„Dicsérni jöttem Cézárt…”

Perceken át tartó vastapssal ünnepelte az álló, telt házas közönség a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművészét, Szélyes Ferencet kedd este a színház Nagytermében.  

Fotó: Vajda György

Perceken át tartó vastapssal ünnepelte az álló, telt házas közönség a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművészét, Szélyes Ferencet kedd este a színház Nagytermében. Szélyes Ferenc hatvanéves: a több évtizednyi nívós és emlékezetes életműnek, a színpadra vitt szerepek sokaságának éppúgy szólt a taps, mint az embernek, az alkotói szigornak és magatartásnak, a hittel, bizalommal és művészet iránti alázattal végzett munkának. Ezen életművet illusztrálta az a – szerepeinek felvételeiből összeállított – fotótárlat is, amelyet az előadás szünetében tekinthetett meg a közönség a Nemzeti előcsarnokában. A telt ház jelzés: noha Szélyes Ferenc régóta nem lépett színpadra Marosvásárhelyen, közönsége nem felejtette el őt.

Az utóbbi időben Nagyváradon, az ottani Szigligeti Színház társulatának keretében lép föl, Marosvásárhelyre is e társulat egyik előadásának címszereplőjeként érkezett. Friedrich Dürrenmatt legendás, A nagy Romulus című drámájának főszerepéhez keresve sem találhattak volna megfelelőbb alkatot, mint a Szélyes Ferencé. A Szabó K. István rendezte alkotás rezignált, tunyának tűnő – valójában az emberéletek millióinak kioltójaként elhíresült birodalmának szándékos feloszlatásán munkálkodó –, utolsó nyugat-római császára igen hiteles megformálót talált Szélyes Ferenc személyében. A higgadt, megfontolt, a biztos halált felvállaló és annak magát félelem nélkül, egy fontosabb cél érdekében megadó uralkodó senki által meg nem értett, bátor alakjának aktualitása ma is időszerű, csakúgy, mint a bukásra ítélt, önmagán túlnövő, eredeti értékeit megtagadó birodalom egésze. Időszerű mind világszinten, mind a helyi mikrokozmoszban. Dürrenmatt „történelmietlen történelmi komédiájának” nagyváradi színrevitele a mű alaphangulatához méltóan groteszkre sikeredett. Szélyes Ferencet a Florina Bellinda Vasilatos által tervezett látványos és emlékezetes díszletek között, a tapsrend alatt ünnepelte a vásárhelyi közönség.

Ugyancsak a tapsrend alatt lépett színpadra Kovács Levente rendező, aki ezúttal a színpadon álló nagyváradi kollégái között méltatta a hatvanéves művészt.

– Köszönöm a megtiszteltetést, hogy én szólhatok ma Szélyes Ferencről. Voltam tanára, rendezője, rövid ideig igazgatója is. Ezúttal Shakespeare-t parafrazálva azt mondhatom, dicsérni jöttem Cézárt, nem temetni. Szélyes Ferenc egyike színjátszásunk utolsó cézárainak. Ugyan hányan vannak még hatvan év fölött, akikre számíthatnak a társulatok? A kezemben tartom a marosvásárhelyi színművészeti egyetem egykori, Thália című folyóiratának 1972-es lapszámát. E lapnak én voltam a főszerkesztője, és hagyományunk volt, hogy a gólyaévfolyamok mindegyik hallgatójával interjút közöltünk benne. Szélyes Ferenc akkor így nyilatkozott: A színjátszás családi hagyomány, ez is egy ok volt, amiért idejöttem. De érzem magamban a „szikrát”, ami a „tűzgyújtáshoz” szükséges. Mit csinálok? Miért csinálom? Hogyan csinálom? – tette fel e kérdéseket annak idején a kezdő színihallgató, e kérdésekben pedig a színjátszás több ezer éves múltja rejtőzik. Azt sem felejthetjük el, hogy a legvadabb diktatúra éveiben Szélyes Ferenc visszaadta a párttagsági könyvét, amivel a hivatalosságok előtt is jelezte: nem ért egyet Ceauşescu politikájával. Ez rendkívül bátor és karakán tett volt. A fordulat után került Marosvásárhelyre, Hunyadi Lászlóéval sokszor összefonódott a sorsa. Az egyetemen vezető tanára volt a többek között az Ördög házaspár, Darabont Mikold, Zajzon Zsolt neve által fémjelzett évfolyamnak. Rendkívül erős osztály volt az övék. A mikházi Csűrszínház megalapítása is az ő ötlete volt. Utóbbi kiteljesedett és igen szép mozgalommá alakult. Olyan ember ő, aki kitart az elvei mellett, nem hajlik meg, mindezek mellett pedig nagyon igényes, jó színész. Remélem, hogy csak azért nem lép itthoni színpadra sem az idén, sem jövőre, mert a vásárhelyi színház sok jó színművésszel rendelkezik... Szélyes Ferenc színpadi munkájában mindig mérce volt és mérce marad a pontosság, a karakánság – mondta anekdotákban, vicces történetekben bővelkedő méltatása során Kovács Levente, majd a Tompa Miklós Társulat tagjai, Szélyes Ferenc kollégái adtak át egy-egy szál virágot az ünnepeltnek, akit a marosvásárhelyi Rotary Téka Club érdemoklevéllel is kitüntetett.

Végül Szélyes Ferenc köszönte meg a maga módján az őt ünneplő közönség részvételét: „Nem is vagyok olyan jó színész”.

Az alázat kötelez.