„Ajándék az élettől...”

„Ilyenkor eleinte csak meglepetten állsz. Aztán átadod magad a pillanatnak, az érzésnek, és örülsz neki.”

Berekméri Katalin „Makrancos hölgyként” Fotó: Rab Zoltán

Korábban hírül adtuk: UNITER-díjat kapott Berekméri Katalin, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művésznője. Az UNITER, azaz a Román Színházi Szövetség hagyományos, évenkénti gálaestjét az ország legrangosabb színházi eseményeként jegyzik, a szövetség által osztott díjak pedig a szakma legmagasabb szintű, országos elismerését szimbolizálják. Az idei díjkiosztó gálára Bukarestben került sor, a díjra esélyes produkciókat az adott évad során szakmai zsűri választja ki, illetve értékeli, a díjazott kilétére az ünnepségen derül sor. Nem történt ez másként Berekméri Katalin esetében sem, akit a legjobb női mellékszereplő kategóriában díjaztak, az elismerést a Radu Afrim által rendezett, Az ördög próbája című előadásban nyújtott alakításával érdemelte ki a vásárhelyi színház művésznője. Vele beszélgettünk.

– Hogy érezted magad, amikor Téged szólítottak a díjkiosztón?

– Nagyon meglepődtem, úgy éreztem, mintha fejbe kólintottak volna. Úgy utaztam le Bukarestbe, hogy sokáig azt latolgattuk, vajon megkapom-e, és ha nem, akkor miért nem kaphatom meg a díjat. De én már a jelölést is ajándékként fogtam fel, eszembe sem jutott a díj. Ilyenkor eleinte csak meglepetten állsz. Aztán átadod magad a pillanatnak, az érzésnek, és örülsz neki. Én is csak éltem a pillanatot. Úgy is érkeztem meg Bukarestbe: bármi történik is, nekem csupán örvendenem kell.

– Ezek szerint nem gondoltál arra, hogy díjat nyersz.

– Nem gondoltam rá, nem szeretem magam áltatni különböző dolgokkal. Ha elvárásaid vannak, akkor olyan dolgoktól válsz függővé, amelyek nem tőled függenek.

– Szerinted mit értékeltek az alakításodban, az előadásban?

– Nem tudom, a másik két jelölt produkcióját nem láttam. Furcsa, mert színre vittem már sokkal mélyebb szerepeket is, amelyekért nem kaptam díjat. Számos kérdés felmerül ilyenkor: volt-e ennél jobb alakításom? Vagy ez tényleg annyira jó volt? Gondolkozhatom így is, úgy is. Vannak emberek például, akik azt mondják, hogy nagyon régóta meg kellett volna kapjam ezt a díjat. Mások pedig nem értik, hogy miért engem díjaztak. Az UNITER részéről nincsen értékelés, nincsen magyarázat. Én annyit tudok, hogy évek óta dolgozom, nagyon szeretem a színházat, a díjon pedig nem gondolkozni akarok, hanem örvendeni neki. Ajándék volt az élettől.

– És gondolom, büszke vagy erre az ajándékra...

– Alapvetően nem tölt el büszkeség, nem fogom kihúzni magam az utcán, vagy ilyesmi...

– Nem is ilyen jellegű büszkeségre gondoltam, hanem arra a sikerélményre, amely valódi visszaigazolást ad a munkádról.

– Az előző években nagyon sokat dolgoztam, és most felmerült bennem a kérdés: lehet, hogy az emberek tényleg jónak tartják, amit csinálok? Ilyen irányban tényleg megerősít ez a díj, más irányban nem. Most is egy próbafolyamat közepén vagyok, ugyanolyan kérdések merülnek fel bennem, ugyanolyan nehezen találom meg a karakteremet – a színészi mechanizmusok ismétlődnek, a hétköznapok változatlanok. De mindenkinek nagyon hálás vagyok azért, ami megesett velem, azért, hogy ilyen jó konstelláció alá kerültem. Olyan ez, mintha kaptam volna a lelkemre egy nagy puszit!