Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ahány iskolában megfordult, mindenütt maradandó nyomot hagyott. Alapos szaktudással rendelkező tanárként, később elismert iskolaigazgatóként nemcsak a nebulók tudatát építette. Iszlótól, Vajdaszentiványon át Marosszentgyörgyig barátságos új és felújított iskola- és óvodaépületeket álmodott és valósított meg. Mindez rengeteg utánajárásba, erőfeszítésbe, időbe, vesződésbe került, amit kitüntetések sorával (érdemes tanár, Ezüstgyopár, Gheorghe Lazăr-díj I. fokozat) ismertek el. Bár a tervezett munkából az utolsó szakaszt nem sikerült befejeznie, 44 év után egy nap úgy érezte, hogy belefáradt, s a mindig építkező román-magyar szakos iskolaigazgató a nyugdíjazását kérte.
Megkedveltem, mániám lett az építkezés
– Ekkora építési ambícióval, szervezőtehetséggel miért választotta a tanári hivatást? – kérdezem a ma is energikus, lendületes Nagy Csaba Sándortól.
– 1961-ben a régeni 2-es számú elméleti líceumban, a volt tanítóképzőben érettségiztem, korábban az általános iskolát Vajdaszentiványon jártam. A marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola román-magyar szakán az első év végére már jól beszéltem a román nyelvet. A Bölkény völgyében levő román faluba, Erdőszentmihályra kaptam a kinevezést. A nevemet kissé furcsállották a faluban, és nem hitték el, hogy magyar vagyok. Tanév végén hivatalból helyeztek át Iszlóba, s ott szerettem meg az építkezést. Életveszélyes régi épületben működött az iskola, s a rajontól pénzt ígértek, hogy újat építsünk. Az anyagot a tartomány különböző helységeiből kellett beszerezni. Mivel jól beszéltem románul, rám hárult ez a feladat. Az igazgató, néhai Csősz Ferenc, aki lelkes, munkaszerető, becsületes, egyenes, korrekt ember volt, a munkaerőről gondoskodott. 1966 tavaszán bontottuk le a régi iskolát, s őszire a négy tantermes új iskola már készen állt. A kolléganők, mind fiatal lányok, felvették a munkaruhát, és iskolakezdésre kitakarították az épületet, feldíszítették az osztályokat.
– Ezek szerint az első jól sikerült munka öröme befolyásolta a későbbiekben?
– Megkedveltem, szinte mániám lett az építkezés. 1967-ben, amikor hazakerültem Vajdaszentiványra, az édesapám által építtetett iskola épületét olyan állapotban találtam, ahogy azt 1964-ben átadták. Mivel nem volt udvara, ott járt el a tehéncsorda. Amikor 1971-ben kineveztek igazgatónak, előbb fa-, később vaskerítéssel vettük körbe az udvart, s kívül-belül újrafestettük az épületet, illemhelyeket, raktárépületet építettünk, csempekályhát rakattunk minden terembe. Később bevezettettem a vizet, s 1995-ban a gázt is. Mivel pénz nagyon kevés volt, a kollégákkal beszereztük az anyagot, s közösen festettük ki őszire az iskolát. Hosszú évekig nem volt szünidőm, minden napot az iskolában töltöttem, hogy tanévkezdésre rendben legyen. A kollégák és a szülők is segítettek, s a vajdaszentiványi iskolát megyei szinten a legszebbek között tartották számon. 17 évnyi igazgatóságom idején az 1895-ben épült százéves iskola épületét is nagy nehézségek árán az alapoktól kezdve teljesen felújíttattuk, amire később nem nyílt volna lehetőség. Az igazgatáson kívül a faluban betöltött egyéb tisztségeimben is igyekeztem felelősséggel helytállni.
Az építkezés mellett arra törekedtem, hogy a kollégákból összetartó közösséget alakítsak ki. A rendszerváltás után megnehezítette a dolgom, hogy a jól képzett pedagógusok helyébe, akik a lakhelyükre kérték az áthelyezésüket, középiskolát végzett helyettesítők érkeztek.
A falak mögött
– Mikor már minden rendben volt, miért jött el Vajdaszentiványról?
– Húsz évet ingáztam, nagyon rossz volt a közlekedés, sokat fáztam az út szélén. Arra gondoltam, hogy megtettem, ami tőlem tellett, s megpályáztam a marosszentgyörgyi iskola igazgatói székét. Az ingázás idején évekig néztem az épületet, amelyről úgy tűnt, hogy egy jól felszerelt, szép intézmény működik a falak mögött. Fontos szempontot jelentett, hogy nagyon közel van Marosvásárhelyhez, ahol a családommal éltünk.
Amikor megláttam, hogy mi van a mutatós falak mögött – kitörött ablakok, megrongálódott ajtók, bútorzat, elhanyagoltság, rendezetlenség stb. –, valósággal megijedtem.
– Ami a jelek szerint munkára ösztönözte.
– Mit tehettem volna mást, tervet készítettem és következetesen dolgozni kezdtem. Fásszín, anyagraktár építése, a kerítés, a tornaterem, az öltözők, a mellékhelyiségek felújítása, két új tanterem kialakítása, a felső iskola modernizálása, megszépítése, a csejdi iskola korszerűsítésének elkezdése – ezek voltak az első munkák. Egy évvel később új tanárit rendeztünk be, központi fűtést szereltettünk a sportterembe, korszerűsítettük a mellékhelyiségeket, zuhanyzókat alakíttattunk ki, a szükséges bútorzattal, felszereléssel láttuk el a sporttermet. Mindez lehetővé tette, hogy sikeres sportrendezvényeket szervezzünk, amelyeken a szentgyörgyi diákok is jó eredményeket értek el. 2007-re fejeződött be a csejdi iskola felújítása, ahol a romok egy korszerű mellékhelyiségekkel, zuhanyozóval ellátott épületté váltak. A 25.000 lejes világbanki program keretében új bútorzatot is beszereztünk. A szentgyörgyi óvodákról sem feledkeztem meg, s különösen a központi fűtést biztosító új kazán beszerelése hosszú évek gondját oldotta meg.
Új épületre van szükség
– Mikor, hogyan merült fel, hogy bővíteni kell az iskola épületét?
– Marosszentgyörgyi tevékenységem legnagyobb megvalósításának azt tartom, hogy egyéves munkával sikerült meggyőznöm a község vezetőit: szükségünk van egy új épületre, ami lehetővé teszi, hogy egy váltásban oktassuk a közel ezer gyermeket. Pályázatokat írtunk, s 2000-ben kezdődött el a tervezés. Az építkezés, amit háromszakaszosra terveztünk, 2003-ban indult. A hét nagyon korszerű tanterem mellett a megye egyik leggazdagabb és legszebb iskolai dokumentációs könyvtára 2005-re készült el. Borbély László miniszter jelenlétében avattuk fel. A (2002-ben) 24 milliárd lejesre tervezett beruházás zömét a helyi tanács biztosította, de a megyei tanácstól, a tanfelügyelőségtől, az egyházaktól, magáncégektől, vállalkozóktól és külföldi testvériskoláktól is kaptunk támogatást.
2004-ben a Bukarest központú Mentsétek meg a gyermekeket program keretében az ország három iskolája között 50 hátrányos helyzetű roma gyermekkel sikeres programban vettünk részt. A támogatásból három tantermet és pszichológiai kabinetet rendeztünk be.
– Emlékeim szerint abban az időszakban Marosszentgyörgyön folyton avattak valamit.
– 2007-re fejeződött be az építkezés második szakasza, ebben az új szárnyban négy tanterem, tanári szoba, irodahelyiség és egy orvosi rendelő kapott helyett. Az avatóünnepségen részt vett Borbély László miniszter, Lokodi Edit tanácselnök, s a tanfelügyelőség szinte teljes személyzete. A harmadik szakasz (négy osztályterem és egy díszterem) dokumentációja is elkészült, amelyre a szaktárca megígérte a támogatást, de az már nem valósult meg.
Véletlenül ismerkedtem meg a holland Hoop op Zegen Alapítvány tagjaival, akik bútorzattal, számítógépekkel segítették az iskolát. Anyagilag támogatták a tetőzet felújítását, irodai felszerelést, állítható falitáblákat, bútorzatot hoztak.
A marosszentgyörgyi és csejdi építkezések értéke meghaladja a 37,5 milliárd régi lejt. Ennek közel fele a községi költségvetésből származik, a többit az általam írt pályázatok hozták az iskolának.
– Nagy Csaba igazgatóként kitartó pártfogója volt a Lépésről lépésre (Step by step) alternatív oktatásnak. Miért tartotta fontosnak?
– Amikor a szentgyörgyi iskolába kerültem, egy osztály működött. A szakirodalmat olvasva rájöttem, hogy hasznos a tanulók számára, ezért kiterjesztettem a magyar tagozatra is. A szülők kedvezően fogadták, s ennek megfelelően alakítottuk ki az osztálytermeket is.
Azokra a fiatalokra gondolva, akik abbahagyták az iskolát, csökkentett óraszámú és egy felzárkóztató osztályt is szerveztem.
Romántanárként
– Visszatérve a román nyelv oktatására, ami megoldatlan kérdés ma is, a román vidéken töltött első sikeres év után hogyan boldogult az iszlói gyermekekkel?
– Kezdetben köszönni sem tudtak románul, de türelmesen, sokat és szívesen foglalkoztam velük. Két év alatt sikerült a középiskolai felvételire is felkészíteni egyeseket, mások mesterként futottak be komoly karriert.
– Milyen módszereket használt a román nyelv és irodalom tanításában?
– Bár lefordítottam a nehéz tájnyelvi szavakat, soha nem kértem, hogy a tanítványaim bemagolják. A nyelvtant a magyarral párhuzamosan oktattam, irodalomból egy órát arra fordítottunk, hogy az olvasmányok, irodalmi művek rövid tartalmát kidolgozzuk, s azt kértem, ha lehet, a saját szavaikkal mondják el. Volt, akinek sikerült, mások megtanulták. Mindig bátorítottam, biztattam őket, hogy, ha hibásan is, de beszéljék a nyelvet, mert a tévedéseket ki lehet javítani.
– Vajdaszentiványon könnyebb volt tanítani?
– A román tagozaton volt üres hely, oda helyeztek át. A kis létszámú osztályokba jórészt magyar gyermekek jártak. Ahogy igazgató lettem, a nyolcadikosokat tanítottam. Amikor megjelentek a nyomtatott tételek, valamennyit megoldottuk.
Marosszentgyörgyön magyar osztályaim voltak. Tanítványaim többsége helytállt a legjobb középiskolákban is. Soha nem köteleztem senkit a kisegítő órákra járni, maguktól jöttek még a román tagozatról is.
– Bár az őszi iskolakezdésre változást ígértek, mi a véleménye a jelenlegi tananyagról? Meg lehet tanítani minden gyermeknek?
– Túl nehéz és túl sok, ezért válogatni kell. A programból ki kell hagyni azt, ami nem fontos és túlterheli a tanulókat. Ne akarjunk mindent megtanítani, mert az nem lehetséges! A régi programok jobban igazodtak a diákok szellemi képességéhez, most viszont vastag alternatív könyveket nyomtatnak, miközben a gyermekek egy részének a kedve a tanuláshoz már korántsem a régi.
– Annyi év tapasztalatával, gondolom, Nagy Csabának is az a véleménye, hogy a magyar tagozaton sajátos tantervekre van szükség, hogy a beszélt nyelvet elsajátíthassák a tanulók.
– A szókincsre, a szófajokra és a helyesírására, ezek gyakorlására kellene nagyobb hangsúlyt fektetni. De az irodalom oktatásában is van bőven tennivaló. Olyan irodalmi műveket kellene tanítani, amelyeknek igazi irodalmi értékük van, a tanulók szívesen olvassák, a szépre, jóra nevelnek, érzelmeket ébresztenek. Túl soknak tartom a megtanulandó művészi eszközöket. Nagy divat az esszéírás is, ami nem rossz, de, hogy a gyermekek boldoguljanak, növelni kellene a fogalmazásórák számát.
A tanterveket sajnos a legjobbak szintjét figyelembe véve készítik, amit nem tartok helyesnek, főleg falusi környezetben, ahol a kis létszámú osztályokban nem mindig akad kimagasló tehetségű diák. Egy közepes követelményrendszert kellene kidolgozni, a jó tanulókat pedig többletfeladatokkal lehetne ösztönözni, amihez ma már bőven van kisegítő anyag. A módszertani üléseken arra biztattam a kollégákat, hogy hagyják el a részleteket, s a fontos és hasznos ismeretekre összpontosítsanak.
Ki való vezetőnek?
– Igazgatóként, a művelődési és a sportélet aktív szervezőjeként is megállta a helyét; hogyan lehetne kiválasztani a valóban rátermett pedagógusokat a vezető tisztségre?
– A vezetőképző tanfolyamokon sok mindent lehet hallani, de ez jobbára csak az elmélet, ami távol áll a gyakorlattól. A politikai és egyéb szempontok előtt az eltöltött évek megvalósításait kellene figyelembe venni. Az igazgatónak az alapos szaktudás mellett széles látókörűnek, megértőnek, fegyelmezettnek és fegyelmet szeretőnek, jó kollégának és embernek kell lennie, képesnek az együttműködésre. Az én munkámnak sem lett volna eredménye, ha nem állnak mellettem olyan emberek, mint Borbély László, Matei Dumitru (államtitkárként), Albertini Zoltán (volt főtanfelügyelő-helyettes), néhai Vízi József polgármester, Simon Ferenc volt alpolgármester, dr. Mircea Roman, a Semtest igazgatója, a Hoop op Zegen holland alapítvány, a Progress – Szentgyörgyi Alapítvány, Deuşan Simion építő, a Silva Kft. volt tulajdonosa, a szentgyörgyi tanácsosok és munkatársaim, akik hittek bennem. Köszönök mindent, amit rajtam keresztül a marosszentgyörgyi Szent György Gimnáziumért tettek.