Önerőből, szakadatlanul

1953-ban, amikor Marx József megalakította a ma már nevével fémjelzett nagy hírű fotóklub elődjét, a városi fotókört, Marosvásárhelyen még javában zajlott a kulturális intézményrendszer, a hivatásos művészeti létesítmények kiépítésének folyamata. A színház, bábszínház és a filharmónia már működött, de a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet csak egy évvel később költöztették ide, az Állami Székely Népi Együttest pedig 1956-ban hozták létre. Az állami jelző arra is utal, hogy a szóban forgó jelentős intézmények és társulatok az államkassza terhére nőhették ki magukat. A marosvásárhelyi fotómozgalmat fellendítő fotóművészeti alakulat viszont civil kezdeményezés volt, és dacolva mindenféle nehézséggel, több mint hat évtizeden át az is maradt. Önerőből tartotta fenn magát, szerzett egyre több honi és nemzetközi megbecsülést magának és a városnak. Példás hivatástudat, művészetszeretet és kitartás kellett ahhoz, hogy ez a lelkes csapat a legnehezebb időkben is fennmaradjon. Mindez megvolt bennük, ez volt az az összetartó erő, amelynek köszönhetően átvészeltek diktatúrát, tiltásokat, elzártságot, rendszerváltás utáni álságokat, válságokat, a mai korra jellemző elidegenedést, divathóbortokat és értékveszejtő hisztériát. A Marx József Fotóklub Románia legrégebbi ilyen tömörülése, tevékenységében nem volt szünet vagy megszakadás, számos nemzedék tehetséges képviselői fotóznak s állítanak itt ki együtt, teszik egymást ösztönözve zökkenőmentessé a stafétaváltást. Ma is vannak köztük olyanok, akik a kezdetektől együtt haladtak Marx Józseffel, és egyre többen olyanok is, akik nemrég léptek a fotóművészet – mind nagyobb versengést és kihívást kínáló – útjára. Jó az együttműködés, megőrizték azt a szellemet, amit az egykori Mester, a névadó honosított meg a klubban.

Marx József kiváló művész volt, igényes fotográfus, aki ha járhatta volna a nagyvilágot, talán olyan hírnévre tett volna szert, mint a mostanában is sokat emlegetett, magyar származású híres kortársai: Robert Capa, Brassai, André Kertész vagy Munkácsi Márton, de ez a lehetőség nem adatott meg neki. És más vásárhelyi társainak se. Nem fordulhattak meg világszenzációk színhelyein, nem fotózhattak világhírességeket, nem kerültek kamerájuk elé döbbenetes látványok, páratlan szépségű egzotikumok. Fotótechnikai vívmányokban se bővelkedhettek. A nagy utazások esélyétől elzárva fotózták azt, amit szűkebb környezetük kínált: az életet magát. Amikor lehetett, a hatalmi cenzúrát is kijátszva mondták az igazat. A fotózott arcok, szemek, kezek, otthonok szó nélkül is hordozták a fényírók humánus üzenetét. A világba is eljutottak az itteniek vallomásai a szülőföldről, hagyományainkról, az emberségről, összetartozásról. Díjakban mérve is kedvező volt mindenütt a fogadtatás. Érthető, hogy ma is portrézásban a legerősebbek, legérzékenyebbek, leghatásosabbak a vásárhelyi fotósok. Persze a természetközeliség, tájaink szépségei se hagyják őket közömbösen. Ebben a műfajban is gyakran remekelnek. És az aktfotózásban is sok babér termett számukra. Egy ilyen tömör méltatás azonban nem alkalmas arra, hogy részletekbe bocsátkozzunk. Azt ellenben jeleznünk kell, hogy az eltelt hat évtized világrengető, nagy társadalmi átalakulásai mellett a fotográfia, a fotóművészet alapvető mozgásai is komoly elvárásokat állítottak a múló pillanat rögzítői elé. A Marx József Fotóklub tagjai ezeket a vizsgákat is jól abszolválták. A fekete-fehér képek megszállottjai is elmélyültek a színes fotózásban, a hagyományos képrögzítés elkötelezettjei is felismerték, és alkalmazzák a digitális fotótechnika előnyeit. Nem a meghökkentő kísérletezés jegyében hívják fel magukra a figyelmet, visszafogottabb, földhöz közelibb tradíciókba ágyazott náluk a megújulás. Most már az utazás is elérhetőbbé vált számukra. Ennek nyomán is bővül, gazdagszik a tematika, tökéletesedik az eszköztár. A fotóklub tehetségekben eddig se szűkölködött. Tartson ki bennük ezután is a korosabbakat is lázba hozó, alkotó lendület!