„Az Erdély-járás rakódás, merítés”

Berecz András nem először jár Erdélyben, nem is utoljára, hiszen, mint mondja, meríteni jön.

Fotó: Vajda György

Berecz András Kossuth-díjas népdalénekessel, mesemondóval élmény találkozni. Olyan ritka tálentummal áldotta meg az Isten, hogy párját ritkítja, hiszen ízes beszédével a hallgatóságot egy olyan világba varázsolja el, amely lélekben, gondolatban visszavezet a gyökerekhez. Ehhez pedig olyan ember kell, aki nemcsak átadja, hanem felveszi, átalakítja, megízesíti mindazt, amit lát, hall. Berecz András nem először jár Erdélyben, nem is utoljára, hiszen, mint mondja, meríteni jön. Az alábbi interjú a Bolyai utcában, a járdán készült, a KZST által szervezett találkozó és az esti, a nemzeti színházban tartott előadás előtt.

– Van már néhány esztendeje, hogy Székelyvéckén találkoztunk…

– Abbiza, s milyen jó volt!

– Beszélgethetünk?

– Vedd elő a kütyüdet, s mondom…

– Milyen alkalommal nálunk ismét?

– Az Angyalfütty című lemezemet jöttem bemutatni, amely a táncok születéséről szól, amelyen egyik legkedvencebb mesémet dolgoztam fel. Amióta erre jártam, sok minden felrakódott rám, s jólesik ezt elmesélni, akár egy ilyen lemez formájá-ban is.

– Még mindig van, ami „felrakódjon”?

– Az Erdély-járás rakódás, merítés. Errefelé mindig vannak jó énekesek, mesemondók. A minap Sepsiszentgyörgyön elsétáltam a Rózsadomb felé, ahol gazdagabb házak vannak, s mire beértem a központba, három vagy négy pompás legendát hallottam arról, hogy miért az a neve az utcának, ami, miért jött létre a ház. Egyik jobb volt, mint a másik. Igaz, ezek még nem nyomdaképesek, de leleményesek. A tréfa olyan gazdagon burjánzik itt, keletibb tájakon élő magyaroknál, hogy van amiből meríteni. Valami nagyot őrzött meg az itteni ember, amit a fiatalokra is ráhagyott, s miközben vannak, akik a nagyvilágot járva elhagyják dalaikat, táncaikat, itt mégis van, ami maradt. Ezért járok én ide koldulni: mesét, észjárást. Szükségem van erre, mint az éhes embernek arra a bizonyos falat kenyérre.

– Azért nálunk sem rózsás a helyzet. Falvaink kiöregednek, az adatközlők örökre elmennek, a fiatalok meg az angolszász kultúrát falják. Hogyen lehet ezt a folyamatot megállítani? Talán a mese örök?…

– Ez nagyon nagy kérdés, nem tudom, mit hoz a holnap, és jós sem vagyok. Én jóslás helyett azt mondom Budapesttől Stockholmig, hogy ha az udvarhelyszéki vagy csíki munkástól hallok két jó szót, ez nekem olyan, mintha egy hiteles pecsétet tett volna arra a téglára, amely a mi közös házunk. S ha én ezt továbbadom, akkor egyszerűen azt érzem, hogy körülöttem a levegőben sok minden megváltozik, mert mosolyognak a nem könnyű életű emberek. S ennek ellenére az itteniekben mégis valami olyan erős lélek fakad, ami másokból nem. S ez a lényeg…

– Nem könnyű ma mosolyt fakasztani az emberek arcán, hiszen annyi nehézséggel nézünk szembe a távoli vagy a közvetlen környezetünkben…

– Lehet mosolyt fakasztani az emberekben, csak a felszín mögött egy kicsit átalakultunk. A meglátásom az, hogy a régi még mindig kikezdhetetlen. Amit az évszáza-dok során milliók kipróbáltak egymáson, azzal nehéz szembemenni. Ha eltelt egy perc, és a közönség nem kacagott, akkor azt jelenti, képes legyőzni a nyugodtabb, ráérős humort, ami szélesebben hinti el a viccet, és mellette még gondolkodni is kell. Az én fülemnek ez a csúcsteljesítmény. A mese műfaja pedig könnyebben szállítja ezt fajta humort. Én könnyen fittyegek vele, mert a mese nem az enyém, hanem mindahányunké, csak éppen az a véletlen, hogy nem tudtam beilleszkedni a normális emberek közé, és ezért nálam sok a mesélnivaló. Na, találkozunk az előadáson, s elmondom a legújabbakat!