Olyan hirtelen lett nyár, hogy elfelejtett tavasz is lenni előtte az idén. Valami felbolydult, meggabalyodott a világban.
Olyan hirtelen lett nyár, hogy elfelejtett tavasz is lenni előtte az idén. Valami felbolydult, meggabalyodott a világban. Azt hiszem, most a természet „őrjöng”, de az ő kényelmesen ki- és felhasználható „őrjöngője”, sajnos, nem egy felfújható gumisátor, hanem mi vagyunk, gyarló emberek. Tudod, én azt az igazi nyarat várom, amikor ismét együtt lehetünk, bár egy kis időre. Amikor neked, de nekünk Tatával sem kell egy darabig a dolgozóba mennünk, hanem sétálhatunk, játszhatunk, mesélhetünk. Addig én – két telefonbeszélgetésünk között – bizony csak az emlékeimből élek.
Tudod, nehezen alszom ebben a megbolondult időjárásban. Olyankor elő-elő veszek a múltból ezt-azt, és ismét elmerengek felidézett emlékeimen. A csúnyákat igyekszem a kedvesekkel betakarni. A te ártatlanságod gyógyít, mikor eszembe ötlik, hogy bizony már többször tetted fel az öt-hat évesek
„klasszikus” kérdését: „Milyen voltam, mikor kicsi voltam?” Egy utóbbi álmatlan éjszakámon a következő, tavalyelőtti párbeszédünkre emlékeztem vissza, hát ilyen voltál akkor, mikor még kicsi voltál:
Kora tavaszi zivatar tartott szobafogságban. Amúgy tekeregtünk volna, mint rendesen minden délelőtt, de hát: ember tervez, a fent említett időjárás végez... Végre, déltájban előbátorkodott a még sápadtacska Nap. Bocsánat: a „sütésnap”. Boldogan kukucskáltál ki az ablakon és izgatottan kérdezted:
– Micsináunkmicsináunk?
– Mit csináljunk? Sétáljunk egyet a városban? – kérdeztem ravaszul.
– Sárosban.
– Hát... most éppen... – mondtam már az utcán. Aztán kajánul, csak úgy a fogam között hozzászűrtem:
– Ki ne kerüld! Oda! Oda, a közepébe! Úgy! Nagyszerű!... Juj! A néninek is jutott... a menedzserhosszújára... Látod, ez a város. Ez itt a főtér. Mennyi ember... Most valahogy éppen senki sem dolgozik. Mindenki jön-megy, fél lábon üldögél, két lábon álldogál...
– Mikulás bácsi! Mikulás bácsi! – ujjongtál a volt Tarom feketepénzügyi környékén.
– Halkabban! Ezek nem igazi Mikulások. Csak a kabátjuk... olyan... Meg hogy úgy csattannak ki a sok finom hamitól és kortyikótól. Egészségesen élnek, tudod, egész nap a jó levegőn. Bizony!
– Nem fázik?
– Nem. Ki van bélelve ám az a szép piros zakó! Vastagon!
Aztán főtérfordultával ismét felkurjantottál.
– Kuta! Kuta! Babababa! Kuta!
– A ku... A kurta farkú ebét neki! Ez, tudod, csak a kutyusok családjához tartozik. Ez egy elaggott ordas... Olyan, akivel Piroska szokott találkozni az erdőben.
– Szkippi! Szkippi! – vélted felfedezni kedvenc rajzfimhősödet. Boldogan igyekeztél megrohamozni a soron következő szobrot is.
– Maradj veszteg! Nem szabad felmászni a bácsira, mert abból baj lesz! Szkippi is otthon lakik a tévében. Ez a bácsi is itt csak úgy áll ott... olyan... illetve... úgy van... odaöntve... na! Holnap mutatok másikat...
– Szépet?
– ???!
– Ölemme! Ölemme!
– Elfáradtál? Nem tudlak ölbe venni, csupa sár vagy. Gyere csak ügyesen. Gyere... Na, mi lesz?
– Dute tu! – mondtad teljesen váratlanul, és minden indulat, de nem minden összefüggés nélkül a nagyváradi vagonlakásos udvarotokon tanultat. Csak úgy, kajánul felfelé ragyogtatva és rám kerekítve a szemeidet.
Bizony mennék, repülnék hozzád, de most nem lehet. Sok fonnivaló van még a dolgozóban. Inkább megvárom, amíg te jössz. Akkor elsétálunk majd egészen messzire, a kerek világ végére, oda lecsücsülünk, lelógatjuk a lábunkat és jókat kuncogunk. És ami a legfontosabb: közben a Zengő ábécét fogjuk megtanulni, ahogy megígértem. Addig is ezeregy puszit repítsen még felhőtlen homlokodra a jó ég tudja, hogy nyári vagy tavaszi szellő, Marosvásárhelyről: Hankótól
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
