130 éve halt meg Victor Hugo
Százharminc éve, 1885. május 22-én halt meg a francia romantika legnagyobb alakja, Victor Hugo.
Százharminc éve, 1885. május 22-én halt meg a francia romantika legnagyobb alakja, Victor Hugo. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja:
Besanconban született 1802. február 26-án. Apja, aki tábornokként szolgált Napóleon hadseregében, nem sokkal később elvált feleségétől. A szakítás fő oka ellentétes világszemléletük volt: Hugo tábornok voltaire-iánus szabadgondolkodó, felesége viszont királypárti katolikus volt, aki fiait is ebben a szellemben nevelte.
Az ifjú Victor a párizsi Nagy Lajos Líceumban tanult, ahol minden energiáját az írásnak szentelte, ontotta a verseket, Vergiliust fordított, tragédiákat írt. Tizenöt éves volt, amikor a Francia Akadémia kitüntette egy verses darabját, két év múlva Aranyliliomot nyert a híres toulouse-i Virágjátékokon. Első verseskötete Ódák és vegyes költemények címmel 1822-ben jelent meg, királypárti hangvételéért évi ezer frank királyi kegydíjat kapott. Ettől kezdve egész életét az irodalomnak és a közéleti szereplésnek szentelte.
1823-ban adták ki első regényét Izlandi Han címmel, tagja lett a Charles Nodier vezetésével működő Cénacle irodalmi körnek. Erre az időszakra tehető a gondolati és ízlésbeli fejlődésében bekövetkezett fordulópont: királypártisága fokozatosan visszaszorul, egyre liberálisabb lesz, verseivel, darabjaival egyre inkább elkötelezi magát a romantika mellett. 1826-ban fejezte be 6 ezer soros (egyébként előadhatatlan) Cromwell című darabját. A színmű védelmében írott tanulmányában – melyet az irodalomtörténet-írás Cromwell-előszónak nevez – fejtette ki esztétikai nézeteit.
1829-ben bemutatott Marion de Lorme című színművét zsarnokellenes hangvétele miatt a cenzúra betiltotta. Válaszképpen megírta az Hernanit, amelynek nevezetes, 1830. február 25-i bemutatója és színházi „csatája” a romantika győzelmét hozta a klasszicizmussal szemben. Victor Hugo lelkesen üdvözölte az 1830. júliusi forradalmat, amely hatalomra juttatta Lajos Fülöpöt, a polgárkirályt. A következő évben jelent meg A párizsi Notre-Dame című történelmi regénye, a torz külsejű, ám nemes lelkű Quasimodo és a szépséges Esmeralda megható története, melyből azóta számos feldolgozás, film és rajzfilm készült.
Az 1830-as fordulat után költőként is termékeny időszaka következett, verseskötetei sorra követték egymást, és új drámákat is alkotott. Közülük A király mulat címűt ugyan betiltották, de 1851-ben Verdi Rigolettójának szövegkönyveként mégiscsak színpadra került. 1838-ban készült el legköltőibb drámája, a Ruy Blas, amelyet A királyasszony lovagja címmel is játszottak nagy sikerrel.
1841-ben – többszöri próbálkozás után – tagjává választotta a Francia Akadémia, 1845-ben pedig Franciaország pairjévé nevezték ki. Közéleti tevékenysége (a börtönök emberségesebbé tételéért, a halálbüntetés és a gyermekmunka eltörléséért harcolt) egy időre háttérbe szorította az írást.
Az 1848-as forradalmat reménykedve üdvözölte, Párizs képviselője lett az Alkotmányozó Gyűlésben, majd a Törvényhozó Gyűlésben, támogatta Louis-Napóleon Bonaparte herceg elnökké jelölését. Az 1851. évi államcsíny és III. Napóleon császárrá koronázása után azonban száműzetésbe kényszerült, csak 1870-ben térhetett vissza hazájába. A csaknem húszéves száműzetés pályájának legtermékenyebb időszaka volt: verseit három terjedelmes kötetben foglalta össze, A tenger munkásai és A nevető ember mellett megírta a világirodalom egyik legszebb regényét, A nyomorultakat. Jean Valjean történetét számos nyelvre lefordították, világsikert aratott, sztárokat felsorakoztató filmek, rajzfilm és musical is készült belőle.
Hazatérése után árnyat vetettek életére a családi tragédiák: kisebbik lánya megőrült, felesége, majd nem sokkal később két fia is meghalt. 1871-ben, a Kommün idején – melyet egyébként helytelenített – Brüsszelben, majd Luxembourgban tartózkodott, és csak 1873-ban tért vissza végleg Párizsba.
1878-ban agyérgörcsöt kapott, s ettől kezdve 1885. május 22-én bekövetkezett haláláig viaskodott a betegséggel. Holttestét a Diadalív alatt ravatalozták fel, majd – végakaratához híven – a szegények halottaskocsiján szállították a Panthéonba hatalmas tömeg kíséretében.
