„Hol van az a pékmester...?”
2013-11-15 15:50:28
- Nagy Székely Ildikó
Menő-e manapság vagy inkább kínos költőnek lenni, miért kell és mitől vers a vers, létezik-e társadalmi megrendelés a lírai alkotásokat illetően? – ezeket a kérdéseket járták körbe a magyar költészet csütörtök estéjének vendégei a Kultúrpalota kistermében.
Menő-e manapság vagy inkább kínos költőnek lenni, miért kell és mitől vers a vers, létezik-e társadalmi megrendelés a lírai alkotásokat illetően? – ezeket a kérdéseket járták körbe a magyar költészet csütörtök estéjének vendégei a Kultúrpalota kistermében. A 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár talán egyik legizgalmasabb párbeszédét Mészáros Sándor, a Magyar Szépírók Társaságának elnöke irányította, beszélgetőtársai Kemény István, Markó Béla és Vörös István költők voltak.
Markó versről adott meghatározásában a „túlsó parton,” a költészettől távol töltött időszakot is felidézte.
– A vers fizikai, biológiai létünk meghosszabbítása. Ez volt az eredeti hivatásom, tulajdonképpen összenőttem az irodalommal, nemcsak a verssel, hanem a versértelmezéssel és magával a nyelvvel is. Ez a kor a cselekvő embert, a tettek emberét szereti, de rájöttem, hogy legalább ennyire fontos a reflektáló ember. Az állandó cselekvésben kiürülünk. Ezért kezdtem újra verset írni.
Kemény István az alkotásait ért bírálat kapcsán visszaemlékezett a 8 éves korában íródott két versre, amiért nagyon büszkék voltak rá a szülei.
– Akkoriban még tudtam, hogy miért kell írni. Ma már nem tudom. De mégiscsak kell lennie valamilyen belső késztetésnek. Úgy emlékszem, régebb sem volt menő egy társaságban azt mondani, hogy költő vagyok. 16-17 évesen jöttem rá, hogy verset olvasni jó, és ez elég is volt ahhoz, hogy én is akarjak ilyesmit írni. (...) Rég abbahagyhattam volna az írást, ha azt vettem volna figyelembe, hogy valaki csúnyán néz rám emiatt. A bírálatok egy részét megértem, egy részével pedig nem tudok mit kezdeni. Mindenesetre nem „túrom fel” az internetet azért, hogy valami negatívat olvassak a verseimről.
Az elhangzottakat Vörös István így egészítette ki:
– Verset írni mindig menő, és sosem menő. Nem tudod, hol van az a pékmester, aki el kell olvassa három versedet, hogy ne kösse fel magát. A legnagyobb sikeredről sosem értesülsz. De én akkor is írok verset, ha a kutyának sem kell. Nekem ez szükséges a mindennapjaimhoz, ahhoz, hogy ne kössem fel magam. Egy nagyon bonyolult kapcsolathálóban élünk, amelynek megértésében a vers mindig segít. Én magamnak írok. Többkötetnyi versem nem jelent még meg, így semmiféle nyomást nem érzek versírás közben. Olyan, persze, van, hogy egy lap várja a versem, és ez mindig jó.
A továbbiakban lírai pillanatok következtek. Kemény István korábbi alkotásaival ajándékozta meg hallgatóságát, Markó Béla többek között Láthatás című költeményét olvasta fel, Vörös István pedig lírában is választ adott a beszélgetést elindító, a jó vers mibenlétét firtató kérdésre. „A vers marslakó, nem / érti senki a nyelvét. / (...) A jó vers kisállatkereskedés. / A közepes vers trafik.” (Mitől közepes egy vers?)
A párbeszéd második felében a közköltészet témájára irányult a figyelem.
– Két-három éve írok újra ilyen verseket. A ’80-as években volt egy áthallásos jelentésréteg a versben, ez része volt annak, amit irodalomnak gondolunk. (...) A ’90-es években úgy hihette a költő, hogy a világot nélküle is elrendezik. Aztán kiderült, hogy ez mégsem így van – mondta Markó Béla, majd azt is hangsúlyozta, hogy a költő hozott világból dolgozik, és nem jó kikiáltani azt, hogy melyek a versbe való témák és melyek nem.
Kemény István egyetértett Markóval.
– A 90-es évek elején a költészet divattervezőinek doktrínája arról szólt, hogy a költészet végre „önmaga” lehet, nem kell politikáról szólnia. Ennek sokan örültek. 2000–2005-ben aztán kiderült, hogy egy nemzedék nem lesz elég arra, hogy elrendezze és jól rendezze el a világ dolgait. Én 1999 áprilisában írtam először olyan verset, amely időszerű eseményre, a szerbiai bombázásra reagált. Később olyan idők jöttek, hogy egyre inkább az aktuális politikáról írtam.
Vörös István szintén a politikai vers iránti igény mellett emelt szót, és arra is felhívta a figyelmet, hogy ebből a – nem politikusokban, hanem olvasókban megfogalmazódott – társadalmi szükségletből antológiák is születtek.
– Azt is mondhatnánk, hogy majdnem minden politikai költészet – vonta le a következtetést Vörös István.
Az elkövetkezőkben újabb verssorozat következett. Az egyik legszebb pillanatot talán Vörös István kínálta zsoltáraival: „Én pedig énekelek /, mert Isten az én olvasóm, / és én az ő olvasója / vagyok.” (LIX. zsoltár)
