450 éve halt meg Don Carlos

Négyszázötven éve, 1568. július 24-én halt meg Don Carlos spanyol infáns, II. Fülöp király legidősebb fia, akinek tragikus sorsa Schillert dráma, Verdit opera írására ihlette. 

Az 1545. július 6-án született herceg a valóságban korántsem volt az a tisztaszívű, az elnyomás ellen lázadó szabadsághős, akinek a köztudat elkönyveli. Terhelt családból származott, a gyakori rokonházasságok miatt a szokásos nyolc helyett csak négy dédszülője volt, azok közül is kettő őrületre hajlamos lánytestvér. Apja, a természeténél fogva magányos és hideg II. Fülöp hűen betartotta a nagyapa, V. Károly intelmét: nem élvezetből kell házasodnia, hanem azért, hogy utódokat nemzzen. Don Carlosnak az anyai szeretetet is nélkülöznie kellett, mert Fülöp első felesége (egyben unokatestvére), a portugál Mária Manuéla belehalt a szülésbe.

A púpos, tyúkmellű, alacsony és sánta gyermek a testi és szellemi fejlődésben is visszamaradt. Beszélni csak ötévesen kezdett, akkor is vékony és magas hangon, dadogva és kásásan. Vélhetően a születéskor elszenvedett agykárosodása miatt agresszív és szadista hajlamai voltak. Kilencévesen gyerekeket, szolgákat és állatokat kínzott. Másik szenvedélye az evés volt, így az egykor sovány fiú már serdülőként elhízott. Rangjának és származásának azonban teljesen tudatában volt, ha valamit a fejébe vett, attól semmi és senki nem tántoríthatta el, modora dölyfös, viselkedése lobbanékony és összeférhetetlen volt.

II. Fülöp 1555-ben lépett a spanyol trónra, és azonnal nekilátott tízéves fia kiházasításának. Végül a francia Erzsébet mellett kötött ki, de váratlan fordulattal – politikai okokból – ő vette el a fiának kiszemelt arát. A legenda szerint Erzsébetnek viszonya lett volna mostohafiával, de ez a körülményeket figyelembe véve meglehetősen valószínűtlen.

Don Carlost nem lehetett rávenni a tanulásra, még latinul sem tudták megtanítani, ami pedig rangját tekintve kötelezőnek számított volna. Az udvaroncok egy ideig azzal érveltek, hogy „a Habsburg gyerekek későn érnek”, de az infánst érettebb korában sem érdekelte az evésen, az iváson és a nőkön kívül semmi. Apja ettől függetlenül 1560-ban Kasztília, majd három évvel később Aragónia trónörökösének is elismerte. 1562-ben beíratták az egyetemre, de ott is csak egy szolgálólány keltette fel érdeklődését. Utána járkálva a sötétben leesett egy lépcsőn, súlyos fejsérülést szenvedett, eszméletlenül találtak rá. Állapota az imádságok és az orvosi kezelés ellenére sem javult, végül egy száz éve halott szentéletű barát múmiáját fektették az ágyába. A szokatlan „gyógymód” használt, Don Carlos magához tért, de nem gyógyult meg, sőt még a korábbinál is erőszakosabb és bizonytalanabb lett.

Fülöp kénytelen volt belátni, hogy fia, aki az Államtanács ülésein mindent összezavart, alkalmatlan arra, hogy örökébe lépjen. Bár ismét kiházasításán kezdett fáradozni, Don Carlos nem kapott feleséget, amiként a németalföldi kormányzói tisztet sem kapta meg, amelyet apja neki ígért, s viszonyuk teljesen elmérgesedett. Az infáns dührohamai egyre vadabbak lettek, megesett, hogy nyilvánosan karddal fenyegetett meg egy bíborost, máskor fel akart gyújtatni egy házat, amelynek ablakából séta közben nyakon öntötték.

Fülöp türelme akkor fogyott el, amikor a trónörökös érintkezésbe lépett az Egmont gróf vezette 

németalföldi lázadókkal, és megpróbált hozzájuk szökni. Tervének meghiúsulása után ügyetlen összeesküvést fabrikált, legalábbis gyóntatójának arról beszélt, hogy meg kell ölnie „egy embert”, és gyanítani lehetett, hogy az apjáról van szó.

A király cselekvésre szánta el magát: miután elrendelte, hogy Madrid összes templomában „egy rendkívül fontos ügy” sikeréért imádkozzanak, 1568. január 17-én éjszaka páncélt öltött, és személyesen tartóztatta le ágyában fekvő fiát, akit ezután már nem látott többé. A herceget Arévalo várába zárták, egy sötét és hideg toronyszobában raboskodott, látogatókat nem fogadhatott, őrein kívül senkivel sem érintkezhetett. Apja és a világ számára meghalt, nevét még beszélgetés és imádság közben is tilos volt kiejteni. A kétségbeesett herceg a fogságban tovább pusztította magát; többször éhségsztrájkot kezdett, de erőszakkal etették, ezután folyamatosan tömte magába az ételt, sőt minden keze ügyébe eső tárgyat megpróbált lenyelni, télen jéghideg vizet locsolt szét és meztelenül belefeküdt.

Rövidre szabott élete – mindössze 23 évet élt – 1568. július 24-én ért véget. Egy héttel korábban az utolsó morzsáig elfogyasztott egy négy fogolymadárból sütött pástétomot, amelyre több liternyi hideg vizet ivott meg. Másnap rosszul lett, állapota egyre romlott, de apja még akkor sem látogatta meg, amikor közölték vele, hogy közeleg a vég. Ma is tartja magát a szóbeszéd, hogy apja mérgeztette meg, de erre semmilyen bizonyíték nincs, a legendát a spanyolok ellen küzdő németalföldi szabadságharcosok kezdték terjeszteni. A praktikus II. Fülöp mindenesetre az eredetileg a fiának kiszemelt Anna Habsburg főhercegnőt vette el negyedik feleségéül, elindítva a rokonházasságok újabb sorozatát – s ennek végeredménye lett az utolsó spanyol Habsburg, a dinasztia minden testi és lelki gyengéjét egyesítő II. Károly.

Don Carlos nevét Schiller drámája és az ennek nyomán született Verdi-opera tartotta fenn, de a történeti igazsághoz egyiknek sincs sok köze. Ezek a művek romantikus tragédiák, témájuk a szerelem és a szabadságvágy, főhősük pedig egy idealizált, nemes és bátor lovag, aki a zsarnokság ellen küzd és árulás következtében bukik el.