„A szívemhez közel álló program”

Prof. dr. Szilárd István a Pécsi Tudományegyetem Orvostudományi Karán működő Műveleti Medicina Tanszék címzetes egyetemi tanáraként az Orvostudományi Kar tudományos főtanácsadója. 

Prof. dr. Szilárd István a Pécsi Tudományegyetem Orvostudományi Karán működő Műveleti Medicina Tanszék címzetes egyetemi tanáraként az Orvostudományi Kar tudományos főtanácsadója. Karrierje a színház vonzásában elvégezett orvosi tanulmányokon és a helyszínen szerzett gyakorlati tapasztalatokon át vezetett az egyik legjobban vitatott és a legaktuálisabb egészségügyi és közegészségügyi szakterület, a migrációs egészségügy nemzetközi szintű alapos ismeretéhez.

Szilárd professzor júniusban az RMOGYKE meghívására tartott előadás-sorozatot Marosvásárhelyen. Társelőadóként vele volt dr. Katz Zoltán egyetemi tanársegéd, aki ebben a témakörben írja doktori dolgozatát. A Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara élen jár a témában. 2007-ben prof. dr. Németh Péter dékán kezdeményezésére alakult meg a Migrációs Egészségügyi Tanszék, s így ez a szakterület része lett az egyetemen folyó oktatói és kutatói tevékenységnek. A témával foglalkozó tanszéki csoportot partnerintézményként tartja számon az Egészségügyi Világszervezet.

Több százezres menekülthullám

– Hogyan került kapcsolatba ezzel a témával? – kérdeztem marosvásárhelyi előadását követően dr. Szilárd István professzortól.

– Orvosi tanulmányaimat a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán végeztem, és kezdetben belgyógyászatra, majd továbblépve a társadalomorvostanra szakosodtam. Ekkor léptem kapcsolatba a Magyar Vöröskereszttel, amelynek többféle segélyprogramjában vettem részt. Amikor a volt Jugoszláviában kitört a polgárháború, 1992-95 között több mint 300.000 menekült érkezett Magyarországra. Manapság, amikor a nagy számok miatt kétségbe vannak esve, elfelejtik, hogy az említett időszakban ha nem is milliós, de több százezres nagyságrendű menekülthullámmal kellett számolnunk Európa közepén.

Mivel a pécsi egyetem közel van a határhoz, az első menekültcsoport érkezésekor egy éjszaka közepén, amikor éppen ügyeletes voltam, a segítségemet kérték. Később a Vöröskereszt létesítette az első magyarországi menekülttáborokat, amiben én is részt vállaltam. A menekültek megsegítésére a Nemzetközi Migrációs Szervezet, az IOM irodát nyitott Budapesten, s velük szoros kapcsolatban működött a Vöröskereszt. A szervezet budapesti vezetője, aki szintén orvos volt, 1996-ban a daytoni megállapodás után, amikor a fegyveres konfliktus Jugoszláviában abbamaradt, megkérdezte, hogy nem mennék-e el Boszniába. A Nemzetközi Migrációs Szervezet ugyanis ott kezdi el egészségügyi rehabilitációs programjait, és fel kellene mérni a lehetséges tennivalókat. A kéthetes misszióra az akkori körülmények miatt amerikai katonai szállítógéppel utaztam Szarajevóba, ahol összeállítottam egy javaslatcsomagot, amit leadtam. Ezt követően megkérdezték, hogy „nem enném-e meg, amit főztem”, azaz az elfogadott javaslataimat meg kellene valósítani.

Boszniától Brüsszelig

– Miért vállalta?

– Úgy gondoltam, hogy egy elég hosszú egyetemi pálya után nem árt, ha máshol is kipróbálom magam. A két hétből 12 év lett, amiből hármat Boszniában töltöttem. Amikor készültem hazatérni Magyarországra, kitört a koszovói válság, és felkértek, hogy vezessem az ottani egészségügyi programokat is. A Nemzetközi Migrációs Szervezet európai központja Brüsszelben külön egészségügyi divíziót létesített, amelynek rám bízták a vezetését, és több mint négy évet a belga fővárosban tartózkodtam, ahol egyben az Európai Bizottság migrációs egészségügyi szakértőjeként is dolgoztam. 12 év után tértem vissza Magyarországra. A Brüsszelben töltött évek alatt a pécsi egyetemmel mindvégig tartottam a kapcsolatot, és a különböző programokra pécsi kollegákat hívtam meg. 2007-ben dr. Németh Péter professzor, az egyetem dékánja, akivel jó barátságban voltam, kiváló érzékkel meglátta, hogy a migrációs egészségügy egy olyan terület, amelynek a jövőben komoly perspektívája van. Ezt felismerve hívott haza azzal a feladattal, hogy az egyetemen belül teremtsem meg ennek a területnek az alapját mind a képzésben, mind a kutatásban. Azóta is vezetem az egyetemnek ezt a tevékenységét, és munkánkat nemzetközileg is elismerik. Az Egészségügyi Világszervezettel való együttműködésünk olyan mértékű, hogy ebben az évben az EVSZ migrációs egészségügyi együttműködő intézménye rangot kaptunk, Európában az egyetlen ilyen intézményként.

Marosvásárhelyen 2009-ben tartottam először előadást erről a témáról az RMOGYKE meghívására.

„Amire a legbüszkébb vagyok”

– A migrációs egészségügy állandó vagy választható tantárgyat jelent a pécsi egyetemen?

– Mind a kettőt. Vannak olyan területei, amelyek a kötelező tanterv részét képezik a családorvosláson és a foglalkozás-egészségügyön belül, és vannak egyszemeszteres választható programok.

– Mi jellemezte a kilencvenes évek menekültjeit? Hányan telepedtek le Magyarországon?

– Az akkori 300.000-ből nagy részük továbbment, hiszen már akkor Németország volt az elsődleges célpont. Az IOM-on belül az egyik feladatom az volt, hogy a migránsok visszatérését megszervezzem, és Boszniában, ahol rendkívüli mértékben kivérzett az egészségügy, ennek a feltételrendszerét megteremtsük. Miközben a három nemzet tagjai egymásra lőttek, az egészségügyi intézményeket is tönkrebombázták. A soknemzetiségű Boszniában sajnos a mai napig sem rendeződött a helyzet. A háború után nemcsak az intézményeket kellett fizikailag felépíteni, a hiányzó személyzetet is pótolni kellett. Külföldi orvosokat hívtunk, és a visszatérési program keretében a helybeli egészségügyi szakembereket próbáltuk meg visszahívni Ausztriából, Németországból, a skandináv államokból.

– Milyen mértékben sikerül?

– Nem tudnék százalékot mondani, de az egészségügyi rendszert működőképessé tettük. Ebben a folyamatban kiemelkedő szerepet játszottak a svédek. A nemzetközi migrációs szervezettel együttműködve volt egy úgynevezett svéd orvoscsoportprogram, ami azt jelentette, hogy a linköpingi egyetem szervezésében rendszeresen orvosok jöttek Boszniába, majd később Koszovóba is. Mindkét országban olyan közvetlen ellátást végeztek, mint például a sérültek rekonstruktív plasztikai sebészete, amire a helybeli orvosi személyzet nem volt képes. Részt vettek az orvosképzési program újraindításában, kiválogattak betegeket, akiket Svédországba vittek gyógyítani. Sok volt köztük a szívfejlődési rendellenességgel világra jött gyermek, akiket Svédországban operáltak meg. Kivitték az édesanyákat is, sőt egy-egy orvoskollégát is, akiket a későbbi rehabilitációra képeztek ki.

Mindez a szívemhez közel álló program volt. Amire a mai napig a legbüszkébb vagyok, az a boszniai Brcko elnevezésű városban történt. A település, ahol a három nemzetiség területei találkoznak, kényes földrajzi fekvése miatt a mai napig különleges ENSZ-felügyelet alatt áll. A kórházban a háború előtt vegyes volt a személyzet, orvosok és nővérek különböző nemzetiségűek voltak, de az etnikai tisztogatás következtében csak a szerbek maradtak. Mivel a frontvonal is ott húzódott, azok lőttek egymásra, akik korábban együtt dolgoztak. Amikor vége lett a fegyveres konfliktusnak, mivel földrajzilag más kórház nem volt elérhető, és 200-300 kilométeres körzetben a betegek ellátását csak ez a kórház tudta biztosítani, a három nemzet orvosait kellett összegyűjteni, leültetni és megbeszélni, hogy van egy hivatásuk, amire esküt tettek. Megértették, visszatért a személyzet, és azokkal, akik három-négy hónappal korábban egymásra lőttek, sikerült újraindítani a kórházat.

Megbízható adatok szükségesek

– Megoldatlan, szervezetlen, nincsenek megbízható adatok – szokták jellemezni a menekültek helyzetét. Dr. Katz Zoltán doktori dolgozatában ezek közül az egyikre keresi a választ. Mit szeretne tisztázni?

– Doktori disszertációm fő célkitűzése egy eddig itthon nem kutatott terület, ugyanis a Magyarországra érkező menedékkérők szűrővizsgálatának eredményeit még nem dolgozta fel senki. A hatóság birtokában levő adatokat csak a menekültügyi kérelmek elbírálásánál használták fel. Ha az etikai tanácshoz benyújtott kutatási kérelmemre megkapom az engedélyt, szeretném a teljes országos intézményhálózatból összegyűjteni és feldolgozni az adatokat, majd azokat az állampolgársági adatokkal és egyéb demográfiai jellemzőkkel összevetni. Pontosan azért, hogy árnyalt képet kapjunk arról, amiről mindenki csak beszél, most már lassan két éve. Az eredmények alapján viszont közelebb juthatunk ahhoz, hogy milyen ajánlásokat kellene megfogalmazni a menekültekkel, menedékkérőkkel kapcsolatosan, amikor arról beszélünk, hogy egészségi szempontból szűrni kell őket. Az utóbbi időben ugyanis elég sok kijelentés született, amelyek inkább feltételezéseken alapulnak, és ezt szeretnénk részletesebben feltárni.

– Milyen kötelező vizsgálaton esnek át a menedékkérők?

– Ezt jogszabály határozza meg, ami elsősorban a fertőző betegségek kiszűrésére irányul.

Az eredmények feldolgozása nyomán pontos választ szeretnénk adni arra, hogy valójában milyen közegészségügyi kockázatot jelentenek a fertőző betegségek terén, ha jelentenek egyáltalán. A következtetések alapján pontosítani lehetne a szűrési előírásokat. Pillanatnyilag egy 2007-es kizárólagos érvényű jogszabály alapján járnak el, ami egy rigid szűrési sort jelent. Ezt a szabályt – attól függően, hogy a menedékkérő honnan érkezik – át lehetne gondolni olyan szempontból, hogy a megszabott vizsgálatsort kell-e elvégezni ezeken a személyeken. Régiónként ugyanis más-más fertőző megbetegedések okozhatnak problémát, mint amire a jelenlegi szűrést kidolgozták.

Az afrikaiak esetében a HIV-pozitivitás volt szignifikánsan magas, a Közel-Keletről és Ázsia nyugati vidékeiről érkező embereknél a hepatitisz-B-fertőzöttség. Ez az arány körülbelül öt százalékos a teljes szűrési mintát illetően, de nemzetiségre vonatkozóan nem tudunk pontos adatokat mondani, mert teljes igényű feldolgozásra etikai engedély hiányában nincsen lehetőségünk.

„Vajon miért nem jut eszükbe?”

– Kiken tudták elvégezni a szűrést?

– A menekülttáborok lakói körében körülbelül egy hét elteltével történik a mintavétel, de addig sajnos sokan elhagyják a tábort.

– Nem tiltakoznak a vérvétel ellen?

– Az együttműködés ebből a szempontból volt a legmagasabb, mert az az egészségügyi szolgálat végzi el, ami minden más tevékenységért is felelős a tábor területén. Egy székletminta-leadás, egy tüdőröntgenen való részvétel esetében messze alacsonyabb az együttműködés.

– Parazitákra vizsgálják-e a székletüket, ugyanis a hosszas tábori élet, a tisztálkodás lehetőségének hiánya kedvez a paraziták megjelenésének és szaporodásának.

– Azt mondta ki, amit mi mondogatunk, s ami, ha felmerült volna a magyar hatóságokban, akkor időszerűsítették volna a szűrési sort – szólt közbe Szilárd István professzor. Székletmintát vizsgálnak ugyan a szalmonellafertőzöttségre, de nem parazitákra. Holott, ha beérkezik egy minta, nem lenne nagy dolog más kórokozóra is vizsgálni, csakhogy a nyugat-európai mintát követik, amelyben ez nem szerepel. Ilyenkor az ember rácsodálkozik arra, hogy vajon miért nem jut eszükbe?

– Miért tartja fontosak ezeket az ismereteket, hisz Magyarország nem jelent célországot – kérdezem dr. Katz Zoltántól.

– Nem is a magyar társadalomnak, az európai országoknak lenne fontos információ, amely révén a feleleges szűréseket kiküszöbölve jelentős összegeket takaríthatnánk meg. Legalábbis azok, akik a 28 tagállamból érintve vannak, a célországokon kívül a néhány tranzitország is. Schengeni országként Magyarországnak más jellegű feladata is lehetne, mintsem a külső határországra háruló rendészeti és egyéb szerepkörök. Értékes egészségügyi adatokról van szó, amit eddig tudományos igényességgel és teljes részletességgel az Európai Unió más országaiban sem dolgoztak fel.

Nagyon kell vigyázni arra, ahogy a menekültekről beszélünk. Fontos, hogy emberek maradjanak, s ne ragasszunk egy felesleges stigmát a nyakukba, hogy ők migránsok, akiket szűrni kell, mert betegek, és a bajt hozzák Európára. Ezek az adatok az alapvető emberi jogokkal vannak összhangban, és a fogadó társadalom érdekét is szolgálják. Nehéz érzelemmentesen, politikamentesen beszélni a témáról, de itt pusztán egészségügyi szempontokról van szó, egy olyan tudományterületről, ahonnan az egyéb tényezőket ki kell zárni.

A diákszínpadtól a színikritikáig

– Hogy hűek maradjunk az írás címéhez, Szilárd István professzorhoz fordulok, hogy az életét meghatározó másik szenvedélyéről kérdezzem. Rendezett, színikritikát írt – honnan eredt, meddig tartott a színház vonzása?

– Egyetemi hallgató koromban Magyarországon nagyon elterjedt volt a diákszínjátszás. Pécsett külön csoportja volt a különböző egyetemek, főiskolák hallgatóinak, köztük az orvostanhallgatóknak is. Középiskolás koromból hoztam magammal ezt a vénát. A Pécsi Orvosegyetem színjátszó csoportjával az országos egyetemi diákfesztiválon a Gilgames eposz feldolgozásával első díjat nyertünk, engem pedig a rendezői különdíjjal jutalmaztak.

Fiatal orvos koromban tovább vezettem a színjátszókat, de idővel annyi lett a feladatom, hogy 1972-ben kénytelen voltam abbahagyni. Feleségem pedagógus, és ő is tagja volt a színjátszó körnek. Ma is büszke vagyok arra, hogy hat egykori színjátszóból egyetemi tanár lett Pécsett, Német Péter dékánnal az élen, akinek átadtam a diákszínpad vezetését.

– Hogyan lett a színjátszó, rendező múlttal rendelkező orvosból színikritikus?

– Amikor abbahagytam a diákszínpad vezetését, megkeresett a Dunántúli Napló, és kérésükre 1973-tól 1999-ig színikritikákat írtam. A Pécsi Nemzeti Színház által megjelentetett kiadványból, amelyben a kritikákat is újraközölték, az derült ki, hogy bár a Naplónál nem én voltam az egyedüli kritikus, a legtöbb kritikát én írtam.

– Hogyan fogadták az orvos tollából származó bíráló megjegyzéseket?

– Választásuk nem nagyon volt, de akadt olyan színész, aki, miután nem éppen dicsérően írtam róla, megüzente, hogy legközelebb ő fog majd engem megoperálni. Azon kívül, hogy minden bemutatón jelen voltam, volt egy másik kapcsolatom is a színházzal. 1960-ban a Pécsi Nemzeti Színház balett-tagozataként alakult meg a Pécsi Balett Eck Imre kiváló művész, a modern balett magyarországi megteremtőjének a vezetésével. A vele, családjával és a balettel való jó kapcsolat révén egy ideig a balettegyüttes orvosa voltam. Azóta is nosztalgiával gondolok vissza az egyetemen folyó gazdag kulturális életre, amit sajnos manapság nem látok a hallgatók körében.