„Téged úgy megtalált ez a szerep…”

Varga Andrea 2012-től a Tompa Miklós Társulat tagja. 2008-ban végzett a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színész szakán, majd a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának tagja lett.

Bokor Barna és Varga Andrea (Fotó: Bartha László)

– Varga Andrea 2012-től a Tompa Miklós Társulat tagja. 2008-ban végzett a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színész szakán, majd a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának tagja lett. 4 év alatt a magyar és a világirodalom klasszikus és kortárs szerzőinek jelentős nőalakjait formálta meg, prózai és musicalszerepekben egyaránt. Melyek eddig a szívéhez legközelebb álló alakítások, azaz milyen stílusban érzi leginkább otthon magát?

– Az elmúlt négy évben olyan szerepeket játsztam el, amelyeket, úgy érzem, kezdő színész álmodni sem mer magának. Pont a napokban kérdezte meg valaki, hogy „mióta színészkedsz”, és kezdtem számolni, hogy három-négy – te jó ég!!! – ötödik éve! Ennek ellenére én még legalább 5 évig „kezdő színésznek” fogom magam érezni, mert úgy gondolom, hogy megvolt a főiskola, s utána még egy-két év, amíg tanulni, s utána az egész pályát „szippantani” kell. Szerintem az egész színészi karrier arról szól, hogy a színész szippantja magába mindazt, amit egy szerep kapcsán vissza tud majd adni. Nyitottnak kell lenni mindig. Ez olyan feladat, ami nem arról szól, hogy egyszer csak van egy „beérett színész”. Egy folyamatos átalakulás, akármilyen periódusát éli meg az ember pályafutásának.

Már többször elmondtam, hogy melyik az a szerep, amely mérföldkő volt az életemben. Nem tudom, hogy ez mennyire helyénvaló, mert amikor egy próbafolyamat elkezdődik, én színészként úgy állok hozzá, hogy „ez lesz az a nagy szerep”, s akkor mindent bele akarok adni. S akkor valami – a csillagzat, a hangulat, az emberek vérmérséklete, az energiák találkozása – megszüli a végeredményt: az előadást.

2009-ben Keresztes Attila lett a színházigazgató Szatmáron, s a Három nővér volt az ő nyitóelőadása. Na, az egy olyan szerencsés csillagzat volt mindenki számára, hogy egy csoda született meg, amitől én – akárhányszor eszembe jut, képeket nézek vagy felvételeket róla – a legmélyebb bensőmből a lelkemmel együtt reszketni kezdek. Kezdődött tehát az Irinával, amiből a mai napig „táplálkozom”, és minden próbafolyamatot úgy kezdek, hogy „ez is olyan lesz, biztosan olyan lesz!”. Aztán Irina után jött Stázi. A Csárdáskirálynővel úgy voltam, hogy gyerekkorom óta imádtam. Abban volt az első találkozásom élő zenekarral. Amikor először meghallottuk a zenekart játszani, kiment a lábunkból az erő. Csak néztük, és éreztük, hogy „lélegzenek” a hangszerek. Az élő zenés előadások egész másképp hatnak. Nem véletlen, hogy van egy előzene, egy nyitány, ami még leeresztett függönnyel megy, és azt megtapsolják. Az ad egy hatalmas töltetet, és szerintem onnan már nem lehet elrontani. Amikor a Chicagót elkezdtük próbálni, és én a gyilkossággal vádolt Roxie Hart szerepét kaptam, teljesen elképzelhetetlen volt számomra. Éreztem, hogy azt én a naiv kicsi lelkemből nem tudom megcsinálni. S akkor a rendező azt mondta, és ezt azóta megjegyeztem, hogy ilyen esetekben a színész sikere hetven százalékban abból áll, hogy kiáll a színpadra, és ott van, és a közönség azt kapja, amit ő ott csinál. Egy ilyenfajta impertinenciára van szükség. És azt hiszem, hogy működött. Nehéz előadás volt, mert elejétől végig tánc, erős koreográfia, amelyben minden lépésnek megvolt a precíz hangsúlya, a zenei végpontja. Kozma Attilával dolgoztunk a koreográfián, rengeteg munka volt benne, és úgy „vitt magával”, nagyszerűen feltöltött. Aztán tavaly például Radu Afrimmal dolgoztunk a Boldogtalanokban, ami egy furcsa próbafolyamat volt, mert ő az a rendező, aki elsősorban a néző lelkivilágára akar hatni, és nagyon érzékenyen tudja azt megközelíteni. Főleg a vizualitásra, az előadás hangolására figyel. Ezáltal ott is meg tudott születni egy furcsa közeg, amiben el tudtuk fogadni az abszurd világot. Úgy tudta összehangolni a képeket, a hangokat, a világítást, hogy csak csodáltuk. És nekünk csak létezni kellett ebben a világban. Amúgy a szatmári négy év nagyszerű műhelymunkának számított. Jó környezetben, jó kollégákkal, jó rendezésekben. Nagyon szép négy év volt.

– Marosvásárhelyen a My Fair Lady főszerepével indul a karrierje. Mit jelent egy ilyen feladattal bemutatkozni? Hogyan készül a szerepre?

– Azt hiszem, legalábbis úgy érzem, hogy a Jóisten engem nagyon szeret, mert csodaként élem meg azt, hogy színész lehettem, azt, hogy ilyen lehetőségeket kaptam, hogy ilyen szerepeket eljátszhattam. Csodaként élem meg, hogy most Vásárhelyre kerülhettem és a My Fair Ladyvel találkozhattam. Ezt soha nem képzeltem volna. Kiskoromban volt egy osztálykirándulásunk, amikor eljöttünk Marosvásárhelyre, meglátogattuk a színházépületet is, s én akkor felszaladtam a színpadra, és mondtam, hogy „ó, én soha nem fogok itt játszani!”. És ez most úgy két hónapja eszembe jutott, és mondtam, hogy lám… A Jóisten valahogy úgy vezeti az utamat, hogy el sem tudom képzelni, hogy ezután még mi lesz… Úgy érzem, egy angyalt folyamatosan mellettem tart, hogy vigyázzon rám. Fiatal vagyok, és ilyenkor viszonylag könnyebb váltani – egyik városból a másikba, egyik színházból a másikba, akármennyire is meredeknek, újnak és provokatívnak tűnik. Viszont az mégiscsak óriási kihívás, hogy Vásárhely! És azt gondolom, hogy ez a My Fair Lady egy olyan történet, amely engem segíteni fog. Biztos vagyok abban, ahhoz, hogy megbarátkozzak a várossal, az emberekkel, a színházzal, a My Fair Lady egy átvezető ív. És ez csodás dolog. A próbafolyamat során sokan mondták, hogy „téged úgy megtalált ez a szerep”, amire azt szoktam válaszolni, hogy „akkor már csak nekem kell megtalálnom a szerepet”. Eddig főleg törékeny lelkű, naivabb szerepeket kaptam. Nos, úgy érzem, hogy ez az Eliza is nagyon kedves kis lény, de van őbenne is egy adag pofátlanság, impertinencia, amivel az utcán „túl kell élni”. Ugye, a kor társadalomkritikája ma már nem olyan éles, mint amikor ez a történet íródott, de a felemelkedés és a „kikupálódás” ugyanakkora problémát jelent ma is. És ez a lény a saját elhatározásából, erejéből akar felülemelkedni a saját sorsán, tűzön-vízen keresztül. És ez a színészek sorsára nézve is tanulságos lehet. Én úgy hiszem, hogy ha egyszer valaki elhatározza, hogy színész lesz, ezzel a gondolattal együtt megszületik benne a törekvés, hogy jó, hogy jobb legyen. Van benne megfelelési kényszer is, elsősorban önmagának, de másoknak is szeretne tetszeni. Akárcsak Eliza.

– Ismeretlen városba, ismeretlen intézménybe, ismeretlen közösségbe cseppent. Hogyan sikerül megtalálnia a helyét az alkotói folyamatban, hisz ahhoz elengedhetetlen egyfajta „otthonosság” érzete...

– Nekünk az egyetemen is azt tanították, és az eddigi színpadi munkáim során is szinte mindig elhangzott, hogy az a jó színészi attitűd, mikor egy új próbafolyamathoz nem úgy áll hozzá a színész, hogy „én vagyok XY, ezt és ezt már letettem az asztalra”, hanem meg kell próbálni mindig egyfajta tudatlanságból indítani. Hogy „én vagyok én, nem tudok semmit”. Mindig meg kell lepnem saját magam, rá kell csodálkoznom arra, ami velem történik, és nem szabad bizonyos sztereotípiákból indítani. S most itt, Vásárhelyen úgy érzem magam, mintha elsőéves főiskolás lennék. A My Fair Lady látszólag nagyon egyszerű történet, de igazából nagyon nehéz darab. A színpadon természetesen semmi sem olyan egyszerű. Gyönyörű dalok vannak benne, mindegyik kedvencem. És a lélektani folyamatát is sikerült egy olyan oldalról megközelítenünk, ami nem ragad le a musical színvonalán, hanem felülemelkedik rajta. Csodás emberek vesznek körül. Úgy érzem, hogy semmi előítéle-tük sincs. Biztosan benne van az is a levegőben, hogy „na lássuk, mit tud a leányka?!”, de a tenyerükön hordanak, és visznek előre, egymás kezébe kapaszkodva. Ezer kérdéssel fordulunk egymáshoz, a rendezőhöz, a koreográfushoz, korrepetitorhoz. Karöltve próbáljuk létrehozni a Csodát.

Lejegyezte: Kiss Éva Evelyn