„Farkasok” között

Szeptember 8-án a párizsi sajtó jeles képviselői „szállták meg” a Nyárádmente peremén fekvő kicsi települést, Székelyhodost.

Könnyen megy a csárdás

Szeptember 8-án a párizsi sajtó jeles képviselői „szállták meg” a Nyárádmente peremén fekvő kicsi települést, Székelyhodost. Hogy mit keresett az erdélyi faluban Jean-Pierre Farkas, a francia újságírás elismert doyenje, vagy Marie-Pierre Farkas, a Francia Televízió 2-es adásának kiváló riportere, Basile Farkas zenei újságíró, Carole Cauchoix, az Elle női magazin egykori szerkesztője és Olivier Farkas hangtechnikus? Nos, Szabó György volt iskolaigazgató és Fodorné Szabó Vera, a polgármesteri hivatal nyugalmazott könyvelőjének meghívására családi találkozóra gyűltek össze, rótták le kegyeletüket az ősök sírjánál s adtak számot életükről az eseményre megjelent több mint 40 Farkas leszármazottal együtt.

A család francia ágának története regénybe illő. Olyan huszadik századi sorsdráma, amilyent csak a valóság képes írni, egy regényíró fantáziájában aligha születhetne meg hasonlóan érdekes, fordulatos történet.

A Farkas család múltját az 1.600-as évektől lehet követni – mutatja Szabó György nyugalmazott tanár a szerteágazó családfát, majd hozzáteszi, hogy nemrégiben bontották le az ősi portát, ahol a dédnagyapa élt. Farkas Mihály és Bartos Róza fiaként jött világra Farkas Lajos (1873-1958), a nagyapa, aki testvéreivel együtt a XX. század elején kiépülő erdélyi vasúthálózatnál kapott munkát. Pályafelvigyázóként kezdte, s állomásfőnökként Deményházáról ment nyugdíjba. A székelyhodosi Máthé Máriával kötött házasságából nyolc gyermek született, két lány és hat fiú. A hat fiúból egy földművesként dolgozott, a többi mesterséget tanult. Egyik lányuk korán meghalt, a másik, Erzsébet Szabó Mihály hodosi földműveshez ment feleségül – fonja tovább a történetet Szabó György. A kuláknak nyilvánított szülők miatt a Szabó testvérek megszenvedtek a továbbtanulásért, majd értelmiségiként otthon, Székelyhodoson alapítottak családot.

Farkas Lajos hat fiából a legkülönlegesebben a harmadik, Péter sorsa alakult. Tövisen született, s a hajnali 4 órás vonattal ingázott naponta a tordai iskolába. Szülei Budapestre, fémipari iskolába küldték, majd egy technikai főiskolán mechanikát tanult. A motorok, autók iránti vonzódása, tehetsége, kézügyessége találmányaiban bontakozott ki. Mivel úgy gondolta, hogy értékesítésükre nagyobb lehetősége nyílik Nyugat-Európában, két barátjával együtt 1926-ban motorkerékpárral Franciaországig meg sem állt, ahol valóban „rájuk köszöntött a szerencse”. Bár büszkék voltak arra, amit elértek, francia feleségük családjában „tenyeres-talpas formájukkal, furcsa kiejtésükkel” idegennek tekintették őket.

Farkas Péter, azaz Pierre Farkas találmányainak nagy részét ma is alkalmazzák. Az ő ötlete volt a felfele billenő garázsajtó, az autók hűtővizének szabályoztatott áramoltatása, a korabeli repülőgépek orra bukását megakadályozó fékrendszer, a nehézjárművek magas hatásfokú fékje, az automata sebességváltó, a bolygódugattyús motor, a kerékpár láncvédője, szellőztetőablak az autóbuszok tetején és sorolhatnánk tovább. Szabadalmi irodájában 1956 után magyar fiataloknak adott munkát. Breton feleségétől egy fia született, aki a Jean-Pierre nevet kapta. Bár édesapja azt szerette volna, ha átveszi a műhelyt és folytatja a szakmát, a fiúnak semmi érzéke nem volt a technikához. A maga választotta hivatásban viszont apjához hasonlóan kiválóan megállta a helyét, s az újságírást továbbörökítette gyermekeinek is. Viszonya az édesapjával nem volt felhőtlen. Miután szülei elváltak, az apja magyarságát sem vállalta akkoriban. Identitáskeresését az Árpád három lovasa című könyvében fogalmazta meg. Az 1933. január 1-jén született fiúnak a hatvanas évektől ívelt felfele a pályája, s rádiósként megszólaltatta a francia politikai és művelődési élet szinte minden jeles képviselőjét, Edith Piafot, Charles de Gaulle-t, Albert Camust, Francois Mitterandot, s Ernst Hemingwayt is többek között. Tapasztalatait a Romo Goldèche; az újságírás régi mítoszai és nagy titkai című könyvében fogalmazta meg. A kötet „józan ironikus pillantás a szenvedélyesen végzett mesterségre”, amit hivatásként élt meg, „mert a bőre alatt, a szemében és a fejében” volt az újságírás – jellemezte az előszót jegyző Francois Girond.

Nehéz elhinni, hogy a francia sajtó „monumentális” képviselője, ahogy utódai ma Jean-Pierre Farkast emlegetik, ott ül velem szemben a hodosi művelődési ház nagytermében. Darabos arca, bozontos haja, sűrű szemöldöke láttán nem francia értelmiségi, sokkal inkább székely földműves benyomását kelti akkor is, amikor az utolsó szótagot hangsúlyozva, a lágyabban hangzó Farkas helyett Fárkásznak ejti a nevét.

Fiatalon az ember általában a szülei ellenében választ mesterséget – válaszolja kérdésemre, majd hozzáteszi, hogy az otthon szerzett tapasztalatok mellett Párizs felszabadulása jelentette a döntő pillanatot.

– Ekkor érett meg bennem, hogy újságíró szeretnék lenni, de nem tudtam, milyen úton kellene elindulnom, hogy ezt a vágyat megvalósítsam. Még nem voltam 20 éves, amikor meg kellett nősülnöm, s kénytelen voltam munkát vállalni, hogy eltartsam a családom. Autót mostam, tanítottam, s továbbra sem tudtam, hogyan lehetnék újságíró. Egy nap a csoda mégis bekövetkezett. Marcel Marceau pantomimművész előadása olyan megrázó hatással volt rám, hogy azon éjjel öt újságcikket írtam, s azokat öt különböző újságnak küldtem el. Írásom a L’Humanité (a Francia Kommunista Párt lapja) tetszését nyerte el, s meghívtak az újság művelődési rovatához. Az 1956-os magyarországi események, a velem egyidős menekülő fiatalok látványa azonban annyira megrázott, hogy többet nem voltam képes kommunista lapnál dolgozni.

Katonaságom idején két évig az algériai háborúban harcoltam. Mivel a katonaság előtt már dolgoztam egy keveset a Luxemburg Rádiónál (RTL), amikor leszereltem, tudósítóként küldtek vissza Algériába a háború végéig. 1962-től sok eseményt megéltem, Kennedy elnök, de Gaulle halálát és sorolhatnám tovább.

– Mi volt a kedvenc műfaja? – faggatom.

– Az újságírásban el kell dönteni, hogy karmester akar lenni az ember vagy szólista, főszerkesztő vagy riporter. Mindig arra vágytam, hogy riporter legyek, de mindig kineveztek főnöknek. Egész életemben olyan cikkeket olvastam, amelyeket én szerettem volna megírni. Voltam a Luxemburg Rádió főszerkesztője, dolgoztam a Paris Match-nál, a Sygma fotóügynökségnél, az Elle női magazinnál. Két évig éltem New Yorkban, ahonnan a Luxemburg Rádiót és a Paris Match-ot tudósítottam. Ez volt életem legszebb időszaka. Mivel a lányom, Marie-Pierre kisbabát várt, hazatértem. Dolgoztam a központi hírügynökségnél, voltam a Radió France Inter igazgatója, amely először küldött el Budapestre.

– Tudott-e magyarul?

– Nem, mert a szüleim elváltak, s én kettőjük között őrlődtem. Sok idő telt el, amíg megszerettem és megértettem a magyarokat. A francia rész erősebb volt bennem, de mára, ahogy megváltozott az életem, a magyar oldal erősödik meg. Az édesanyám rokonai már meghaltak, de az apám részéről itt, Hodoson egy nagy családra találtam.

– Mi volt újságírói pályájának a legérdekesebb eseménye?

– Talán 1968 májusa, a diáklázadás, az egy hónapos őrület. Eddigi életem ötven éve csupa történelem. A legnagyobb boldogságot az jelentette, hogy mindvégig szabad ember maradtam, a közönség oldalán és szolgálatában. Ez tanított meg az élet igazi mélységeit átélni, miközben 80 éves leszek…

– Az édesapja értékelte-e, amit újságíróként elért?

– Egyáltalán nem, bár szerette látni a nevem az újságban, hallani a hangom a rádióban. De ő valójában csak a műszaki mesterségeket tartotta fontosnak. Olyan voltam számára, mintha énekes vagy színész lettem volna.

Bár Jean-Pierre Farkas szívesen emlékezik az Elle női magazinnál töltött időre, második feleségével, aki évekig volt a lap szerkesztője, mégsem ott ismerkedtek meg. Carole Cauchoix pályafutása során mindvégig az írott sajtóban dolgozott, s a divat volt a szakterülete. Egy elit divatlapnál, a Dépêche mode-nál kezdte a pályát, járta az egész világot, majd később a német érdekeltségű Femme actuelle (A mai nő) divatlaphoz szerződött, ahol a korábbi drága kreációk helyett az olcsón előállítható ruhákat népszerűsítették. Az Elle női magazin tulajdonosának adott tanácsait követően alkalmazták a magazinnál, hogy egy-egy téma köré csoportosítva összehangolja az egymást nem kedvelő újságíró hölgyek munkáját.

– Nagyon nagy diplomáciai érzék kellett hozzá, de végül minden sikerült, új arculatot alakítottunk ki a lapnak, ahol nyugdíjazásomig dolgoztam – összegez. A divatbemutatók között eltelt pályája során tanúja volt a készruha térhódításának és elterjedésének is. Szenvedélyesen szeretett fényképezni, tudósított a Szuezi-csatorna megnyitásáról és megörökítette Szaddam Huszeint és a nagy francia drámaírót, az Ubu király szerzőjét, a karakteres arcú Jarryt is.

Jean-Pierre Farkassal való megismerkedéséhez érdekes történet kötődik.

– Az első lapomnál dolgoztam, amikor tanácsokat kért tőlem. Mivel sok időm volt, szívesen fényképeztem más újságoknak is – mondja, s az érdekes történetbe kezd.

Romain Gary regényíró, aki megkapta a Goncourt-díjat, amit csak egyszer ítélnek oda egy szerzőnek, szeretett volna egy újabb alkalommal is díjazott lenni. Ezért Émile Ajar néven adta ki az Előttem az élet című regényét. Szerzőként a titkárát, Paul Pablovitchot tüntette fel, aki vidéken élt és nem akart szóba állni a sajtóval. Jean-Pierre elküldött egy újságírót, akinek sikerült elbeszélgetni vele, de fénykép nem készült róla.

– Ezt így nem közölhetem – panaszolta, s megígértem, hogy lefotózom az írót. A legszebb blézeremben, amelyik szerencsét hozott, egy kisebb méretű fényképezőgéppel és két teleobjektívvel éjjel indultam el Párizsból. Hajnali 5 órára értem a vidéki településre, ahol lakott, s amikor a nap felkelt, távolból fényképet készítettem a házról. November eleje volt, szép színes ősz, gyönyörű fényekkel, igazi indián nyár. Megörökítettem az ébredő falut a kukorékoló kakasokkal, s hét órakor bementem a bisztróba egy kávéra. Hét óra harminc perckor, s legnagyobb meglepetésemre, leült mellém, akit kerestem. A lélegzetem is elállt, majd köszöntem, s megkérdeztem, hogy Émile Ajarhoz van-e szerencsém. Elmondtam őszintén, hogy szeretném lefényképezni, s ő meglepődött, hogy reggel korán a bisztróban egy hölgy érdeklődik iránta. Elolvasta a frissen érkezett levelet, amelyet Romain Gary írt neki, telefonált, majd igent mondott. A háza előtt készült a fénykép, s három nap múlva megjelent az Elle-ben az egy egész oldal a faluról, a kukorékoló kakasról és a szerzőről, amint a háza előtt áll. Azt gondoltam, hogy megöl, de nem történt semmi. A fényképet különböző hírügynökségeknek nagyon jó pénzért adtam el. Akkor még senki nem tudta, hogy nem ő a szerző, viszont látszott rajta, hogy nagyon boldogtalan. Sokkal később, Romain Gary halála után derült ki az igazság. Az első közös munkánk Jean-Pierre-rel nagyon szép emlék marad. Sok érdekes riportot készítettem például a Szuezi-csatorna megnyitásáról is… – mesél szívesen Carole, akinek kényelmes, egyszerű öltözéke távolról sem utal arra, hogy a párizsi divatvilág krónikása volt évtizedeken át.

Fiuk, Basile Farkas a Rock and Folk című, nemzetközileg ismert lap zenei szakírója. Barátjával, Josselin Bordat-val együtt A zenei rosszhiszeműség szótára címen írt humoros zenei lexikont, amelynek népszerűségét jelzi, hogy 4.000 példány fogyott el belőle. Bár nem akart újságíró lenni, szeretne a zenén kívül más témával is foglalkozni – árulja el a beszélgetés során.

– Egy fotóügynökségnél kezdtem a pályát, dolgoztam az írott sajtóban, és húsz éve a Francia Televízió 2-es adásánál (France 2) riportokat készítek. A múlt évben elsősorban politikai témáról, társadalmi kérdésekről, a gyermekekről, az iskoláról stb. – folytatom tovább a beszélgetést a Jean-Pierre Farkas első házasságából született lányával, Marie-Pierre Farkassal. – Az emberek és a történelem érdekel. Egy riporton akár egy hónapig is dolgozom, ilyen például az a negyvenperces anyag, amelyik Georges Pompidou utolsó napjairól szól. A Jacques Dutronc énekes életéről készült riportomnak volt a legnagyobb a nézettsége, a legtöbb dicséretet a De Gaulle tábornok életének utolsó szakaszáról készült adásért kaptam. A következőt Saigon elestéről forgatom azokkal az emberekkel, akik átélték ezeket a pillanatokat.

Nem akartam újságíró lenni – bizonygatja öccséhez hasonlóan. – A legrosszabb mesterségnek tartottam, de amikor a fotóügynökségnél dolgozni kezdtem, az volt az érzésem, hogy hazaérkeztem. Kiderült, hogy rengeteg emlékem van, Edith Piaf haláláról például, mert mindig rádió- és hírlapközelben, újságírók között éltem.

Marie-Pierre Farkast nemcsak riporterként, íróként is számon tartják, eddig négy kötete jelent meg, három Muriel Bloch-sal a gyermekeknek készült, a negyediket a francia pszichoanalízis ismert képviselőjének, Dolto Françoise-nak a gyermekkoráról írta. Jelenleg egy saját történeten dolgozik, két asszonyról szól, akik egy meghatározó esemény után újrakezdik az életüket.

– Hodoson úgy érzem magam, mintha otthon lennék. Édesapámnak azt mondtam: ha egy nap valami nagyon rossz történik velem, tudom, hogy hova kell jönnöm, ahol Mária és Vera várnak engem. Két fontos dolgot értettem meg itt, Erdélyben: hogy miért sír valami bennem, ha a hegedűt hallom, és azt, hogy csak hajnalban lehet abbahagyni a táncot. Korábban nem tudtam, hogy honnan ered a melankólia, ami néha eluralkodik rajtam. Most már érzem, hogy ez a különös vigasság, amelyben együtt van az öröm és a szomorúság is, az én igazi magyar örökségem – tűnődik el a szép arcú, érzékeny, kedves asszony. 32 éves lánya, aki színésznőként próbált érvényesülni, de most már rendezőnek készül, úgy járja a csárdást, mintha gyermekkorában tanulta volna.

Amíg beszélgetünk, kiürül a székelyhodosi művelődési ház kisterme, elhallgat a zene, s Szabó Györggyel és Fodor Verával a saját életüket vesszük számba. Ahogy a többi Farkas leszármazottról is érdemes lenne megemlékezni, de messze járnak már, ki-ki a saját sorsával, amelynek gyökerei az ősök szülőhelyére nyúlnak vissza, s a francia ág ismeretében mindig is érdeklődtek a francia nyelv iránt. Az otthon maradottak érdeme, hogy szeptember 8-án összegyűltek, megosztották egymással az életüket és az emlékeiket, hogy a láthatatlan családi kötést továbbra is egyben tartsák.