„A valóság hosszú és gömbölyű...”

Irodalom, drámák, színház, történelem – mindről szó esett a Látó szépirodalmi folyóirat legutóbbi estjén. A Látó Irodalmi Játékok című író-olvasó találkozó októberi, immár hatvanötödik alkalommal megszervezett rendezvényén ezúttal Székely Csaba drámaírót fogadta a lap szerkesztősége. A hagyományok szerint ismét a G Caféban. 

A fiatal marosvásárhelyi drámaíróval ezúttal Kovács András Ferenc költő, a Látó főszerkesztője beszélgetett – a felolvasószínházi jelenettel is gazdagított, jó hangulatú est folyamán eddigi életéről, pályakezdéséről, műveiről beszélt a számos díjjal kitüntetett szerző, aki KAF kérdéseire válaszolva elsőként gyerekkoráról mesélt.

– Marosvásárhelyen születtem, de kétéves koromban Aradra költöztem a szüleimmel. Ott jártam iskolába, de nem szerettem túlságosan a lapos, meleg vidéket – hiányoztak a hegyek. Majd visszakerültem Vásárhelyre. A vásárhelyiség, aradiság számomra attól függ, hogy van-e igényem a beilleszkedésre, illetve befogad-e a közösség. Most már ismét vásárhelyinek érzem magam. Ami az első színházi élményemet illeti, Aradon gyakran vendégeskedett a temesvári, nagyváradi társulat, a suliban én vállaltam el a jegyek árusítását. Nagyon megmaradt bennem a temesávri színház La Mancha lovagja című előadása, de az igazán nagy színházi élmény Andrei Şerban Ványa bácsija volt, amit a kétezres évek végén láttam. Ennek a hatására kezdtem drámákat írni.

Egyetemre Kolozsvárra jártam, a bölcsészkarra, és az iskolai évek után nagyon meglepett, hogy itt megkövetelik a gondolkodást. Kolozsváron ismerkedtem meg a kortárs erdélyi magyar irodalommal is. Elkezdtem írni, előbb paródiákat, később prózát, igaz, utóbbit már Marosvásárhelyen, A Hétnek. A drámaírásban a fordulópontot az jelentette, amikor 2009-ben elnyertem a BBC pályázatának a díját. Mint említettem, a Şerban által rendezett Ványa bácsi meghatározó élményt jelentett, sokáig a fogságában tartott, és akkor született meg bennem az óhaj, hogy én is szeretnék valami ehhez hasonlót írni. Akkor indult a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen a drámaíró szak, beiratkoztam, ott próbálkoztam tovább.

A műveim színpadra állításával kapcsolatosan azt hiszem, nagyon jó élő szerző vagyok. Nem minősítésként állítom ezt, hanem azért, mert nem szólok bele azok színpadra állításába, a rendező munkájába. Először megpróbálom megérteni, hogy a rendező hogyan érti azt, amit írtam. Mert a rendezőnek úgy kell kezelnie a szöveget, mintha nem élnék. Ha megkérdezne engem, akkor az azt jelentené, hogy a szöveget magán nem szűrte át. Persze, ha van rá igény, részt veszek a próbákon, szeretem nézni, ahogy alakul a szöveg, ahogy a színpadon újra létrejönnek a mondatok. Foglalkoztat az is, hogy az általam írt drámát hogyan lehet színre vinni. Csak olyan szerzői utasításokat adok, amiket én is meg mernék csinálni. Ugyanakkor mindenkinek olyan szerepeket kellene írni, amelyekben a színészek jók érzik magukat. Én figyelek arra, hogy mindig legyen idejük pihenni, legalább egy jelenet erejéig. A kérdésre pedig, hogy irodalom-e a drámairodalom, csak azt felelhetem, hogy van egy régi és egy új iskola. Én a régi iskolához tartozónak vallom magam, nekem fontos a szöveg irodalmi megformáltsága. A másik iskola helyzetekben, szándékokban gondolkozik és dolgozik, így improvizációkból is létrejöhet a szöveg. Kérdés, hogy például az utóbbi irodalom-e? Billegő dolog ez... A drámához kell egy közeg, kellenek a színészek, a rendező – a legjobban ezen pluszkörülményeken keresztül jut el az olvasóhoz, nézőhöz. A kritikai észrevételek kapcsán pedig megjegyezném, hogy mindig van egy határ, ameddig a kritikus elmegy. Az, hogy a közönség soraiban bizonyos embereknek nem tetszik, amit írok, az egy másik dolog. A fanyalgások sem segítenek előre, azt szeretem, ha az embereknek tetszik, amit írok. De voltak például, akik unták. Pedig a drámáknak, a drámáimnak van közük a valósághoz. Igaz, hogy a valóság hosszú, gömbölyű és unalmas. Ezért kell venni valakit, akivel minden létező rossz megtörténik. Az idő sűrítése miatt kell ezt így megírni. Ettől még a valóságból ihletődött az alkotás, csak stilizálttá, erősebbé, sűrítettebbé vált. Egy tücsökciripelés ötszázszor felerősítve is tücsökciripelés marad. 

Ami a Bánya-trilógia sikerét és marosvásárhelyi előadásait illeti, a trilógiát bolgár, a Bányavizet angol, a Bányavakságot szlovák és román, a Bányavirágot olasz és német nyelvre fordították le. Szerintem a drámíró találja meg a témát, az embert, és nem fordítva. Hiszen csak emberi problémákat lehet színpadra vihető módon leírni. A trilógia darabjai Matrjoska-babákként illenek egymásba, és a pályázatok csak a határidők miatt fontosak. A drámákat amúgy is megírtam volna. A történelmi jellegű művek – mint a Vitéz Mihály – megírásakor számomra az adott kor olyan, mint egy medence, amibe belevetem magam. A hangulata, az atmoszférája nagyon fontos. Most is egy új darabon dolgozom, de még csak ott tartok, hogy megpróbálom megérteni a történelmet. A Vitéz Mihály sem készült eredetileg drámának, csak érdekelt a Mihály vajda alakja. A magyar történelemírás szeretné elfelejteni, a román számára pedig ő teremtette meg Nagy-Romániát. Mi az igazság? Olvasni kezdtem a témában, majd megláttam a szombathelyi Weöres Sándor Színház pályázatát, ami passzolt ehhez a tematikához. És megírtam, bemutatták – válaszolta Kovács András Ferenc kérdéseire Székely Csaba, majd igencsak jó hangulatban zajló felolvasószínházi pillanat következett. 

A Vitéz Mihály egyik jelenetét a szerző, valamint Kovács András Ferenc, Demény Péter, Szabó Róbert Csaba (mindhárman a Látó szerkesztői), Karácsonyi Zsigmond (lapunk főszerkesztője), Szász Attila (a Marosvásárhelyi Rádió igazgatója) és Benő Kinga színművésznő tolmácsolta, számos közönségi felkacaj kíséretében.