150 éve verték le a párizsi kommünt

Százötven éve, 1871. május 28-án ért véget Párizsban „a véres hét”, amelynek során leverték a világ első proletárállamát, a március 18-án kikiáltott párizsi kommünt. Az MTVA Sajtóarchívumának anyaga:

A kétmilliós Párizs akkoriban a világ fővárosának számított, ahol hatalmas munkástömegek zsúfolódtak össze. A felkelést csúfos katonai kudarc előzte meg: a III. Napóleon császár által a bismarcki Poroszország ellen indított háborút a franciák elvesztették, a császár seregeivel 1870. szeptember 1-jén kapitulált, a vereség hírére Párizsban szeptember 4-én kikiáltották a III. köztársaságot. A fővárost két héttel később körbezárták a poroszok, akik 1871. január 18-án Versailles-ban kikiáltották az egységes Német Császárságot. Az éhező és fázó Párizs január 28-án megadta magát, az Adolphe Thiers vezette „nemzeti védelem kormánya” megalázó fegyverszüneti egyezmény, február 26-án pedig előzetes békeszerződés aláírására kényszerült. A március 1-jén Párizson végigparádézó megszállók elrendelték a fővárost védő nemzetőrség központi bizottságának feloszlatását és a védők lefegyverzését.

A súlyos békefeltételek és a február 8-án megválasztott, monarchista többségű nemzetgyűlés tevékenysége miatt felháborodott párizsiak március 18-án megakadályozták, hogy a kormány által küldött csapatok elszállítsák a nemzetőrség ágyúit. A felkelés elől a kormány Versailles-ba menekült, a főváros irányítását a nemzetőrség vette át. Március 26-án Párizs húsz kerülete megválasztotta az új hatalom legfelsőbb szervét, a 28-án proklamált 86 tagú kommünt, amelybe a magyar Frankel Leó is bekerült. A kommün különböző irányzatokat tömörített, az 1793-as hagyományokhoz ragaszkodó új-jakobinusoktól a más városokban is szerveződő kommünök szövetségét tervező proudhonistákon át a forradalmi erőszakot hirdető, kommunista Blanqui híveiig, a marxistákig és a radikális kispolgárokig. (A kommuna az önkormányzattal rendelkező városok neve volt a középkorban, de Párizs közigazgatási testületét is kommünnek hívták a forradalom alatt, 1789-95 között.)

A párizsi kommün egyesítette a törvényhozást és a végrehajtást, kilenc bizottságának vezetői alkották a végrehajtó bizottságot, a legfőbb irányító szervet. A párizsi kerületeket municipiális bizottságok irányították, ezek tagjai választottak, felelősségre vonhatók és visszahívhatók voltak, a tisztviselők illetményét a szakmunkások béréhez igazították. A kommün vezetése a régi fegyveres szervek helyébe az általános népfelfegyverzést tette, a közrend és belbiztonság védelmével a nemzetőrséget bízta meg. Haladékot adott a tartozások és a lakbérek kifizetésére, bevezette a tízórás munkanapot, a gyárosok üzemeit kártalanítás fejében átadta a dolgozóknak, rögzítette a bérminimumot, a megüresedett lakásokba hajléktalan családok költözhettek. Az állam és az egyház szétválasztása, az ingyenes és kötelező elemi oktatás bevezetése, az állandó hadsereg felszámolása már túlmutatott egy városi közigazgatás hatáskörén.

A katonai túlerővel szemben a kommünnek esélye sem volt a fennmaradásra. A Thiers-kormány május 10-én Frankfurtban békét kötött a németekkel, lemondva Elzász-Lotaringiáról, és ötmilliárd frank hadisarc megfizetését is vállalta. A Lyonban, Saint-Étienne-ban, Marseille-ben és Toulouse-ban létrejött kommünöket gyorsan felszámolták, a francia és német csapatok áprilisra teljesen körülvették és lőni kezdték Párizst. A versailles-i kormány elérte, hogy a németek szabadon engedjék hadi- foglyaikat, akiket a kommün ellen vetettek be.

MacMahon marsall (a későbbi köztársasági elnök) 130 ezer fős serege május 21-én indította meg a végső offenzívát, és egy védtelenül maradt szakaszon lényegében ellenállás nélkül nyomult be a városba. A következő „véres hét” alatt kegyetlenkedések mindkét részről előfordultak, a kommünárok túszaikat, köztük Párizs érsekét kivégezték. A párizsiak hősiesen védekeztek, 900 barikádot emeltek, minden házért külön csata folyt, felgyújtották a Tuileriák palotáját és a Városházát is. A hadsereg fokról fokra törte meg az ellenállást, a barikádokon esett el a kommün két katonai vezetője, a lengyel Jaroslaw Dabrowski és Louis Delescluze is. A harcok idején elesett vagy rögtönítélő eljárással kivégzett kommünárok száma 20-25 ezerre tehető, a kormánycsapatok vesztesége mindössze 750 fő volt. A kemény megtorlás során 43 ezer embert tartóztattak le, a 95 halálos ítéletből 23-at hajtottak végre, a hadbíróságok mintegy hétezer embert ítéltek börtönre vagy Új-Kaledóniába és Algériába történő száműzetésre. Thiers-t augusztus 30-án a III. köztársaság első elnökének választották meg, a tisztségben 1873-ban a kommünt leverő MacMahon követte.