8. Hajókirándulás Saint-Tropez-ba, hazatérés

A 180 km hosszú francia Riviéra partjai mentén mintegy 80 kilométerre fekszik Cannes-tól a tájainkon is jól ismert nevű város, Saint-Tropez, a helyiek egyszerűen Saint Tropnak nevezik. A két város között a hajó majdnem légvonalban közlekedik, így a távolság is rövidebb, alig 50 km, másfél órai kellemes tengeri kirándulás a parttól egy kilométernyire.

 Hajóval maga az utazás is élmény a Földközi-tengeren, egy pillanatra sem unalmas. Jól látható, egymást sűrűn követő települések közelében suhanunk el. A tengeri betegség itt és ilyen rövid idő alatt kizárt. A hajón minden korosztály és számtalan nemzet képviselve volt. 

Messziről feltűnnek a Saint-Tropez-t övező dombok, hegyek, majd a kikötőben veszteglő hajók, jachtok, csónakok mögött az erődítmény és maga a város.

A keskeny félszigeten levő Saint-Tropez egykori csendes hajójavító és halászfaluból nőtte ki magát a 20. században, és vált nyüzsgő üdülőhellyé. Az ismert szexszimbólum, Brigitte Bardot francia színésznő az 1950-es években érkezett Saint-Tropez-ba, látogatása és ott-tartózkodása valósággal felforgatta a nyugodt halászfalucska életét. A színésznő itt debütált 1956-ban az És Isten megteremté a nőt című filmjével, házat vásárolt itt, és ebben más hírességek is követték. Néhány év múlva (1964-től) itt forgatták az egész világon ismert A saint-tropez-i csendőr filmeket, az őrmestert alakító Louis de Funès-vel a főszerepben. Saint-Tropez-ban mind a Bardot-, mind a Funès-kultusz nagy, a rossz nyelvek szerint akár át is keresztelhetnék a várost Szent Bardot névre.

 A város névadója, Szent Torpes (Tropes) a Római Birodalomban Kr. u. az első században Néró császár legionárius tisztje volt, aki keresztény hitre tért, emiatt Néró lefejeztette. A legenda szerint a holttestet egy kakassal és egy kutyával egy csónakba rakták Pisában, majd az áramlatok Génováig vitték a csónakot, ahol az érintetlenül maradt holttesttel zátonyra futott. Génovában később szentté avatták.

 A 15. század vége felé két tucat génovai család telepedett le a sok kalóztámadás miatt elnéptelenedett falu területén azzal a feladattal, hogy újjáépítse a falu erődítményét és gondoskodjon az öböl biztonságáról. A kialakult település védnöke és a falu neve Szent Torpes (Tropes) lett. Azóta is minden május 16-17-18-án megünnepelik itt a szent napját, az erődítmény és a város mottója ma is „Ad Usque Fidelis” (Mindvégig hű).

 A kikötő felől, „álomjachtok” sokasága mellett közelítjük meg a várost, ahova több tízezer turista érkezik naponta, évente akár hatmillió is. Az itt lakó mintegy ötezer ember szerint ennél több már nem is kellene, a város nyolcezer főnek megfelelő szállodai hellyel rendelkezik. 

Régi, de csinosan rendben tartott házak között megyünk fel a város központja irányába. A központi teret pálmák övezik, apró kávézók tarkítják, együtt sodródunk a tömeggel a Café des Arts előtt, ahol a művészek, értelmiségiek találkoznak. A Traveres de la Gendarmerie téren, ahol A saint-tropez-i csendőr filmsorozatot forgatták, megnézzük a csendőrmúzeumot. A lütyő csendőr, Cruchot szerepét a felejthetetlen Louis de Funès alakította. 

A téren, a csendőrmúzeum közelében van egy Brigitte Bardot-szobor is. A nemzetközileg is elismert színésznő az 1960-as évek prűd korszakában, kicsapongó életmódja miatt, hol a rajongás, hol a megvetés tárgya volt, sőt a „bűn megtestesítőjének” is tartották, ezért többször is próbált véget vetni életének. Azóta nagyon megváltozott a világ! A színésznő 39 éves korában végleg visszavonult, saint-tropez-i otthonában létrehozta állatvédő alapítványát.

 A város főterétől félórai gyaloglással kapaszkodunk fel a nem túl magas dombon fekvő várba. Az 1590-ben épített citadella épségben vészelte át az évszázadok viharait, annak ellenére, hogy 1944 augusztusában a szövetséges csapatok partraszállása itt kezdődött. A saroktornyok és oldalfalak olyanok, mintha tegnap fejezték volna be az építést a kőművesek. Csodálatos kilátás nyílik innen a Földközi-tengerre, a városra és a várost övező szőlőmezőkre, Saint-Tropez a francia borrégió része is.

 A citadelláról visszatérünk a városba, és a Riviéra csillogó ékkövének is nevezett város egyik kávézójában pihenjük ki fáradalmainkat. Megtapasztaljuk, hogy a város hétköznapi szolgáltatások magas árairól szóló hírek igazak. Egy szimpla, rövid kávéért fejenként 8 eurót fizettünk. Ugyanaz Nizzában 4 euró volt. Lakásvásárlás szempontjából a világ tíz legdrágább településének egyike, magasak a parkolási díjak is, különösen a jachtokéi, 1500 euró is lehet egy napra!

Jóval hajónk visszaindulása előtt elindulunk a kikötő irányába. A kikötő közelében, egy kis utcácskában lelhető fel a város egyik leghíresebb épülete, amely korábban kápolna volt, és jelenleg a Modern Művészetek Múzeumának ad otthont. Szinte kötelező meglátogatni, klasszikus és modern festmények egyaránt láthatók itt. Számomra ismerős légkört árasztott, talán ezért is kimagaslóan kedves volt Henri Matisse Cigánylány című festménye.

 Elbúcsúzunk Cannes és Nizza mellett a francia Riviéra legismertebb városától, és délután visszaérkezünk szállodánkba, elég időnk maradt a vacsoráig, s talán egész életünk utolsó kiadós fürdőzésére a Földközi-tengerben.

A saint-tropez-i kirándulásunkat követő napon korán reggel indultunk a segesvári otthonunkig három teljes napig tartó utunkra. Az olasz Riviéra mentén, Génova közelében, az Appennineken keresztül futó autópályáról néhány rövid „technikai” szünet miatt tértünk le, hosszabb ideig Milánóban időztünk.

Milánó

Milánót, régi magyar nevén Májlándot, Olaszország második legnagyobb városát, az Olaszországtól gyakran elválni óhajtó Lombardia fővárosát mindenképpen érdemes megismerni. A városnak 1,5 millió lakója van, vonzáskörzetével együtt 3,1 millió. Mindössze 5-6 óra állt rendelkezésünkre a városlátogatásra, csak a legfontosabb nevezetességeit volt alkalmunk megtekinteni. 

 Milánóban az autóbuszról a nevezetes Sforza-kastély (vár) közelében szálltunk le, de mégis a milánói dómhoz siettünk, mert a dóm meglátogatása csoportok részére csak előzetesen egyeztetett időpontban lehetséges, és nem késhettünk el. A turisták közül sokan úgy tartják, hogy Milánóba főleg a dóm miatt kell elmenni, nem csoda hát, hogy a Duomo di Milano előtti téren gyakran hosszú sorok vannak. A dóm és az előtte levő tér Milánó „szíve”. Itália második legnagyobb katedrálisát a 14. században kezdték építeni észak-európai gótikus stílusban, később belsejében megjelentek az olasz reneszánsz stílus jellegzetességei is, csodálatos az összhatás. Megszakításokkal több évszázadon át folyt a munka, még a 20. században is, külső megjelenésében az építészek mindvégig ragaszkodtak az eredeti gótikus stílushoz. A katedrálisba lépő látogatót valósággal meghökkenti a főhajó magassága, a világon alig van párja. Gyönyörű ablakai a virágos gótika alkotásai. 

 A dóm előtti térről nyílik Milánó másik nevezetessége, a Galleria Vittorio Emanuelle II. (magyarul II. Viktor Emánuel csarnok), ami nem más, mint a világhírű divatmárkák óriási, fedett sétánya. Ismert, hogy Milánó a divat egyik fővárosa Olaszországban, valószínűleg egész Európában is. Itt az árak felső határa valahol az egekben van, különösen egy tájainkról odavetődött turista számára.

 A divatcsarnok közelében van a milánói Scala (Teatro alla Scala), Olaszország, de talán az egész világ legismertebb operaháza. Építését még Mária Terézia rendelte el a 18. század hetvenes éveiben. Legendás akusztikája példa volt sok operaháznak. Számos, az olasz operát népszerűsítő kiváló zeneszerző, mint Rossini, Donizetti, Verdi, Puccini műveit itt mutatták be először. Műsorán szerepelt Kodály Zoltán Székelyfonója, Bartók Bélának A csodálatos mandarin című darabja, George Enescu művei, énekelt itt Svéd Sándor, Melis György, Miklósa Erika, a bukaresti Emil Marinescu, Maria Ciubotaru, és itt lett egy ária előadása közben tüdejére szívott légy áldozata a kolozsvári Tomel Spătaru, aki a helyszínen meghalt. Sajnos a Scalát csak kívülről tekinthettük meg, így csalódást okozott a kicsinek, jellegtelennek tűnő épület. 

Folytatjuk utunkat a Sforza-kastély irányába, közben modern villamosok, de több, 95 évnél is idősebb villamos zötyög el mellettünk. A borítás nélküli fapados villamosmatuzsálemek nem nosztalgiajáratok, szerves részei a város tömegközlekedésének a múlt század első évtizedeitől (1928-1935). Napi rendszeres karbantartásuknak köszönhetően ma is üzemképesek.

 A Castello Sforzesco (Sforza-kastély) maga a régi vár, hatalmas zöld terület közepén fekszik. Eredetileg védelmi céllal épült a 15. században, várárok és meredek várfal vette körül, az eredeti épületet lerombolták, majd újjáépítették, számos neves művész szépítette, köztük Leonardo da Vinci is, de műveik egy része a következő évszázadok – spanyol, majd francia hódítók ellen viselt – háborúi közben megsemmisült. 1707-ben az osztrák csapatok elhódították Milánót a spanyoloktól, majd 1796 júniusában francia csapatok foglalták el, a Nizzában született Masséna tábornok vezetésével. Ekkor került francia fogságba a vár több osztrák vedőjével együtt Kisfaludy Sándor magyar költő. A kastély a második világháborúban is súlyos sérüléseket szenvedett, de helyreállították, ma teljes szépségében látogatható.

A főbejárat felőli részén egy 70 m magas torony épült (Torre del Umberto I.), a köznyelv óratoronynak nevezi (Torre del Orologie), rajta öt Sforza-címer látható. Számos múzeumnak otthont adó épületekkel körülvett három belső udvar következik. A múzeumok látogatói megcsodálhatják Leonardo da Vinci (1452-1519) mennyezetfreskóit, híres festőművészek képeit, egyiptomi, őskori, középkori emlékek gazdag gyűjteményét.

 Késő délután hagytuk el Milánót, az éjszakát egy veronai szállodában töltöttük, másnap korán reggel indultunk haza. Utunk közben átkeltünk a Júliai-Alpok csodálatos természeti tájain, és magunkban elhatároztuk, hogy ide még visszatérünk. Azután Ausztria legdélibb tartományán, Karintián keresztül, a 20 km hosszú Wörthi-tó mellett vezetett az utunk. A mediterrán hangulatú régió kedvelt nyári turisztikai célpont, télen síközpont, az alkalmazottak húsz százaléka a turizmusban dolgozik. Alkalmunk volt meglátogatni a tartomány és a Wörthi-tó fővárosát, Klagenfurtot. 

 Klagenfurtnak mintegy 90 ezer lakója van, nevezetes látnivalói gyalogosan kényelmesen körbejárhatók. A város jelképe a Sárkány-szökőkút, ezt 1590-ben faragta egy szobrász, később egy Herkules-szobrot és egy Szentháromság-oszlopot is csatoltak hozzá. A 16. században épült a város legimpozánsabb, kéttornyú épülete, a tartományi székház (Landhaus), valamivel később a városháza. 1958-ban kezdték el építeni a világ több mint 150 leghíresebb épületének modelljét (1:25 arányban) magába foglaló Minimundust. Csoportunk több tagjával együtt tértünk be Klagenfurt 16. században, eredetileg protestáns templomnak épült, barokk stílusú, lenyűgöző katedrálisába, ahol hálásan gondoltunk vissza végéhez közeledő körutunk állomásaira. 

 A késő esti órákban értünk Székesfehérvárra és másnap haza, Segesvárra.