„A szülőföld ott van, ahol az ember leéli életét, szeret, szeretik és meghal”

„Még aznap éjjel egy zöld lepedős, dzsipszerű autóba pakoltak fel, és meg sem álltunk a besztercei milíciáig.”

A riadalom éjszakája

 – A gyermekkor szinte minden ember életében meghatározó jelentőségű. Szólj néhány szót életednek erről a szakaszáról, kezdjük a szülőhellyel. 

– Szászbongárdon születtem, egy Beszterce-Naszód megyében található, románok lakta kis faluban. Édesapám özvegy nagynénjének volt ott birtoka, amelynek megművelését, ügyeinek intézését édesapám látta el, ugyanis ő lett volna az örökös, ha a történelem nem szól közbe...

– Ezek szerint 1949. március 3-a számotokra is fekete nap volt?

– Igen. Ekkor II. osztályos voltam a bongárdi román iskolában – magyarul édesanyám tanított otthon írni-olvasni. Aznap éjjel hatalmas dörömbölésre riadtunk álmunkból. Idegenek nyomultak be a házba, és ránk parancsoltak, öltözzünk fel, majd lázasan leltározni kezdték a házban található értékeket, főként ékszereket, illetve a gazdasági udvar felszerelését, állatállományát. Aztán elhangzott az újabb ukáz: a legszükségesebb ruhaneműt csomagoljuk össze, mert el kell hagynunk a falut. Még aznap éjjel egy zöld lepedős, dzsipszerű autóba pakoltak fel, és meg sem álltunk a besztercei milíciáig. Itt tudatták, hogy osztályellenség vagyunk, a birtokot államosítják, és nekünk el kell hagynunk a falut, válasszunk kényszerlakhelyt a felsorolt városok valamelyikében. Köztük volt Marosvásárhely is. A besztercei állomáson karhatalmi kísérettel vártuk a Vásárhely felé induló vonatot. Én akkor már nem tudtam járni – gyermekparalízis következtében a bal lábam teljesen megbénult –, édesapám ölben cipelt az állomásra. Én meg reszketve kapaszkodtam belé. Az éjszaka, a lármás tömeg és főként a mozdony iszonyatos sípolása rettenetes félelemmel töltött el. Ez a riadalom aztán végigkísérte életemet, ha mozdonyfüttyöt hallottam, mindig összerezzentem, felébredt bennem annak a félelmetes éjszakának a szörnyű emléke.

– Visszatérve a gyermekparalízisre, ami egész életedre kiható mozgáskárosodást okozott, mikor kaptad ezt a betegséget?

– 1941-ben születtem, és másfél éves voltam, amikor ez a rettenetes járvány végigsöpört tájainkon. Édesapám már a fronton volt, amikor én skarlátos lettem, és legyengült szervezetem nem bírt ellenállni az új betegségnek. Édesanyám több ízben is kivitt Budapestre kezelésre, de javulás csak a jobb lábamon látszott – a későbbi műtétek aztán azt is használhatatlanná tették. Budapesten voltunk akkor is, amikor a várost bombázták. Néhány emlékfoszlány ezekből az időkből is él bennem: a bombázások félelme, az óvóhelyek hangulata, meg aztán a hazatérés egy-egy felvillanó emléke, mert édesanyám úgy döntött, hogy hazajön Erdélybe. Édesapám ekkor még a fronton volt, majd szovjet hadifogságban, csak 1947-ben tért haza. Szabadulásakor még Pesten keresett minket, s csak azután tért vissza Bongárdra.

– Ezután a kitérő után térjünk vissza a kitelepítés utáni időkre. Hogy jött a „képbe” Nyárádszereda?

Nyárádszereda és Erdőszentgyörgy

– Vásárhelyen édesapám munkát vállalt, és mindennap jelentkeznie kellett a milícián. A hatóságok engedélyezték, hogy én Jobbágyfalvára, anyai nagyanyámhoz kerüljek. Ott fejeztem be a II. és a III. osztályt. Édesapámnak a rokonok állandó munkahelyet találtak Nyárádszeredában a Gaz Metannál, a későbbi közüzemnél. Így kerültünk Nyárádszeredába. Itt már csak hetente, majd később havonta kellett a családfőnek jelentkeznie a milícián. Így Szeredában tanultam a IV.-től VII.-ig.

1954-ben a marosvásárhelyi 4-es számú magyar nyelvű leányiskolába felvételiztem, ami 1944 előtt katolikus fiúgimnázium volt. A VIII. osztályt megkezdtem, de műtéteim miatt megszakítottam, s csak a következő évben fejeztem be. Közben a család Erdőszentgyörgyre költözött, édesapám az itteni közüzem vezetője lett. Erdőszentgyörgyön 1955-ben indult a középiskola, és én itt folytattam tanulmányaimat. 1959-ben, az első végzős osztállyal érettségiztem.

– Beszéljünk az egyetemi évekről!

– A Kolozsváron eltöltött 5 egyetemi év életem egyik legszebb időszaka volt. Magyar szakot végeztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. 1964-ben államvizsgáztam.

– Hogy történt akkoriban a kihelyezés?

– Az államvizsga után, az elért eredmények sorrendjében választhattunk a meghirdetett katedrák közül. Én a Kend községhez tartozó Szentdemetert választottam. Ebben a kis faluban töltöttem le tanári pályám első 10 évét, miközben minden évben kérvényeztem, hogy Erdő-szentgyörgyön kapjak magyar katedrát. Ekkor határoztam el, hogy elvégzem a francia szakot is, talán franciatanárként hazakerülhetek. Látogatás nélküli tagozaton végeztem 1973-ban. A sors iróniája, hogy mire az oklevél a kezembe került, Erdőszent-györgyön megüresedett a magyar katedra, és így nem kellett igénybe vennem a frissen szerzett oklevelet. 1973-tól 2007-ig tanítottam itt, bár 1999-ben nyugdíjaztak.

A színjátszás vonzásában

– Közben 1990-ben megalakult a Bodor Péter Művelődési Egyesület. Milyen szereped volt ennek megalakulásában?

– 1990-ben Hatos Gyöngyi és Hatos Samu tanárokkal beszéltünk arról, hogy jó lenne megalakítani egy egyesületet. A névadásban szóba jött a Rhédey Klaudia neve, de aztán úgy döntöttünk, hogy településünk másik neves szülöttének, Bodor Péternek a nevét választjuk. Hivatalosan még nem jegyeztettük be, még minden nagyon zavaros volt, nem tudtuk, hogyan induljunk el. A művelődési otthon biztosított helyet tevékenységeinknek. Poloţca Lazăr igazgató készséggel fogadta javaslatainkat, amiben tudott, segített. Másik tartópillérünk az EMKE volt, melynek akkori vezetője, Szabó György Pál gyakran és szívesen jött rendezvényeinkre. Voltak nyelvtanfolyamaink, tánccsoportunk Berei Kálmán és Gyarmati Zoltán vezetésével, irodalmi esteket tartottunk. Terveztük dalkör és fúvószenekar működtetését is, ezek nem valósultak meg. Legkövetkezetesebben a színjátszó csoport tevékenykedett, hiszen ennek a tevékenységnek komoly hagyományai voltak településünkön. 1990 után volt olyan időszak, amikor két csoport is működött. A Sepsiszentgyörgyön megalakuló JÁDZÓ-nak (az amatőr színjátszók erdélyi szövetsége volt) is tagjai lettünk. Az általuk rendezett CONCORDIA fesztiválokon rendszeresen megjelentünk. Hatos Gyöngyi távozása után Dabóczi Éva irányította az egyesületet, majd 2001-ben Zári Csilla. 2002-ben sikerült hivatalosan bejegyeztetni, s 2002 nyarán, miután Zári Csilla Magyarországra távozott, engem választottak elnökké.

– Az egyesület évente, ősszel megszervezi a műkedvelő színjátszók találkozóját. Idén a XIX. találkozóra kerül sor. Hogyan és milyen szándékkal indult ez a rendezvény?

– 1992-ben indítottuk el, szintén Hatos Gyöngyivel. Ennek a rendezvénynek is a művelődési otthon adott teret. Anyagilag segítségünkre sietett a Maros Megyei Tanács keretében működő Népi Alkotások Központja, valamint a helyi tanács, de pályázatokkal is igyekeztünk megteremteni a szükséges anyagi keretet. Eredetileg a Kis-Küküllő menti falusi műkedvelő színjátszók találkozójának szántuk, azzal a céllal, hogy lehetőséget teremtsünk a falusi színjátszóknak a megmérettetésre, a tapasztalatszerzésre, a fejlődésre. Az anyanyelvű művelődés egyik igen jelentős eszközének tekintettük a színjátszást, ám a hivatásos színházak ezekbe a falvakba szinte soha sem jutnak el, így a műkedvelők előadásai jelentik a színházat. Ezért éreztük fontosnak a színvonal emelését.

– Az utóbbi években egyre több magyarországi csoport jelentkezik a fesztiválon. Miként sikerült így kibővíteni a fellépő csoportok körét?

– A célunk az volt, hogy a fesztiválon megjelenő csoportok lássanak igazán jó előadásokat is, amelyekből tanulhatnak. Ezért hívtunk meg nevesebb csoportokat is, köztük magyarországiakat. Immár több mint hét éve állandó vendégünk testvérvárosunk, Celldömölk színtársulata, a Soltis Lajos Színház. Tőlük igazán van mit tanulni! Aztán a kör bővült Bajával, majd Mezőkövesddel és Gyöngyössel. Jövőre, reméljük, felvidéki csapatot is meghívhatunk. A gond az, hogy egyre kevesebb a Kis-Küküllő menti csoport, pedig értük jött létre ez a találkozó.

Az anyanyelvi kultúra igényes előadása

– Mivel magyarázható ez?

– A fiatalok kénytelenek távolabbi vidékeken munkát vállalni, esetenként külföldön nincs idejük, energiájuk bekapcsolódni egy olyan tevékenységbe, amely rendszerességet, kitartást követel. De lehetne még sorolni az okokat!

– Nehéz megszervezni egy ilyen találkozót?

– Nem könnyű. Sok türelmet, időt vesz igénybe. A meghívók elküldésétől, a visszajelzések számon tartásáig, a műsorterv elkészítése, anyagiak előteremtése, idegenek elszállásolása, étkeztetése és még sok más tennivaló, egészen a pályázatok elszámolásáig. Ha beleszámítom a pályázatok megírását, akkor ez egész éves tevékenység.

– …Meg aztán a helyi csoport előadásainak előkészítése. Tudtommal ti is felléptek sok helyen.

– Igen, különösen fellendült a színjátszás, amikor megfiatalodott az iskola tanári kara. Nagyon jó volt velük dolgozni. Fogékonyak voltak, lelkesek és tehetségesek. Akkoriban nagyon sok turnénk volt. Bejártuk a környék falvait, voltunk Sátoraljaújhelyen, Vasváron, Celldömölkön.

– Milyen szakmai elismerést kaptatok a fesztiválokon?

– Magyarországi fesztiválokon többször kaptunk bronz- és ezüst minősítést. Márton Emőke kétszer kapta meg a celldömölki Soltis Lajos Fesztiválon a legjobb női alakítás díját, az Énekes madár Magdó és a Mandragóra Carla alakításaiért, Mezőkövesden pedig A dézsa című vásári komédia Feleség szerepéért.

– Egy ilyen szakmai elismerés hogyan hat a társulatra?

– Természetesen mindig örülünk társaink sikerének, ez újabb lendületet ad a munkának. Bár számomra nem a díjak a legfontosabbak, hanem az anyanyelvű kultúra terjesztése, az anyanyelv ápolása az igényes műkedvelő előadások eszközével is. Ezért szerveztük meg nyaranta – ez évben VII. alkalommal – az egyhetes nyári színjátszótábort, ahová bárki eljöhet, ha bejelentkezik, s neves szakemberek, rendezők, színészek előadásait hallhatja egy héten keresztül.

Érdemes folytatni

– A színjátszással párhuzamosan folyik az Erdőszentgyörgyi Figyelő című havi lap szerkesztése, fenntartása, terjesztése. Mi hozta létre ezt a lapot?

– Az egyesület bejegyeztetése után, 2002 decemberében úgy éreztük, hogy szükség van egy fórumra, amellyel kapcsolatot teremthetünk a közönséggel. Jóllehet nincs még városkánkban pezsgő kulturális élet, történnek dolgok, amelyek figyelmet érdemelnek. Ezért gondoltam a lapalapításra. A technikai részét unokaöcsém, Kovrig Zoltán vállalta fel, így az ötlet megvalósulása lehetségesnek látszott. Aztán megjelent az első, igen kezdetleges szám, jöttek a visszajelzések, hogy igenis érdemes folytatni. Lassacskán körénk gyűlt egy kis csoport, amely szívügyének tekintette a lapcsinálást.

– Sok vidéki lap indult ’90 után, de kevésnek sikerült huzamosan megállnia a lábán. Mi a titka, hogy ebben a pénzszegény világban mégis működik a lap, és ha nem is minden hónapban, de rendszeresen megjelenik?

– Azt hiszem, a legtöbb vidéki lap a pénzhiány miatt szűnik meg, bár olyanról is tudok, amely előttünk indult, mégis működőképes. A Szászrégen és Vidéke például. Esetünkben is ez az egyik kulcskérdés. Munkatársaink nem kérnek honoráriumot írásaikért, erre tehát nem költünk. Viszont a nyomdaköltséget ki kell gazdálkodnunk, márpedig az eladott példányszámok korántsem fedezik azt. Viszont néha vannak nagylelkű adakozók, akik 50-100-200 lej adománnyal segítenek. Ez nagyon sokat segít a fennmaradásban. A másik forrás a pályázatok. Amikor és ahol csak lehet, pályázunk. Kaptunk és kapunk támogatást a helyi tanácstól is. Kezdetben pusztán az ő segítségükre támaszkodhattunk. Ha már sehonnan nincs kilátás támogatásra, akkor belenyúlunk a zsebünkbe, és a lap, ha kéthavonta is, de megjelenik.

Erőt adó környezet

– Életed egy szép kerek fordulóhoz érkezett. Ha újrakezdhetnéd, mit tennél másként ?

– Úgy érzem, örömöt leltem abban, amit végeztem. Ha újrakezdeném, akkor is tanár lennék. Lehet, ha ép, egészséges vagyok, talán a színészi vagy rendezői pálya csábított volna, de ezek szóba sem jöhettek az én esetemben. Természetesen volt sok tévedésem, hibáztam is kétségtelenül, sok értékes dolog elkerülte a figyelmem, de a munkámat örömmel, a tőlem telhető lelkiismeretességgel és tanítványaim iránt érzett megbecsüléssel végeztem.

– Nem bántad meg, hogy Erdő-szentgyörgyhöz kötötted életed?

– Nem. Fiatalon vonzódtam a városi élet felé, a sok-sok művelődési lehetőség csábított. De ma már a kisvárosi lét nem jelent elzártságot. És itt nagyobb szükség van a művelődési lehetőségek megszervezésére. Meg aztán itt közelebb tudsz kerülni az emberekhez, és az a nyugodt, pihentető és erőt adó környezet, amely itt körülvesz, kevés helyen található meg.

– Bongárdon születtél, Jobbágyfalván, Nyárádszeredában, Marosvásárhelyen és Erdőszentgyörgyön jártál iskolába, Kolozsváron voltak egyetemi éveid. A te szülőfölded hol van?

– Ezt nem egyszerű eldönteni. A szülőföld ott van, ahol az ember leéli életét, szeret, szeretik és meghal.