A vonal dicsérete

Képzeljük magunk elé azt a jelenetet, amikor 1826. február 26-án egy kiadós ebéd után Goethe és ifjú titkára, Eckermann vaskos mappákat szednek elő, amelyekben a weimari tudós irodalmár rézmetszetgyűjteménye található. A mappák kicsit porosak voltak, s alkalmas törlőrongy hiányában Goethe leteremti inasát, hogy azonnal vegye meg végre a portörlőket. A kis történet jelentősége azon túl, hogy a műélvezés emelkedett pillanatának menthetetlenül hétköznapi színezetet ad, abban áll, hogy akár jelképesnek is érezhetjük: a régi századok műalkotásainak újabb és újabb kiállításokon és kiadványokban való közreadásával a művészettörténész és a muzeológus gyakran a feledés porát törli le egy-egy műről. 

Ez a kiállítás a 15-18. századi rézmetszetekből válogat, köztük olyan ismert mesterek alkotásait mutatja be, mint Albrecht Dürer, Andrea Mantegna vagy William Hogarth. Ez utóbbinak A szajha útja című sorozatát 1987-ben részletes magyarázatokkal újra kiadta a Helikon Kiadó. A legtöbbje az átlagember számára viszont ismeretlenül cseng, kevés embernek mond valamit Cristofano Robetta, Jacopo di Barbari vagy Jean Duvet neve. Ugyanakkor az itt látható szerzők és metszetek „rokonai” az erdélyi közgyűjteményekben is megtalálhatók, a marosvásárhelyi Teleki Tékában Cranach, Holbein, Rubens vagy Dürer által illusztrált kiadványokat őriznek, a nagyszebeni Brukenthal Múzeum sokszorosított grafikai gyűjteményében pedig Dürer, Raimondi, Goltzius és Sadeler metszetei lelhetők fel. Ennek jelentőségét akkor mérhetjük fel igazán, ha az interneten kalandozva örömmel fedezzük fel, hogy Marcantonio Raimondi Raffaello álma című metszetének (1507-08) egy példánya a British Museum gyűjteményében, míg Jan Muller Bartholomäus Spranger után készült Ámor az ágyában találja Psychét című lapja a New York-i Metropolitan Museum kollekciójában is megtalálható. De ezen a tájon sem ismeretlenek e technika művelői, Marosvásárhely városának egyik első ábrázolása Nagy Sámuel rézmetszete, amely Mikolai Tóth István rajzát követve készült (1827).

A rézmetszetet – ellentétben a szertelenebb vonalvezetésű, jóval szubjektívebb kifejezésekre alkalmas rézkarccal – első pillantásra valamiféle ódon báj lengi körül, a precíz és mérnöki pontosságú vonalháló viszont professzionális rajztudásról árulkodik. Maguk a kimetszett rézlemezek finom műtárgyaknak hatnak, akár az iparművészet körébe sorolható plakettnek vagy domborműnek is felfoghatók. Nem véletlen, hogy Martin Schongauer és Israhel van Meckenem ötvösként, Jean Duvet aranyművesként is működött. Fekete-fehér képeket látunk, mégis néha a rengeteg árnyalatot érzékelve szinte az az érzésünk, hogy kifejezetten festői kompozíciókban gyönyörködünk. 

A rézmetszet kialakulása idején és a fénykorában a sokszorosítás révén többféle funkciót látott el. Girolamo Mocetto Giovanni Bellini Krisztus keresztelése rajzát metszette rézbe 1507 körül. Bellininek egyébként egy hasonló, festett oltárképe Vicenzában, a Szent Korona-templomban látható. Az itáliai Marcantonio Raimondi előszeretettel dolgozott Raffaello után, a Lucretia (1511-12) alapjául szolgáló tollrajz a chicagói Art Institute tulajdona. A sokszorosított metszetlapok árusításával és elterjedésével tehát más, nem mozdítható vagy nehezebben látogatható művek is hozzáférhetővé váltak, mint például a németalföldi Jan Muller Adriaen de Vries, jelenleg a Louvre-ban látható Mercurius és Psyche szobrát több változatban is megörökítette (1593). 

Talán itt lehetne megemlíteni, hogy a metszetlapok segítségével stílusok és motívumok „utazása” is bekövetkezhetett, nemcsak saját korukban, hanem a későbbi művészek szintén előszeretettel nyúltak elődeik képi ötleteihez. Edouard Manet híres Reggeli a szabadban (1863) impresszionista festményének kompozíciós megoldása például Raimondi Paris ítélete (1517–20) című lapjának jobb oldali csoportozatára megy vissza. Tavaly a Kieselbach Galéria aukcióján bukkant fel Berény Róbert 1911-ben készült Napközelben című festménye, amely egyértelműen Hendrick Goltzius Icarusának (1588 körül) ismeretéről tanúskodik. Különösen érdekes lenne kimutatni, hogy Israhel van Meckenem Ornamentális dísz táncosokkal című képe vajon lehetett-e hatással a székelydályai templom szentélyének csavarodó indákkal és vaskos levelekkel díszített, emberalakokat rejtő kifestésére a 16. század elején.

A metszetlapok nemcsak műalkotások, hanem eszmeáramlatok és a hatalmi propaganda szélesebb körű terjesztésének képi dokumentumai is egyben. Hogy erdélyi/romániai példánál maradjunk: a Prágában működő Aegidius Sadeler 1601-ben Mihai Viteazul arcképét, 1620-ban pedig Bethlen Gábor portréját készítette el. Ezeket azután számos későbbi ábrázolás előképeinek használták fel. Különös kultúrtörténeti jelentősége van az itt látható Dürer-féle Philipp Melanchthon-arcképnek (1526). A Melanchton-életrajzokban közhely, hogy első tanítóját Johannes Hungarusként nevezik meg. A magyarországi protestáns teológiában, a humanista gondolkodás elterjedésében és az iskolai oktatásban kiemelkedő hatású Melanchthon tanítványai között volt többek között Bornemisza Péter, Sylvester János, Károli Gáspár, Heltai Gáspár vagy az első unitárius püspök, Dávid Ferenc is.

A jelenkorunkból visszatekintve tudatosíthatjuk azt is, hogy a napjaink műtárgyforgalmában akut probléma az eredeti-másolat-hamisítvány kérdésköre, s éppen ennek gyökereinél vagyunk, amikor az egyéniség szerepe, az önálló kézjegy, a megkülönböztető „cégjelzés” mindinkább felértékelődik. Joachim von Sandrart 17. századi német festő idézi fel azt a történetet, amikor Marcantonio Raimondi, elámulva a velencei piacon árusított Dürer-metszeteken, maga is utánozni kezdi azokat olyan – pénzben kifejezhető – sikerrel, hogy Dürernek a velencei tanácsnál fel kellett lépnie ellene: a tanács kötelezte rá, hogy másolatairól le kell vakarnia Dürer nevét. Raimondi talán el is csodálkozott az ítéleten, hiszen más festményeinek, szobrainak metszetlapokon való terjesztése elfogadottnak számított, azonos műfaj esetében azonban a szerzői jogok sérülhettek, nem utolsósorban az eredeti mű szerzője a „kalózkiadások” miatt jelentős bevételtől eshetett el. 

A kiállítás figyelmes szemlélőjének nem feltétlenül kell művészettörténeti ismeretekkel rendelkeznie ahhoz, hogy a falon látható metszetek élvezetében elmerüljön. Lesznek, akik a régi korok viseleteit csodálják, mások a természeti és építészeti környezetet fogják értékelni, megint másokat a mitológiai vagy bibliai történetek korszakonként eltérő megfogalmazásai ragadnak meg. Persze mindezek mögött ott vannak az örök témák és motívumok: az emberi test szépsége, az égi és földi szerelem megnyilvánulásai, az élet és halál allegóriái, a háborúskodások, a modern kort megelőlegező bizarr figurák és képzeletbeli lények világa vagy a romlásba taszító iszákosság (gin) és a víg kedélyt adó italfogyasztás (sör) szellemes és kellőképpen propagandisztikus megjelenítése. A marosvásárhelyi Kultúrpalota maga is az egyik legszebb összművészeti remekmű, ezért az itt rendezett kiállításnak mégiscsak Jan Muller A művészetek apoteózisa 1597-ben készült metszete lehetne az emblémája, ahol az építészet, a festészet és a szobrászat testvéri összefogásban győzi le a sötétség és barbarizmus seregeit, s a nézőket az isteni szférába emelik.

Szücs György