2019. február 18., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Pontosan olyan reggel volt az is, mint az összes többi azokban az időkben: ma már szinte ismeretlen mennyiségű hóhullás, csontropogtató fagy, hűvös lakások és reménytelenségbe fásult tekintetek egy, a felszín mögött összeroppanó, ám ezt kétségbeesetten titkolni próbáló, kőkemény diktatúrában. Épp olyan reggelre ébredtünk, mint bármikor az azelőtti fél évszázad során, amelyben a hatalom hol meghúzta, hol kissé megeresztette a gyeplőt, de rabok voltunk mi, mindannyian. Ugyanolyan reggel volt, de annak a napnak, annak a december tizenhatodikának az estéje már teljesen mássá változott. Azon a napon váltunk rendszerváltó generációkká. És ez nem semmi. Még a világtörténelem véres évezredeinek felgyorsított és kaleidoszkópszerűen pörgő eseményzuhatagában is ritka, hogy egy stabilnak és évezredekig bebetonozottnak tűnő, fizikai és szellemi mivoltában is totálisan kétpólusú világrend pár nap alatt szanaszét szakadjon. Ráadásul egy olyan korban, amelyben a nem írott média révén az eseményekről perceken belül tudomást szerez a világ, dokumentálja azokat, és megpróbálja megőrizni, hogy egy későbbi, az adott jelent és múltat objektívebben szemlélő nemzedék pontosan kideríthesse: mi a fészkes fene történt azokban az időkben, amelyekben mi, rendszerváltó generációk messianisztikus meggyőződéssel, szent áhítattal és önfeláldozó bátorsággal vetettük magunkat a tankok elé, olyannyira elegünk volt már mindenből! Fiatalként, szinte még gyerekként megélni a rémült, véres emberek menekülését, a Kalasnyikovok ugatását, a Romarta márványoszlopaiba csapódó éles lőszer csattanását, az üvöltözést, a pánik hangjait, majd a kirobbanó düh ordítását egy olyan helyen, ahol születtél és amely a béke gyerekkori szent szigetét jelentette, akár poszttraumás stresszet is okozhatott volna, ha épp nem egy diktatúrában növünk fel. Az események  összesűrítve bukkannak elő a tudatalattiból, hangok, képek és élmények, a tévé előtt könnyezve örvendező család képe, az AK47-es súlya, a féltő tekintetek, a kétségbeesett asszonyok és a forradalomba induló, a tenni akarás harci lázában égő férfiak. Majd a győzelem megmagyarázhatatlan érzése, az, hogy ha tevékenyen nem is, de valami nagy, valami magasztos részei lehettünk, valami olyasmi történt most velünk, amely nagyon kevés generációval esik meg a történelemben. A nagyobbakról ránk ragadó eufória, a szabadság eljövetelének mámorító érzése, a kinyíló világ bódító zamata. 

Pontosan olyan reggel volt az is, mint az összes többi azokban az időkben: amikor a hatalom vezető rétegének értelmesebbik fele ráeszmélt, hogy itt minden megy a levesbe, és még időben átjátszotta magát a felkelők oldalára. Amikor a mi szent forradalmunk hátterében éppen egy hihetetlen ravaszsággal, aljassággal végigvitt puccs fejezetei zajlottak, tisztogatások, pozícióba állások és olyan sakkjátszmák, amelyek végén a gyalogok vérével sikálták fényesre szebbik felüket az egykori vörös királyok. Olyan reggel, amely után a győzelem mámorát nem a földre szállt mennyország korszaka követte, hanem a vadkapitalista kilencvenes évek, a vásárhelyi pogrom, a szegénység, a valutázás, a konszignációk, az újgazdagok és verőlegényeik, a balkáni maffiázás világa, az évtized, amely alatt szépen lecsúsztunk a szinte semmibe. Közel harminc évvel ezelőtt az, ami biztosnak és megváltozhatatlannak tűnt, elveszett. Ma pedig, ami bizonytalannak és változónak tűnik, megmarad.