100 év – erdélyi magyar képzőművészet

Több mint félezer oldalas, impozáns kötet, és mint a hasonló összefoglaló, hosszabb időszakot átfogó, szintetizáló munkák általában, ez a háromnyelvű (magyar, román, angol) könyv is hiánypótló kiadvány*. Tavalyi keltezésű, de a járványügyi megszorítások miatt csak mostanában kezd eljutni a potenciális célközönséghez. Intézményesen (iskolák, könyvtárak, művelődési központok, alapítványok stb.) is fontos a terjesztése, de valószínű, hogy számos művészetkedvelő könyvbarát is igyekszik megszerezni. Az 1919-2018 közötti zaklatott korszak erdélyi magyar képzőművészetét mutatja fel négy fejezetre bontva, 250 művész életrajzi adataival, közel négyszáz művészi reprodukcióval érzékeltetve az elemzett periódus és jelenség változatosságát, figyelemre méltó gazdagságát. Merész és dicséretes vállalkozás. Indokolt a jelző, mert az ilyen jellegű könyveknél mindig található olyasmi, ami bírálható, például az elemzés, a megközelítés, a válogatás szempontjai, a kötetbe felvett alkotók névsora, személye, a reprók minősége, ugyanakkor elismerésre méltó, hogy egyáltalán felvállalták, és aránylag rövid idő, mintegy másfél év alatt létrehozták jó minőségben. Akadtak támogatók, akik az ügyet felkarolták, az album végén olvasható a terjedelmes listájuk, és összejöttek olyan munkatársak, jeles művészettörténészek, elismert szakírók, Murádin Jenő, Szücs György, Vécsi Nagy Zoltán, Kányádi Iréne, akik az életrajzi tudnivalókat felsorakoztató Jakab Ágnessel együtt hitelt érdemlően tömörítették esszébe az általuk kutatott és jellemzett művészettörténeti szakaszt. De jár az elismerés a kolofonban megjelenő többi együttműködőnek is, természetesen az Iskola Alapítvány Kiadónak és az Alutus nyomdának is.

A kötet (valóságosan is nagy) súlyát, jelentőségét nyitásként Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke méltatja. Idézzünk belőle: „Kicsit se képzeljük úgy, hogy a művészetek, és ezen belül a képzőművészet ugyanolyan mércével méri ezt az időt, ahogy a közéletben szokás. Itt merőben mások a mérföldkövek, és még ha fel is sejlik egy-egy megrázóbb pillanata ennek az érzelmekben, történésekben sűrű száz évnek, az úgy tárul elénk, hogy túlmutat a történetiségen. Éppen ezért fontos ez a kiadvány (…): a szabadságnak, az alkotói géniusznak olyan lenyomatait tartalmazza, amely tulajdonképpen nem veti alá magát az általunk megszokott léptékeknek. Mert amíg például számunkra, erdélyi, romániai magyarok számára a trianoni trauma még mindig fájóbb, mint az, hogy végigsöpört rajtunk a kommunizmus időszaka, nem biztos, hogy a képzőművészetből ugyanígy köszönnek vissza ezek a megrázkódtatások. (…) Szükséges, hasznos tehát ez a kiadvány, hiszen a benne megmutatkozó száz év szokatlan tárgyilagosság képét ölti. Mondjuk úgy: mindaz, ami a képzőművészetben értéknek számít az említett időszakban, fölötte áll az illető kor illékony, gyakorta mérhetetlenül prózai valóságának.”
Legnehezebb dolga a szerkesztőnek, Vécsi Nagy Zoltánnak lehetett. Gondjai, szándékai, válogatási szempontjai összefoglalójából is érdemes kiemelnünk pár gondolatot: „Az albumban bemutatott anyag azt az értékrendet képviseli, amit egyedüli szakmai szerkesztőként alakítottam ki az életem során általam megismert gyűjtemények és átfogó kiállítások összességének alapján. Szempontjaimat elsősorban a megrendelő által meghatározott reprezentativitásnak és kvalitásnak a történetiséggel, azaz a művészettörténeti jelentőséggel egyeztetett ismérvei határozták meg. Figyelembe vettem, hogy egy-egy kiválasztott mű a létrejöttét, a nyilvánosság elé kerülését, illetve a társadalmi és művészetszakmai hatását tekintve milyen fontossággal bírt az adott helyen és időben. Az album anyagának összegyűjtésekor kénytelen voltam szembesülni a korábbi irodalomban megjelent értékelések számos hiányosságával, téves adataival, esetleg egyes alkotók személyiségének túlméretezett vagy lekicsinyelt szerepével. (…) Az iparművészeti műfajokhoz tartozó alkotások közül csak néhány, nem funkcionális, hanem az úgynevezett autonóm művészethez tartozó darabot mutatunk be, éppen csak jelzésszerűen. A fejezeteket bevezető négy korszakot ismertető tanulmány csak áttételesen kapcsolódik az illető fejezetekben megjelenő képanyaghoz, és fordítva.”

Nincs terünk a négy fejezetet részletezni, most csak a címüket és a szerzők nevét említjük: Erdélyi magyar képzőművészet a két világháború között (Murádin Jenő), Törékeny csónak hullámverésben (Szücs György), Magyar művészet a kommunista Romániában (Vécsi Nagy Zoltán), Romániai magyar művészet 1989 után (Kányádi Iréne). Remélhetőleg a későbbiekben ezekkel külön is foglalkozhatunk.
Egy észrevétel azonban a recenzió végén nem maradhat el. Többen is jelezték azok közül, akik már lapozgatták, olvasgatták az albumot, és örültek gazdag műmellékletének, hogy voltak, vannak olyan közismert, megbecsült alkotók, akiknek helye lenne az összeállításban, és mégis kimaradtak. Tényleg tudnánk ilyen neveket sorolni jó bőven. Csak közvetlen környezetünkből, Marosvásárhelyről említem a festőművész Barabás Istvánt, Zsigmond Attilát, Török Pált, Major Gizellát, Molnár Dénest, de megnevezhetnék több textilművészt is és így tovább. Az a gyakorlat, hogy az ilyen ritkán kiadásra kerülő és emiatt is jelentős kötetekhez sok mindent korábbi könyvekből, dolgozatokból vesznek át, újratermeli, továbbadja, elmélyíti a köztudatban a bosszantó tévedéseket, hibákat. És persze az érintetteket, hozzátartozóikat igazságtalanul meg is bánthatja. El kellene kerülni az ilyen csapdákat.

*100 év – erdélyi magyar képzőművészet. Iskola Alapítvány Kiadó, Kolozsvár, 2019