„Furcsa kimondani, hogy színésznő vagyok”

Csak nemrég csatlakozott a Spectrum Színházhoz a 27 éves Márton Emőke Katinka, de máris főszerepben tetszeleg. Ő játssza a Csehov által megálmodott, majd Matei Vişniec által továbbgondolt Nyina szerepét. Honnan meríti azt az érzelmi sokszínűséget, amit a színpadon megjelenít, és egyáltalán mi vezette a színpadra? Erről beszélgettünk az ifjú színésznővel.

– Hosszú út vezetett Erdőszent-györgyről a marosvásárhelyi színpadra?

– Tizedik osztályban bekerültem az erdőszentgyörgyi Bodor Péter színjátszó csoportba, valahogy így kezdődött az egész. Elsősorban a tanáraim, főként a magyartanárnőm ösztönzésére felvételiztem a színművészetire, de csak évekkel később. Mert az érettségi után, bár gondoltam arra, hogy még abban az évben színire megyek, mégis letettem róla, és elmentem a Sapientiára, elvégeztem a szociálpedagógia szakot. Aztán egy évet kimaradtam. Szinte nem csináltam semmit, csak agyaltam azon, hogy mi legyen a színi pályával, egyáltalán próbálkozzam-e. Végül 2010-ben jelentkeztem az előkészítőkre, majd sikeresen felvételiztem.

– Érdekes párosítás a szociálpe-dagógia s a színészet.

– Valóban érdekes, de ez úgy maradt meg bennem, hogy párhuzamosan a szociálpedagógia szakkal, otthon még tevékenykedtem a színjátszó csoportban, s közben azért valahol a kisagyamban ott bujkált, hogy nekem még dolgom van a színházzal. Amúgy jót tett önismereti szempontból a szociálpedagógia, hátrány volt azonban, hogy amikor bekerültem a színire, négy évvel idősebb voltam a többieknél.

– Négy év sokat számít?

– Nagyon. Színészkörben főként. De amúgy is mindig koraérett voltam, gyerekkoromban is túlságosan komoly, nem volt túl sok barátom, s ha volt is, csak haverok, semmi mély kapcsolat.

–  Ez a komolyság, visszahúzódottság összefér-e a színpaddal?

–  Ez nagyon érdekes, mert elvileg nem. Gyakorlatilag meg úgy gondolom, hogy nagyon sok minden kamatoztatható ebből, ha kellően tudod kezelni. Ha nem, akkor bizony nagy bukta is lehet, mert valóban kell egy egészséges exhibicionizmus a színpadra, ami, gondolom, bennem is munkál valahol, mert másként nem lennék itt. Úgy érzem, hogy tényleg létezik, csak tudnom kell bánni vele. Nálam nagyon fontos a mértéktartás és az, hogy egyensúlyban tudjam tartani a dolgokat. Sokszor kicsit irigykedem is azokra, akik amolyan 

„magamutogatóbbak”.

– Gondolod, hogy nekik egyszerűbb?

–  Külsőségekben igen, de nem biztos, hogy ugyanolyan mély alapokra le tudnak menni. Ezt a visszafogottságot, és azt, ami bennem felgyülemlett az évek során, az életemben, a tapasztalataim révén, igyekszem a színpadon érvényesíteni, vagyis átültetni a szerepbe, az előadásokba. Nyilván ez már más, nem olyan, mint amikor osztályteremben, tanárok előtt játszunk a főiskolán.

– Az milyen volt?

– Az egy más közeg. A színjátszó csoportban még hobbiszinten űzöd, lazán ízlelgeted a színpad világát, tényleg kedveled, amit csináltok, s a nagy színházakat csodálattal nézed, hogy istenem, milyen lenne, ha majd egyszer én is nagyszínpadon játszhatnék, egyáltalán színész lennék. Aztán az egyetemen már komoly munka folyik, önismereti folyamatok, egymás megismerése, a szakmába való belekóstolás, a technikák tanulmányozása, s már testközelben van a színészet és maga a színház. 

– A te esetedben a Spectrum Színház.

– Igen. Utolsó évem végén még nem tudtam, mi lesz velem. Nyilván mindenki elgondolkodik, hogy vajon hová kerül, célokat tűz ki magának, hogy itt próbál kopogtatni meg amott. Én azonban megfogadtam magamnak, hogy utolsó éven nem fogom ezzel tölteni az időmet. Megpróbálok koncentrálni a feladataimra, és majd időközben kialakul. Így is lett. A művészeti vezetővel, Török Violával beszélgettünk arról, hogy a Spectrum Színház is hasonló, önmeghatározó folyamatban van még, és jó lesz nekem itt.

– A párod is magánszínházat vezet, igaz, mozgásszínházat, de sosem jutott eszedbe, hogy hozzájuk csatlakozz?

– Nem, bár elég kecsegtető volt számomra is azt a színházi formát megkóstolni, kipróbálni. Bár az egyetemen mi is tanultunk egy kevés mozgásszínházat, nem akarom, hogy a szakmám a magánélettel összefonódjon. Emellett eléggé más forma is, fizikailag nagyon edzett kell legyél, nem beszélve arról, hogy lépést kell tartanod a nálad képzettebb táncosokkal. Persze nem állítom, hogy ha valaha felkérnének egy mozgásszínházi előadásra, startból visszautasítanám, de inkább szeretem őket távolról tisztelni. Volt alkalmam kipróbálni ezt a színházi formát is, a Trisztán és Izoldában én voltam a dajka. Szép és jó volt, de azt hiszem, egyelőre ennyi elég volt.

– Nem a te világod.

– Nem feltétlenül, de ki tudja? Ha jobban belemélyednék, lehet, hogy mégis. De egyelőre maradok most annál, amit tanítottak, s igyekszem még jobban megtanulni, mert ez továbbra is egy tanulási folyamat.

– Mit játszottál eddig a Spectrumnál?

– A gondnokban kezdtem, amelyben azt a nőt játszottam, aki a szöveg szerint fizikai valóságban nem jelenik meg, csak az egyik szereplő fejében, s amikor beszél róla, akkor megjelenek néhányszor. Most pedig itt a Nyina. Ez attól merőben eltér, nagyságában is, milyenségében is más. És nem mellékesen ez főszerep – az egyetemen is inkább mellékszerepeim voltak, ezért jóval nagyobb kihívás.

– Te mint Nyina, miből táplálkozol? Mindazt az érzelmi sokszínűséget, amit megjelenítesz a színpadon, honnan meríted?

– Most mondhatnám, hogy a magánéletemből, de ez nem teljes mértékben igaz. Nyilván én is megéltem dolgokat, az életem során voltak majdnem a Nyináéhoz hasonló tapasztalataim, válságos helyzeteim mind magánéleti, mind szakmai szempontból. Úgy, ahogy ő tizenöt év után sem tudja azt állítani magáról, hogy nagystílű színésznő, én sem tudom azt mondani, hogy befejezett vagyok, hiszen elvégeztem a színművészeti egyetemet, és színésznő lettem. Ez nem így van.

– Furcsa kimondani, hogy színésznő vagy?

 – Igen, nagyon furcsa. Én nem érzem ezt. Nehéz ezzel mit kezdeni. Továbbra is úgy érzem, hogy tanuló vagyok, hogy a tanulási folyamat még mindig tart. 

– Mennyi ideig?

– Életem végéig. Ha ezt akarom csinálni, akkor életem végéig. Én aztán főképp. Azt gondolom magamról, hogy maximalista vagyok, de szerintem egy színész sosem elégszik meg a munkájával. Nem úgy van, hogy lejár a bemutató, s akkor felszusszanunk, belenyugszunk, hogy ez is megvolt. Mert minden szerepet folyamatosan kell fejleszteni, újítani, gazdagítani, jelenvalóságában mindig hitelesen kell életben tartani. Hallottam valahol, hogy talán Tompa Miklós mester azt mondogatta: gyerekek, az előadásnak soha sincs vége. Igaza volt…

(A Spectrum Színház sajtóosztálya)