55 év után

„Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet, /mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.../” – Áprily Lajos versét adta ajándékba volt évfolyamtársainak dr. Nagy Lajos, Sepsiszentgyörgyön élő nyugalmazott körorvos, a város díszpolgára, hét könyv szerzője, szerkesztője, aki a köszöntőbeszédet mondta a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1959-ben végezett évfolyamának (110+3 általános orvos, 25 gyermekgyógyász ) 55 éves találkozóján, amelyet az elmúlt szombaton tartottak az egyetem tanácstermében. Gyógyszerész kollégáik dr. Csedő Károly nyugalmazott egyetemi tanárral együtt elevenítették fel az elmúlt fél évszázad történéseit, számoltak be életük alakulásáról az utolsó találkozó óta.

Az egyetem történetében szinte páratlan volt az az évfolyam, amelyen a tíz osztályt végzett ’37-es születésű hallgatóktól az 1931-ben születettekig hét korosztály volt jelen, származásuk szerint is nagyon különbözőek. Olyan nemzedék, amelynek gyermekkorára, életére rányomta a bélyegét Trianon, a II. világháború, a fogság és a kitelepítés, a sztálinizmus, a szocializmus, a Ceauşescu-korszak, a nélkülözés és a tetőfokára hágó osztályharc, a magyarországi forradalom után pedig a besúgórendszer kiépítése, amely a félelmet és az egymás iránti gyanakvást ültette el a hallgatók lelkében. Ez volt az utolsó évfolyam, amely kiváló tanároktól magyarul tanulhatott, hatodéven azonban meg kellett érjék az egyetem magyar jellegének a megszüntetésére tett első lépéseket. A kolozsvári egyetemek egyesítése után utolsó évesként végig kellett nézniük, ahogy letartóztatásokkal, tanárok és diákok eltávolításával kezdődött el ez a folyamat. Ennek lett áldozata dr. Bárányi Ferenc, a rendszerváltás utáni volt egészségügyi miniszter is, akit eltiltottak az államvizsgától és az idézett dr. Nagy Lajos, akit kicsaptak az egyetemről. Mindketten sikeres könyvben írták meg élményeiket (Égig érő kockakövek, Életünk kórtörténete). Dr. Nagy Lajos az ötvenéves találkozó után összegyűjtötte volt kollégáinak vallomását, amelyek többségéből rendkívül nehéz, küzdelmes életutak, pályaképek rajzolódnak ki, s a Múló évek sodrásában című könyvben adta ki az 1959-ben végzettek krónikáját. Számukra a diploma megszerzése sem jelentette a Kánaánt, hiszen az Erdély különböző vidékeiről származó fiatalok többségét a Kárpátokon túlra, félreeső, elmaradott településekre helyezték ki, s nagy küzdelmek árán sikerült jobbára csak a hiányszakmákban szakorvosi oklevelet szerezniük. Mivel sokan nem tudtak románul, ugyanis a magyar világ alatt kezdték el az elemi iskolát, s később a középiskolában csak bebifláztak bizonyos szövegeket, hasznos volt számukra, hogy anyanyelvükön sajátíthatták el a szakmát, s nagytudású, lelkes professzoraik megtanították a beteg ember iránti alázatra, tiszteletre, szeretetre is, s ennek köszönhetően bárhova kerültek, megállták a helyük. A román nyelvet pedig, akinek szüksége volt rá, megtanulta, a világ különböző tájaira szétszóródottak pedig a befogadó ország nyelvét.

Régi fájdalmak, sérülések, sebek tépődtek fel 55 év után is, ahogy egyesek megszólaltak. Bárányi Ferenc bocsánatot kért mindazoktól, akiket megsértett, hiszen nagyon szegény sorból származó hallgatóként annyira hitt a kommunizmus eszményében, hogy képes lett volna meghalni érte. Az ébredést az ’56-os események hozták el a számára, majd kizárták az IMSZ-ből és két évre eltiltották az államvizsgától. Tanárai közül Csőgör Lajos, Spielmann József és Mózes Magda biztatta – emlékezett a rendszerváltás után szenátornak megválasztott orvos. Dr. Ádám Gyula, aki a megye legkorszerűbb rendelőjének felépítését és felszerelését harcolta ki Mezőcsáváson, saját versét mondta el az orvos életútjáról. 

Az egyetemi évek alatt soha nem érezte, hogy az évfolyam őt befogadta volna, ma mégis jó találkozni a volt évfolyamtársakkal – mondta a német származású Ari (Acher) Mária. A felszólalók közül egyesek beszámoltak arról, hogy ma is aktívak, dr. Hauer Erik példaként, aki Vajdahunyadon volt sebészorvos, s az asszisztensképző iskolában tanított, nyugdíjasként ismeretterjesztő újságcikket ír, mások a családnak örülnek, mint dr. Ungvári Júlia, s az unokák nevelésében segédkeznek, jótékonysági akciókban vesznek részt. Dr. Nagy Zoltán, az ismert marosvásárhelyi tüdőgyó-gyász és röntgenorvos hosszú verssel köszöntötte a találkozó résztvevőit. Dr. Mellau Melánia főszervező nyugodt, kiegyensúlyozott időszakot kívánt volt kollégáinak, akikkel az 55 év alatt 17-szer gyűltek össze Marosvásárhelyen és a más városokban szervezett vándortalálkozókon. Hadd soroljuk fel, hogy ezen az évfolyamon végzett dr. Mártha Papp Ilona szemészorvosnő, dr. Lüdke Boósy Ibolya gyermekgyógyász, dr. Kolumbán Pál, a vérközpont megálmodója és elhunyt felesége, a sokak által tisztelt és szeretett dr. Kolumbán Válics Margit reumatológus orvos. 

Szakmai odafigyelés, hivatástudat, pontos, felelősségteljes munka – erre nevelték nagyon tisztelt tanáraik a gyógyszerészeti kar 27 hallgatóját, emlékeztek a megjelentek. Nem volt könnyű a botanikát, a gyógyszerhatástant, a sok kémiát megtanulni a kézzel írott jegyzetekből, de anyanyelven mindez sikerült. A legtöbb szép dolgot dr. Hankó Zoltán professzortól tanulták: „kicsi drága, maga mindig úgy álljon ahhoz a tárasztalhoz, mintha maga volna a beteg” – biztatta türelemre és együttérzésre hallgatóit – hangzott el Fazakasné Czirják Éva, Szabó Judit, Geréb Major Erzsébet, Papp Máthé Mária, Pásztor Irma, dr. Gáspár Mária és Hajdú Árpád visszaemlékezésében. Szavaikat dr. Csedő Károly nyugalmazott egyetemi tanár egészítette ki azzal, hogy azokban az osztályharcos időkben színvonalas oktatást szerveztek a jól működő gyógyszerészeti technikumban, ahol azok a hallgatók tanulhattak, akiket származásuk miatt nem vettek fel az egyetemre. 

– Adjunk hálát a gondviselésnek, hogy élünk, vigyázzunk egymásra, tartsuk a kapcsolatot, hogy a családtagjainkon kívül még érezzük, hogy valahova tartozunk! Bár a magyar emberek szemérmesek, el kell mondanom, hogy nagyon szerettem az évfolyamtársaimat, boldog vagyok, hogy hat évig kollégájuk lehettem, együtt jártunk előadásokra, gyakorlatokra, színházba, moziba, az Apollóban szervezett bálokba, a Cementlapokhoz fürödni – hangzott el dr. Nagy Lajos beszédében, aki Áprily Lajos versét adta ajándékba volt évfolyamtársainak.