Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A költészet napját Marosszentgyörgyön is megünnepelték április 11-én, a római katolikus plébánia tanácstermében. József Attila születésének 110., Márai Sándor születésének 115. évfordulóján az Elvegyültem és kiváltam mottóval meghirdetett rendezvény házigazdája Baricz Lajos plébános-költő volt. Megnyitójában felolvasta Czegő Zoltán A magyar költészet napján című írását. Székely Szabó Zoltán színész, író, műsorvezető üdvözölte a közönséget József Attila Kész a leltár című versével, ezt követően a meghívott szerzők tárták gondolataikat a népes hallgatóság elé, majd felolvastak: Kamenitzky Antal, Márton Károly, Demeter Attila, Csata Ernő, Székely-Benczédi Endre, Komán János, Kedei Zoltán, Kuti Csongor, Ambrus Lajos, Baricz Lajos, Bölöni Domokos, Nagy József Levente, Albert-Lőrincz Márton, Hadnagy József, Nagy Attila, Székely Szabó Zoltán.
Pataki Ágnes műkedvelő versmondó Székely János Békák című költeményét szavalta el. Lovász Ágota és férje, Demeter Attila, a szászrégeni Titán gitárosa megzenésített verseket adott elő. Az estet a Simon Kinga vezette Jubilate Deo ifjúsági vokál-hang-szeres együttes rövid műsora zárta.
****
Czegő Zoltán:
A magyar költészet napján
(Részlet)
József Attila is azon költőink közé tartozik, akiknek költészetét rostálva, cenzúrázva adták olvasó felnőttek és diákok kezébe. De hagynám is szívesen a magunk úton és útfélen megrostált igazát, szaladjunk vissza tán Janus Pannoniusig, Balassi Bálintig – maradhatunk a bölcső közelében is, ha nagyon fáj már az Esztergom ostrománál elesett Balassi szépséges lírája.
Dsida Jenőnk sem halt bele a cenzúrába, a szép, nagy és magyar szíve vitte el. Azt azonban lírai magasságokba emelt s emelkedő ünnepeinken se feledjük, hogy Dsida Psalmus Hungaricus című, emelkedett ódája röptette világgá: „aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom”. Ezt a versét is kivágta a romániai cenzúra egykor a könyvéből.
Márai Sándor is ezen az ünnepi napon született, április 11-én. Azt az egyetemesen magyar fájdalmat élte maga is a nyugati idegenségben, amit Dsida élt román uralom alatt Kolozsváron. Márait a honvágy és egy „beidézett” puskagolyó emésztette el.
Ha a világ rigó lenne, elférne a kötényembe –, ez már Weöres Sándor világ-ölelgetése, annyi gyermek és anya, nagyanya örömére, ma is. Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni –, világítom a magyar költészet napjának az útját József Attila szócserés, kölcsönvett dudás versével. Míg lesz világ és virág, szép szeretetben mindig virággal és lírával fordulunk a szépségekhez. Ez az élet rendje, még akkor is, ha posztmodernek és posztköltők lúgozni próbálják a népi és nemzeti magyar vonást az áldott nemzeti imádságainkból – máig. Ha van szép szolgaság, akkor az a magyar költőé, aki nemzetében él, teremt. Érette és általa.
(Székely Hírmondó, 2015. 04.10.)
****
Albert-Lőrincz Márton
Hármas gyökérzettel
Én hármas gyökérzettel kapaszkodtam bele az életbe, és – Mikes Kelement parafrazálva – mindegyiket úgy megszerettem, hogy el nem felejthettem a többit.
CSÍKKARCFALVÁN a levegő oxigénje áramlott a tüdőmbe az elmúlt évszázad dereka táján, itt ordítottam először a világra, még amikor semmit sem tudtam sem róla, se magamról, és itt tanultam meg játékot játszani, és persze az anyanyelvet. 10 év az életemből.
GYERGYÓSZENTMIKLÓSON az érzelmek oxigénje áramlott be a szívembe, itt találkoztam barátokkal és szerelmekkel, itt tanultam meg szeretni és gyűlölni. Újabb 15 év az életemből.
MAROSVÁSÁRHELYEN a Vegyipari Kombinát füst-fertője áramlott sejtjeimbe, és itt megtanultam, hogy a kiszolgáltatottság és kitettség is lehet erőforrás, de amely végképp kialakította erdélyiség érzésemet, ami, ugye, kicsit másabb magyar közérzet, mint a csonka magyarországi életérzés. Újabb 38 év.
Közben egyre inkább belesodródtam az élet sűrűjébe, és egyre többször vállaltam a játékot. Kosztolányi szép tartású játékértelmezése szerint akartam játszani, játszani ahol lehetett, játszani, ahol kellett, játszani, ahol hagyták.
A harcot nem a frontok élvonalában vívtam meg, inkább küzdelemként a hátországban, és ez elég magyarázat arra, hogy soha sem tüntettek ki. NEM TŰNTEM KI!
Lírai szövegeket írtam és írok, amelyek közül itthoni és magyarországi irodalmi fórumokon publikáltam, publikálok.
Elvégeztem egy-két iskolát, dolgoztam kétkezi és értelmiségi munkát, tanultam és tanítottam. Ma is ezt teszem.
Én hiszékeny anyagból vétettem. Verset írtam, amikor reméltem, előre viszi a világot a vers.
Petőfin, Vörösmartyn, József Attilán nevelkedtem, és nem hittem Hervaynak, akit szerettem, hogy semmim sincs, ami eleve adott, így aztán tapasztalnom kellett, hogy gondolataim, amint nekik is, védtelenül pattannak vissza a kor kiégett bádogfaláról: nincs küldetésem, nem verem a dobot.
****
Albert-Lőrincz Márton
(Agresszióban)
(Búcsú Lászlóffy Csabától)
„Lassan elszivárgok” írtad még a múltkor,
mint a gyenge csermely, mely medrét keresi,
víz a sóhajkompon, hidak alá búvó,
aki bárhogy mélyül, örökké kevesli.
Ahogy elszivárog a forrástól kezdve
s férfiemberré lesz, sziklák testén törve,
medret váj magának, (ez lesz a börtöne),
bárka dagad rajta, magány marad benne.
S amíg Jób a parton (ő is egymagában)
elüldögélt ott, a víz folyását lesve,
sodrásában fájt az idő fürge teste.
Tebenned elégett Nagy Idő múlása:
„víz vagyunk”, azt írtad, időnk sodrásában,
medrünket mélyítve lecsorgunk, tengerbe.
2015. április 16.
***
Kuti Csongor
Az ég korlátain
Nem vagyok költő: én tévedésből vagyok itt. Írok egy-egy verset, néha publikálják. Néha nem. Rendes kötetem sincsen, olyan kézzelfogható, igazi papírból, csak digitálisan: csupa 0 meg 1, és ezekből álltak össze szavak, mondatok, sorok. Írom magamat, menekülvén a kívül-belül leselkedő halál elől. Az én tapasztalatom tehát nem releváns tapasztalat: kérem, fogadjanak fenntartással.
Hiszek egy mondatban, a mindenható szavakban, álomnak és valóságnak teremtőiben.
És a gondolatban, az ő egyszülött fiában, aki fogantatott a szerzőben, született az olvasóban, szenvedett a kritikusok alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, gyönyörűszép szívén halált hozó fű termett, harmadnapon fölment a mennybe, ott ül a mindenható anyanyelv jobbján, rejtelmek, ha zengenek őrt áll, mint mesében.
Hiszek a lelkes kövekben, a napban, mely nélkül nincs élet. Hiszem a lidérces messze fényt. Ezért minden: önkínzás, ének: szeretném, hogyha szeretnének. Pont.
Ülök az ég korlátain,
mint elítélt fegyenc.
****
Hadnagy József
Ars poetica
A költészet az önkifejezés legmagasabban szervezett formája, jóllehet a tudatos és tudattalan, a fent és a lent, a kimondható és kimondhatatlan, hasznos és hiábavaló, sötétség és fény, némaság és csönd, figyelés és hallás, nézés és látás, érzés és ráérzés, megfogható és megfoghatatlan határvonalán jön létre. Kút, amelynek forrása a tudatalatti, vödre a tudatosan használt, sajátosan egyedi nyelvi képződmények. Mélyre nyúl, de nem csöpög. Ragyog, mégis homályos. Villámmadár, fészke sötét felhő, tolla homály. Az egyes költemények pedig egyszeri tünemények: soha egyetlen költemény sem írható újra pontosan úgy az előrehaladó térben és időben, mert időközben a költő és a téridő folyó is változik. Mindazonáltal az elképzelhető legnagyobb szabadság, szél, amiről nem tudni, honnan jön, és merre tart szenvedés, szomorúság, szeretet és gyűlölet forgó égtájai között, s mint ilyen alapvetően határozza meg a nyelv időjárását. Petőfiktől napjainkig és tovább ez a szél hozza nyelvünk egén az esőfelhőket, és az esőfelhők után a friss ragyogást.
Pillanatnyi leltár
Istenben bíztam eleitől fogva,
és úgy nézett ki, Isten elhagyott:
agyamra dombok, hegyek, erdők nőttek,
s ösvény, mi a semmibe kanyarog.
Közben tettem a dolgom, ahogy tudtam,
egyedül, embertől is elhagyatva
sokszor: adtam, ha elfogadták; vettem,
ha adtak, jöttem-mentem, kereskedtem
bolond piacán szívnek, érdekeknek,
s végig azt éreztem, ennél több vagyok.
Több szív valahol belül, nagyon mélyen,
völgy, ahol ritkán fordul elő ember,
fa, melynek gyökere patak és folyó,
s lombja az egész világ és a tenger,
domb, hegy, amit nem kell megmászni soha,
mert csak tükörben látszik, noha alig,
s nem kell birkózni kígyó ösvényekkel
reggeltől estig s estétől hajnalig –
súgta mindezt valaki, kinek nevét
nem tudom –: szó, mely ritka, mint a gyopár,
de osztódik, s megsokszorozva magát
a szívben dombok, hegyek, erdők nőnek,
fából vizek, és tengerekből völgyek,
mert minden mindeneken szín és fonák…
Pillanatnyilag ez volna a leltár,
mint egy meglopott boltban, csupa hiány,
„felkötnének”, ha versemben nem volnék
törvényen felüli úr: szabad sirály…
Föltámadás
Meghalni nemcsak úgy lehet,
ahogy megszokták az emberek:
lehunyt éggel, merev taggal,
szürke arccal,
gyertyás ravatallal,
könnyzivatarban
vagy közönyfagyban…
Meghalni lehet úgy is,
ahogy én,
egy tavaszi éj
hideg közepén,
néhány pillanatra:
egy-két gyertyát
gyújtott csak az ég,
nyilván nem örült,
szeles, hideg horizont
gyászolt a roncs-
koporsó körül,
komor fákkal, bokrokkal
az első sorban,
s hogy a gyász teljes legyen,
a fű is tiszteletét tette:
hajlott hátú öreg és gyerek…
Amikor hunyt
pilláim alól kimásztam,
fülig szaladt sírom szája,
s a gyásznép
– esküszöm, vallom –,
mintha új csillagot
látott volna, azt susogta
– most is hallom –:
föltámadott!
Összeállította: B. D.