200 éve született Irinyi János
Irinyi János a magyar vegyészet egyik ismert képviselője, a zajtalanul gyúló, foszforos gyufa feltalálója, a kémia újszerű szemléletének kiváló úttörője és terjesztője, közgazdász, publicista, forradalmár, politikus, 1817. május 18-án született Albison, Bihar megyében.
Irinyi János a magyar vegyészet egyik ismert képviselője, a zajtalanul gyúló, foszforos gyufa feltalálója, a kémia újszerű szemléletének kiváló úttörője és terjesztője, közgazdász, publicista, forradalmár, politikus, 1817. május 18-án született Albison, Bihar megyében, mintegy 90 kilométernyire attól a helytől, ahol szintén 200 éve született Arany János, a magyar irodalom nagy alakja. Hét gyermek közt harmadikként első fiú volt, öccse Irinyi József magyar hírlapíró, műfordító, országgyűlési képviselő volt, legnagyobb nővére, Viktória, édesanyja volt Iosif Vulcan magyarországi román írónak.
Édesapja, aki uradalmi tiszttartó volt Nagylétán, jogi pályára szánta jól tanuló fiát. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, aztán nagyváradi és debreceni középiskolákban tanult.
Később a bécsi Politechnikumban kémiai tanulmányokat folytatott, ahol a Szászmedgyesen született, Segesváron négy évig gyógyszerészgyakornokoskodó, hírneves Meissner Pál vegyészprofesszornak volt a tanítványa. Bécsben találta fel az új, zajtalanul gyúló foszforos gyufát, professzora egyik kevésbé sikeres kísérlete nyomán.
Találmányának történetét ő maga írta le: „Én az Ő (Meissner), Ő az én kedvencem volt. Többek között az ólom hiperoxidjáról tartott előadást, s a barna port kénvirággal dörzsölte össze üvegmozsárban, ígérvén a figyelmes hallgatóságnak, hogy a kén meg fog gyulladni. Mikor ez nem történt, nekem hamar az jutott eszembe, hogy ha a kén helyett foszfort vett volna, az már rég égne”. Ebből állt a szinte gyermek, 19 éves Irinyi János találmánya, amelyre nem kért szabadalmat, eladta 60 pengőforintért a Rómer István nevű, Bécsben élő gyógyszerész üzletembernek, aki szabadalmaztatta a találmányt, és elkezdte a „gyújtó fa” tömeges gyártását, tekintélyes vagyonra tett szert általa.
Irinyi János a kapott összegből külföldön folytatta tanulmányait, előbb Berlinben, később a hohenheimi gazdasági akadémia erdészeti szakán, ahol két szemesztert végzett.
Berlinben írta meg első tudományos értekezését a vegytan területén, német nyelven, „A kémiai elméletről általában és a kénsavról különösen” címen, amelyben a kémia elméleti kérdéseivel, elsősorban a savelmélettel foglalkozott. Rámutatott arra, hogy az addigi hiedelemmel ellentétben vannak olyan savak, amelyekben nincs oxigén (ugyanis az oxigén neve „savképzőt” jelent). Értekezése nyomán megnyílt az út Irinyi előtt a kémiával foglalkozó tudományos körökhöz.
1839-ben hazatért Magyarországra, és a magyar nyelvű kémiai cikkek egész sorát jelentette meg.
Egyik ilyen műve A konyári tó, amelyben a sziksóval foglalkozott. A szikes talaj egyik fő összetevője a szénsav nátriumsója, a nátrium-karbonát, más néven a szóda, amelynek nagyobb mennyisége terméketlenné teszi előfordulása helyét. Irinyi ebben a művében kitért a szikes talajok feljavítására kalciumsókkal, mint a mészkő, gipsz, kalcium-klorid. A magyar szódás szikesek
gipsszel történő javítása később általánosan alkalmazott eljárás lett.
Még ebben az évben elhatározta, hogy Budapesten gyújtófagyárat alapít. A város vezetőihez 1840-ben beadott folyamodványában azt írta, hogy oly „gyújtófácskák” készítésére kér engedélyt, amelyek „nem zajonganak, semmi szagot nem csinálnak”. A gyár fellendült, naponta félmillió gyufát is gyártott, de vetélytársai mindent megtettek, hogy tönkretegyék. 1848-ban kénytelen volt gyárát bezárni.
A 19. század végén a foszfortartalmú gyufák gyártását fokozatosan betiltották az egész világon, így Magyarországon is. Ennek az volt az oka, hogy a foszfor a legerősebb mérgek egyike, gyakran használták gyilkosság, öngyilkosság céljából tésztafélékbe gyúrva, kávéba, levesbe keverve. Egy ember élete kioltásához már 10-15-20 gyufa is elegendő volt, ilyen esetek a magyar szépirodalomban is megjelentek.
1839 után egymás után jelentek meg művei: A vegyaránytan, A vegyrendszerről és különösen értékes az 1842-ben írt A vegytan mint vezércsillag a történettudományban című cikke. 1846-ban a lőgyapottal és annak robbanó hatásával foglalkozott. 1847-ben, amikor főleg százholdas vértesi birtokán gazdálkodott, jelent meg A vegytan elemei című dolgozata, amelyben ismertette a kémia alaptételeit az elemekkel és a vegyületekkel együtt. A háromkötetesre tervezett műnek csak az első kötete jelent meg, az 1848-as forradalmi események miatt.
Irinyi János fontos szerepet játszott a magyar kémiai szaknyelv kialakításában. Bugát Pállal és Nendtvich Károllyal együtt megírták a Vegyelemek című könyvet, amelyben az elemeknek és a vegyületeknek új, magyarosabban hangzó neveket javasoltak, jelesül azt, hogy mind a fémek, mind a nemfémek fizikai, kémiai tulajdonsága, származási helye vagy egyéb jellemzője legyen elnevezése első része, utána „any” vagy „eny” végződés következzen, az arANY mintájára. Így lett például a szikföldből előállított nátriumból „szikeny”, a halvány(zöld) klórból „halvany” és a kettő vegyületéből, ami nem más, mint a konyhasó (nátrium-klorid), „szikeshalvany”. Ezek az elnevezések a magyar nyelvújítás sok más termékével együtt mára már feledésbe merültek.
1848 márciusában feltehetően (és a hagyomány szerint) részt vett a testvére, Irinyi József által szerkesztett 12 pont megfogalmazásában. Ugyan-ebben az évben Kossuth Lajos kinevezte Irinyi Jánost, az iparfejlesztési mozgalom jegyében, az állami gyárak főfelügyelőjévé. 1849-ben a Kossuth-kormány megbízásából a nagyváradi lőporgyár és ágyúöntöde vezetője lett, őrnagyi rangban.
A szabadságharc bukása után öccsével együtt Pesten raboskodott a hírhedt Új Épületben, ahonnan 1850-ben bocsátották szabadon, amnesztiával. A kiábrándult Irinyi János ezután már nem hozott nyilvánosságra írásokat. Vértesre vonult vissza gazdálkodni, ahol az új művelési módszerek bevezetése sok pénzébe került, eladósodott, amelytől sohasem szabadult meg teljesen. Állást keresett és kapott Debrecenben, előbb könyvelő, majd a debreceni István malom igazgatója lett.
Későn, 51 éves korában nősült. Felesége, az akkor már özvegy Baranyi Hermina két gyermeket vitt a házasságba, de Irinyi közvetlen utódaira vonatkozóan ellentmondásos adatok vannak. Leggyakrabban azt olvashatjuk, hogy két gyermeke volt, mindketten még gyermekkorukban meghaltak. A Magyarországon élő Irinyi nevű névrokonok kutatásai szerint viszont igazoltnak látszik, hogy egyetlen fia, Irinyi Lajos 1870-ben született Vértesen. Megházasodott, három gyermeknek adott életet, akik közül kettő érte meg a felnőttkort, János Jenő és Gabriella. Mindketten Győrben éltek, és ott is haltak meg. János Jenő azonos nevű fia kivándorolt Amerikába, majd Ausztráliában telepedett le, két fiúnak adott életet.
Irinyi János 65 éves korában, 1882-ben nyugdíjba ment, visszatért Vértesre, ahol haláláig lakott.
1895. december 17-én hunyt el.
Tehetségét, képességeit, tudását nem sikerült teljes egészében kibontakoztatnia, mégis elmondhatjuk, hogy kora tudományos, technikai, mezőgazdasági, társadalmi-politikai életéből sokrétűen kivette részét, maradandót alkotott. Élete tipikus tudóssors térségünkben a 19. század folyamán. Irinyi János egy elnyomott, kis nép szülötte volt, tudományából nem élhetett meg, hazafiságáért börtön volt a része, tehetségét aprópénzre kellett váltania.
Ma már nem vagy ritkán használunk „gyújtó fát” (gyufát), de amikor használjuk, gondoljunk rá, az igaz hazafira, a tudós férfira.