Vörös Bori megúszta

Egy év haladékot szavaztak neki november 7-én, addig biztos nem kell máglyán végeznie. Nem az egykorvolt nagy októberi szocialista forradalom emlékének szólt a kegyelem, dehogy! Bori volt olyan csúf, hogy az már egyenesen szép. Alkotója, maga is nagy titkok tudója, újságpapírból, néhány lécecskéből, más gyűrt papírból, aktakapcsokból olyan boszorkányt rittyentett, hogy a marosvásárhelyi régi megyeháza négyszögű udvarán lobogni kezdett a magasból addig békésen lelógó zászlórengeteg, textilművész létrehozóik és a szájtáti nép pedig rohant köréje csodalátni. Bori tűrte, ameddig tűrhette. De miért is ne tűrte volna, őt a madárinfluenzával küszködő kókadt kakasa izgatta, s különben is, a jelenlevőkön nem vett észre ellenséges indulatokat, sőt, mindenki csak csodálta, simogatta, fotókon örökíttette meg magát vele. Bezzeg 1752-ben, a vásárhelyi nagy boszorkányper idején szegény Farkas Borbála bábaasszony ellen száznégyen tanúskodtak, s miután a bíróság boszorkányságban bűnösnek találta, válogatott kínzások közepette kellett kimúlnia! Mi több, rá egy évre a város utolsó boszorkányégetésén egy férfinak, a gyengeelméjű csavargó Oláh Jánosnak jutott osztályrészül a borzalmas halál, lángsír a Poklos-patak partján.

Utolsó boszorkányégetés? Ugyan! Ezt a Marosvásárhelyi krónikás füzetek hirdetik. A fentebb jelzett helyszínen az utóbbi időben már harmadszor rendeztek ilyen ceremóniát. A képzőművészek játékos kedve szülte az ötletet a kivitelezése vidám, mókás órákat teremt, ami a komolykodókat, duzzogóféléket bosszanthatja talán, de az eddiginél mindenképpen nagyobb közfigyelmet érdemel, mert érdekes, látványos, az alkotás műhelytitkaiba is betekintést nyújt. Az előző kettőről írtam már lapunkban. Tehát lehetnek olyanok, akik még emlékeznek, hogy a műteremház tágas udvarán kezdeményezett akció közös rakuégetésként indult, a keramikusokhoz csatlakoztak a textilesek, a városon kívül, a Vizesdomboknál a néhai MAMŰ-s happeningeket is felidézték. Mana Bucur, Nagy Dalma és a nemrég elhunyt Szabó Zoltán Judoka volt a főszervező, de többen törzstagként éltetik az egész napos performance-nak is tekinthető laza rendezvényt, amely komplexebb, sajátosan marosvásárhelyi eseménnyé nőhetné ki magát. A híre már kezd távolabbra is eljutni, Forró Ágnes Kolozsvárról jött el erre a derűs „boszorkányszombatra”, hogy együtt szórakozzon vásárhelyi kollégáival. 

A jelképes rosszat korábban is elégették, ilyen boszorkány azonban, mint az idei, eddig még nem volt. Hunyadi Mária nagy munkát, sok időt, energiát fektetett bele. Gyűrt, vágott, ragasztott, festett fáradhatatlanul, amíg elkészült ez az ember-nagyságú, bámulatos lény. Ezért sem akarta senki, hogy Borit feláldozzák. Műteremben várja, hogy társai is legyenek. Addig is sárkányt égettek aznap az udvaron. Kolumbán Árpád egymáshoz kötözött, hosszan kígyózó venyigegerincre aggatta, kötötte az eldobált reklámkiadványokat, az vedlett égetnivaló szörnnyé. Textiles hulladékkal, kiszuperált kellékekkel is növelték a máglyát. De a játékosság mellett a szakmai komolyság sem hiányzott. A jelképes zászlók a béke, az emberség reménykeltő üzenetével gazdagították a történelmi korokat idéző színhelyet. A már említettek mellett Bandi Kati, Maria Gliga, Kolumbán Kántor Zita, Kovács Gabriella, Kozma Rozália, Nagy Zsuzsanna, Puskai Sarolta, Veér Renáta textilművésznők járultak hozzá a mostani sikeres összejövetelhez. És persze legalább olyan mértékben a keramikusok, akik ezúttal is felforrósították alkalmi rakuégető kemencéjüket, és kiégették izzásban születő, szép műtárgyaikat. Csorvási Szabó Attila és Olteanu Cara Maria mellett a szurkolótábor is izgalommal várta az eredményt. Más művésztársak is kiaknázták az alkotó együttlét örömét. Dorel Cozma jut a mai krónikás eszébe, ő illeszkedett szervesen a többórás happeningbe. Ha valaki kimaradt volna a felsorolásból, egy év múlva boszorkánysággal vádolhatja e sorok íróját. Megégetni azért mégse kellene!