevezték, egy közeli város püspökének, a későbbi Szent Aubert-nek Szent Mihály (Saint Michel) arkangyal megparancsolta, hogy építtessen bencés apátságot a szigeten. A püspök nem igazán igyekezett a kérést teljesíteni, ezért az arkangyal másodszor is megjelent, aztán harmadszor is, de most már tüzes mutatóujjával lyukat égetett a kalapján. Az intő jelt komolyan vette Aubert püspök, és 708 októberében a szikla tetején már felszentelt templom állt, nem kevés munkával, mert az épületanyag odahordása a mocsaras földön nem lehetett könnyű. 933-ban, amikor a normannok elfoglalták a területet, a sziget stratégiai jelentőséget is kapott.

 Az első templom igazi zarándokhellyé vált, az elszigeteltség, a csend és a nyugalom odavonzotta a szerzeteseket is, 966-ban felépítettek egy bencés kolostort, majd állandóan bővítették, és 1023-ban a csúcson felépült az apátság, egyre távolabbi régiókból, több helyről érkeztek ide zarándokok, Szent Mihály tisztelete gyorsan terjedt egész Normandiában, és az állandó harcokban álló hercegségben Szent Mihály a lovagok és a katonák védőszentje lett. A francia uralkodóktól és az ide zarándokolóktól befolyt összegeknek köszönhetően az apátság igen meggazdagodott. A bencések minden pénzt a Szent Mihály dicsőségét hirdető épületek gazdagítására fordítottak.

 Az apátsági épületegyüttes a román és gótikus építészet remeke, mai formájában több száz évig épült. Valóban megdöbbentő a széles falakkal megerősített, hatalmas sziklákra épült, sok helyen a sziklákba vájt, nappal és éjjel csodálatos látványt nyújtó komplexum, csúcsán a templommal és az égre feszülő toronnyal, utóbbi tetején az arkangyal aranyozott szobrával. Mont-Saint-Michel évszázadokon át védettséget élvezett, bár sok szenvedést látott maga körül. A százéves háború idején erődként szolgált. A vallásháborúk sem tudtak kárt tenni benne, csak a már említett francia forradalom (1793-ban) szakította meg dicsőségét, az apátságot megszüntették, az épületeket börtönné alakították át, amely 1863-ig működött. A francia kulturális élet vezetői, köztük Victor Hugóval, 1836-ban kampányt indítottak a sziget és a kolostor műemlékké nyilvánításáért. A mozgalom 1874-ben érte el célját. 1879-ben egy 1800 méter hosszú gátat építettek a szigettől a szárazföldig, így az megszűnt sziget lenni – félszigetté vált. 2006-ban határozták el, hogy visszaadják a sziget eredeti jellegét, a gátat elhordják, helyette új, környezetkímélő híd köti össze a sziklát a szárazfölddel.

 A kolostor felépítésének ezredik évfordulóján, 1966-ban költöztek vissza a bencések a falai közé. Azóta békében élnek, biztosítják a napi imádságokat, amennyire ez lehetséges egy elvilágiasodott országban és a turisták sokasága mellett, hidat képezve egy elsüllyedt múlt és az aggasztó jelen között.

 A turistaszezon csúcsán naponta akár kilencezer látogató is tapossa egymást, évente három és fél millióan érkeznek az 1979 óta az UNESCO világörökségéhez tartozó szigetre, aminek egyik oka az, hogy létezik egy Párizst és Mont-Saint-Michelt összekötő, Paradicsom útjának nevezett zarándokút is. 

 Dagály idején érkezünk a szigethez, körülötte mindenhol víz. Átmegyünk a hídon, majd a szigeten lakóknak fenntartott gépkocsiparkoló területén, és egy hármas kapurendszerhez érünk. A legutolsó a „király kapuja”, rajta egy koronás gyermeket tartó Madonna szoborral. A „gyermek király” az idelátogató felé nyújtja karjait a befogadás és áldás jeléül. A hegy legalsó szintje igazi középkori kisváros, keskeny főutcával, hogy a házak homloka majdnem összeér. Idegenvezetőnk tanácsára hallgatva nem a főutcán megyünk fel az apátsághoz, hanem a széles falakon felvezető úton. A király kapuja mellett meredek lépcsősor visz fel a magas és tömör védelmi falra, amelyen legalább két méter széles út és sok-sok lépcső vezet a csúcsra. Az árapálysziget megmászása bármelyik úton jó edzést jelent a turistának. Balra az épületekben, jobbra a tengerben gyönyörködünk.

 Ahol még meredekebbé válik az út, elérünk a „nagy lépcsősorhoz” (Grand Degré, 350 lépés), ez már a Csoda (Merveille) épületegyütteshez vezet. A Merveille után újabb kilencven tikkasztó lépcsőfok leküzdése nyomán végre megérkezünk a hegytetőn lévő szentélyhez. A templom előtti téren kipihenjük magunkat, ugyanakkor káprázatos látványban van részünk. Letekintünk a bástyafalakon túl visszahúzódó víz irányába, látjuk a Mont-Saint-Michel erődszerű konstrukcióját (a tenger Bastille-jának is nevezik), a szárazföld felé a hidat, rajta ezernyi apró, hangyának tünő emberrel, távolabb, zöldövezetben a kempingek, még messzibb települések. Közvetlen alattunk a sziget lépcsőzetes kertjeiben kolombázsos magánházak, középkori utcarészlet.

 Belépünk a magasztosan egyszerű templomba, főhajója román stílusban épült. Lenyűgöz az eredeti színeket őrző oszlopaival, számtalan ablakával, amelyeken beömlik a délelőtti fény, egyszerű kőlap, rajta feszület képezi az oltárt, minden a körítés nélküli hitet szolgálja. Következik az apátság gazdagon díszített oszlopsorral körülvett kerengője. Innen lefelé megyünk a gránittömbhöz három emeleten kapcsolódó Csoda (Merveille) helyiségein keresztül, amelyek a szerzetesek mindennapi életének színterét képezték.

 A Merveille nagy méretű helyiségeinek egy része a gránitszikla belsejébe nyúlik, ami magában egy csoda. A legfelső szinten található a refektórium, a szerzetesek ebédlője, alatta a vendégszoba, csúcsíves oszlopokkal kettéosztva, óriási tűzhelyekkel, ahol előkelő vendégeket lakomákkal fogadtak a szerzetesek. Innen a Szent Mihály-rend lovagjainak (Salle des Chevaliers) boltozatos termébe lépünk. A hagyomány szerint ebben a teremben alakult meg a nevezett lovagrend. Ha épp nem tanácskoztak a lovagok, a szerzetesek ebben a csarnokban dolgoztak, például írtak a jó megvilágítású teremben. Szűk lépcsősoron az apátság legrégebbi kápolnájába érünk. Mellette egy hatalmas fakerék, amit emberek forgattak, mint egy mókuskereket, és ez hajtotta a különböző anyagokat, nehéz tárgyakat szállító felvonót. A legalsó szinten volt az alamizsnásszoba, itt fogadták egykor a zarándokokat, mellette raktárak és borospince. Aztán kiérünk a szabadba, ereszkedünk a Grand Rue-nek (Nagy Utca) nevezett bevásárlóutcába.

 A Szent Mihály-hegy középkori főutcáján a legtöbb ház valamilyen étkezde, butik, régiségbolt, de a cégérek kiválóan idomulnak az ódon falakhoz, a több mint ezeréves macskakövekhez, a múlthoz. Egy, a 15. század végén épült templom és több kis múzeum is látogatható. 

 Az utca végéhez közeledve elérünk Poulard Mama konyhájához (La Mére Poulard), ahol széles kirakat mögött mindenki szeme láttára készítik immár 135 éve a Poulard Mama rántottáját, amely a normand gasztronómia jelképe, máig a világ leghíresebb, lehet, hogy a legfinomabb, de biztosan a legdrágább omlettje lett.

 Az utolsó kapun kilépve, késő délután elhagyjuk az apátság területét. A falak alatt már nincs víz, a tenger visszahúzódott. Mezítlábas gyermekek több csoportja tanáraik vezetésével igyekszik átjutni a sártengeren keresztül a szárazföldre, mi nem követjük őket, a transzferbusszal térünk vissza szállodánkhoz.

 Vacsora után, a sötétség beálltával visszatértünk egy rövid éjjeli sétára, hogy megtekintsük a kivilágított falut és a teljesen más arcát mutató kolostort. Ezzel a látvánnyal búcsúzunk a sziklaszigettől és Normandiától, a következő nap már Bretagne-ban folytatjuk utunkat.