1989 a bizonytalan döntések éve volt

Rendszerváltás Kelet-Európában

(Folytatás december 13-i lapszámunkból)

A december 6-i lapszámunkban indult, a november végén, a megyei tanács gyűléstermében – a rendszerváltás 30. évfordulója alkalmából – tartott történelmi konferencián elhangzottakból kiinduló sorozat zárórésze olvasható. 

Tűszúrás a diktatúrák léggömbjén

Harminc évvel a páneurópai piknik szervezése után Nagy László a Népújságnak arra a kérdésére, hogy mennyire tudatosan, a rendszerváltást sürgető eseményként szervezték a pikniket, a következőket válaszolta: 

 – Az is igaz, hogy tudatosan szerveztük a rendezvényt, de az is, hogy nem. Nyíltan deklaráltuk, hogy a berlini falat akartuk ledönteni. De ha akkor valaki a helyszínen azt mondja, hogy ehhez csak három hónap kell, igencsak elcsodálkoztunk volna. Azt hittük, hogy mi elindítunk valamit, és akkor a példát követve több száz vagy ezer tüntető vonul ki Csehországban, a cseh–osztrák határon, a keletnémet belhatáron. Hittem, és biztos voltam benne, hogy leomlik a fal, csak nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan. Tudtuk, hogy ezzel elindítjuk a dominót, de arra nem számítottunk, hogy eljut odáig, hogy megdől a jaltai rendszer: jött a határnyitás, november 9-e, a bársonyos forradalom, a KGST, a varsói szerződés és 1991. december 21-én felbomlott a Szovjetunió, és ezzel vége lett a jaltai világrendnek. Nem tudtuk, hogy olyan volt a helyzet, mint egy túlnyomás alatt álló légballon, amibe csak egy kis tűt kell beszúrni, és leereszkedik. A páneurópai piknik volt a tű. 

Nagy László azt is beismerte, hogy számukra is meglepetés volt, amikor a keletnémetek a helyszínre érkeztek, és azzal, hogy 1989. augusztus 19-én több ezren átléptek a kapun, láncreakció indult el. 

 – Természetesen ez így történt volna akkor is, ha mi nem csinálunk pikniket, de nem véletlen, hogy erre szükség volt, mert a történelemben mindig kell egy kezdeményező, ami elindítja az eseményeket, amire a politikusok reagáljanak. Ez volt a piknik, a katalizátor, amely felgyorsította az eseményeket. Jókor voltunk jó helyen, de nem tudtuk, hogy mi lesz az eredménye – fűzte hozzá Nagy László, majd hozzátette, akkor, 1989-ben benne volt a pakliban az ellenzéki mozgalmak elfojtása is. És ennek kockázatát személyes történettel illusztrálta. 

 – Kétemeletes házban lakunk. Édesanyám az alsó szinten, mi fölötte. 1989-ben gyerekeink öt-, négy- és kétévesek voltak. Együtt jártam a feleségemmel az MDF-gyűlésekre. Ez idő alatt édesanyám vigyázott a három gyerekre. 1989 szeptemberében történt, a piknik és a határnyitás után. Megyünk haza az egyik gyűlésről, és azzal fogad anyám, hogy „hideg fejjel végiggondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, ha MDF-gyűlésre mentek, nem vigyázok a gyerekekre, ha színházba, moziba, barátokhoz mentek, igen”. Megkérdeztem, hogy miért? Azt mondta, hogy logikus döntés, „mert neked 32 évesen nem tilthatom meg, hogy elmenj az MDF-gyűlésre. Ha nem vigyázok a gyerekekre, akkor a feleségednek itthon kell maradnia, és akkor csak téged fognak felakasztani, majd ő felneveli a gyerekeket. Kérdem tőle: Ki fog felakasztani? Kiírjuk a választásokat, kiseperjük a kommunistákat, és vége. Erre azt válaszolta, hogy 1956-ban a pesti srácok is így gondolták, és most egy méterrel a föld alatt vannak. Az 1926-os születésű édesanyám mit élt meg? Kisgyerekkorában világválság, világháború, bejöttek a németek, aztán az oroszok, jött 1956, következtek a megtorlások, utána a kommunista diktatúra, 1968-ban a csehországi események, majd a gdanski tüntetés, amikor Lech Walesát egyszerűen jó időre eltüntették, lecsukták. Volt példa rá, hogy a világrengető forradalmak elbuktak. Mi akkor nem féltünk. Annyira hittünk abban, hogy igazunk van, és jót teszünk, hogy erre nem is gondoltunk. Csak egy dolgot nem vettünk figyelembe, hogy hányszor fordult elő a történelemben, hogy olyant akasztottak fel, akinek igaza volt és jót tett. Csak az utókor rehabilitálta. De ez annak, akit kivégeztek, nem jelentett semmit. A történelemkönyvekben, amikor nagy rendszerek összeomolnak – mint ahogy 1989-ben történt Kelet-Európában –, arról nem beszélnek, hogy az átmenet lent a mélyben hogyan történik, miként éljük meg, hanem arról, hogy hogyan éljük túl. A történelem sohasem a kisemberekről szól. Kellett a katalizátor, de a változások az eseményt meghatározó emberek döntésén vagy döntésképtelenségén (is) múltak. Gorbacsov mindig virágnyelven beszélt Német Miklóssal, aki gazdasági indoklással akarta megszüntetni a vasfüggönyt, és rábízta a döntést. Helmut Kohl nem hitte el, hogy mit mondott neki Német Miklós (megnyitják a határt), bizonytalan volt a következményeket illetően, ezért tesztelte ötször a helyzetet. Bella Árpád határőr parancsnok nem tudta eldönteni, hogy adjon-e lövési parancsot vagy sem... Bizonytalan helyzetben az érintettek majdhogynem ösztönszerűen hoztak döntéseket. Szerencsére jól, de ez csak utólag derült ki – összegezte 30 évvel az események után a piknik egyik szervezője. 

A dominó utolsó kockája Románia volt, 1989. december 22-én dőlt le.