Sérülten is lehet teljes életet élni

Tizenhárom éve veszítette el a látását a marosvásárhelyi Bíró Adrienne, akit nemrég a Hifa Románia Egyesületnél végzett lelkiismeretes munkája elismeréseképpen az év önkéntesévé választottak.

Tizenhárom éve veszítette el a látását a marosvásárhelyi Bíró Adrienne, akit nemrég a Hifa Románia Egyesületnél végzett lelkiismeretes munkája elismeréseképpen az év önkéntesévé választottak. A 29 éves Adrienne lelkiereje példaértékű, nem zárkózik be a lakásba és nem merül önsajnálatba, hanem teljes életet él, besegít a házimunkába, telefont és számítógépet kezel, sugárzik róla a tenni akarás, és minden erejével arra törekszik, hogy minél önállóbb legyen. Találkozásunkkor egyedül jön le a második emeletről, és alig hiszek a szememnek, amikor megmutatja két keze munkáját, a tökéletesen egymáshoz illesztett, aprócska gyöngyszemekből készült ékszereket.

– Hogyan kerültél kapcsolatba az önkénteskedéssel?

– Nyolc évvel ezelőtt kerültem a Hifa egyesülethez, és azóta teljesen megváltozott az életem. Addig sokkal magányosabb voltam, alig voltak barátaim, folyton otthon ültem. Az egész úgy kezdődött, hogy akinek az volt a feladata, hogy értesítse a sérülteket az egyes rendezvényekről, már nem tudta vállalni a teendőket, és akkor arra gondoltam, miért ne csinálhatnám én, hiszen annyi szabadidőm van. Nagyon szeretek emberekkel dolgozni, és sokat jelent, hogy hasznosnak érezhetem magam. Én tartottam a kapcsolatot a sérültekkel, később kezdtem előadásokat tartani diákcsoportoknak a Braille-írásról, a vakírásról, ahogy többen emlegetik, valamint a sérültek életéről. Később ez kibővült, az Iskola másként program keretében iskolákba látogatunk el, a Braille-írás mellett a kerekes széket is kipróbálhatják a gyerekek. Emellett szabadidőnkben is sokszor találkozunk a Hifa-tagokkal, a hónap első és harmadik szombatján pedig a Deus Providebit Házban találkozunk, ilyenkor van egy meghívott, bibliai történeteket dolgozunk fel. Szórakozni is eljárunk, bálokat szervezünk, minden évben táborba megyünk. A mozgássérültek egyesületével nemrég Vármezőn voltunk kirándulni, horgászni.

– Hogyan veszítetted el a látásodat?

– 11 éves voltam, amikor látási zavaraim támadtak, de arra gondoltunk, biztos szemüvegre van szükségem. Elmentünk a szemészetre, és ott azt mondták, más lehet a gond. Behatóbb vizsgálatok után kiderült, hogy agydaganatom van. Először 12 évesen műtöttek meg, de kiújult a daganat, és 15 évesen, a második műtét után vesztettem el a látásomat. Szemidegsorvadásom van.

– Miként sikerült ezt feldolgozni?

– Nagyon nehéz volt. Valójában ezelőtt 13 évvel nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig, ahol ma vagyok. A családdal együtt nehezen, de feldolgoztuk. Eleinte egyensúlyzavarom volt, nem tudtam lábon állni. Amikor a kanállal vittem az ételt a számhoz, alig találtam el. Az alapdolgokat sem tudtam önállóan elvégezni. A fordulat akkor következett be, amikor egy nap édesanyám ügyintézés miatt elment otthonról, és elfelejtett nekem narancsot hozni. Tudtam, hogy a narancs a teraszon van, és elhatároztam, megkeresem. Négykézláb, de eljutottam odáig. Akkor határoztam el, hogy valamit én is kell tegyek, nem várhatok mindent mástól. Ma már nagyon sok mindent egyedül is meg tudok tenni, az ágyamat megvetem, nehezen, de sikerül. Emlékszem, amikor édesanyám nem volt otthon, tudtam, hogy van két pohár a kagylóban, és azt mondtam, még azért is elmosom. Így jöttek egymás után a sikerélmények, és ez adott erőt. Édesanyám nagyon féltett az új dolgok kipróbálásától, és a mai napig félt, így amikor nem volt otthon, akkor próbáltam ki sok mindent, és csak utólag számoltam be neki róla. A sepregetés a mai napig nem megy, és a kenyérkenéssel is gondjaim vannak.

A főzéssel még nem próbálkoztam, mert olyan kályhánk van, hogy könnyen elalszik a láng, de az előkészítési folyamatba besegítek: zöldséget hámozok, tésztát gyúrok, krémet kavarok. Egyik barátnőm mézeskalácsot süt eladásra, és neki is segítek meggyúrni a tésztát, formába önteni. Nagy szükségem van arra, hogy állandóan érezzem: ezt is meg tudtam tenni. Valójában ez az önállósulási folyamat a mai napig tart, a következő cél, hogy az utcán ne függjek senkitől, meg szeretnék tanulni fehér bottal, egyedül közlekedni. Fent van az Isten, és vigyáz rám.

– Te gyerekkorodban még láttad a világot, azokkal ellentétben, akiket születésüktől fogva megfosztott ettől a lehetőségtől a sors. Ez könnyíti vagy nehezíti a helyzeted?

– Sokan kérdezték már, hogy melyik lehet a nehezebb, hogy születésétől fogva nemlátó valaki, vagy időközben veszíti el a látását. Nehéznek nehéz mindkettő, de így legalább vannak emlékeim a dolgokról, el tudom képzelni, körülöttem mi történik. Aki úgy születik, annak hiába mondják, hogy kardvirág vagy liliom, nem tudja elképzelni úgy, mint én, aki láttam már ilyent. Minden apró emlékem megmaradt. Például édesanyámmal elmegyünk vásárolni, és mondja, hogy emlékszem-e, volt nekem egy ilyen színű nadrágom. Arra emlékszem, így el tudom képzelni. Nem veszek meg úgy ruhát, hogy ne tudjam pontosan, hogy néz ki. Emberi arcok, mosolyok maradtak meg az emlékezetemben.

– Látom, hogy telefonálsz, sms-t írsz. Hogyan sikerült megbirkóznod a „technika ördögével”?

– A Hifán keresztül megismertem egy udvarhelyi nemlátót, aki ma jó barátom, és mondta, hogy küldene néhány hangoskönyvet. Kérdezte, tudok-e róla, hogy létezik program, amivel nemlátók is használhatják a számítógépet. Feltettük a gépre a programot, és az első lépés az volt, hogy a betűket tanuljam meg, hogy írni tudjak. Felfedeztem, hogy az f és a j betűkön van egy kis vonalka, és ha odateszem a mutatóujjamat, onnan tudom, melyik irányban melyik gomb van. Sokáig egy régi típusú telefonom volt, azon tanultam meg sms-t írni, séma alapján, tudtam, hogy egy gomb jobbra, aztán le. Megtudtam, hogy létezik telefon, amely beszél, szintetizált hanggal, sikerült megszerezni. Ezen volt egy beállítás, ami néhány dolgot felolvasott, névjegyzéket, órát, dátumot. Volt egy hangutasítás, ha az ember bemondta a nevet, tudott üzenetet írni. Április óta van egy újabb program a telefonomon, ezen minden utasítás hang alapján működik.

– A tanulmányaiddal mi a helyzet?

– Sajnos abba kellett hagynom. De ragaszkodom hozzá, hogy jövőben folytassam, vannak tanintézetek, ahol ebben a korban is befogadnak. Nemlátóknak speciális iskola legközelebb Kolozsváron van, de oda a korom miatt nem fogadnak be. A IX–X. osztályt el kellene végeznem valahol itt, Marosvásárhelyen, majd Kolozsváron a XI–XII.-et látogatás nélküli tagozaton. Léteznek posztliceális képzések, Aradon van masszázsképzés, Buzăuban informatika. A reál tantárgyak vonzanak leginkább, ötödiktől informatikaosztályba mentem. De amíg nem tudok egyedül közlekedni, hiába kezdek el tanulni. Ismerek embereket, akiknek munkahelyük van, egyedül elmennek más városokba, akár külföldre is.

– Hogyan képzeled el a jövőt?

– Önkéntesként mindenképpen tovább dolgoznék a civil szférában, de munkahelyet is szeretnék, mert nem szívesen ülök tétlenül. Másrészt meg, mint bárki, gyerekeket, családot szeretnék.

– Eddigi tapasztalataid alapján a külvilág hogyan viszonyul hozzád meg általában a sérültekhez?

– Szerencsére az utóbbi időben inkább pozitív élményekben volt részem. A szememen nem annyira látszik, így csak ha valaki nagyon figyelmes, akkor veheti észre, hogy nemlátó vagyok. Sokan segítenek, amikor felszállok a buszra, átadják a helyüket, nemcsak a buszon, a fagyizók teraszán is. Vannak rossz tapasztalataim is, de azok többnyire régebb történtek. Például a maxitaxisofőr rákiáltott édesanyámra, hogy ha ilyen gondok vannak velem, miért nem visz taxival. Szerettem régebb a vásárhelyi napokon a várba járni. Mindig próbálok óvatos lenni, és ha ilyen rendezvényekre el is megyek, este, mire érkezik a tömeg, igyekszem hazamenni, de nem mindig sikerült és egyszer véletlenül nekiütköztem egy lánynak. Édesanyám elnézést kért, és mondta, hogy nemlátó vagyok, mire a nő rákiabált, hogy akkor miért nem ülök otthon. Szerencsére ritkák ezek az esetek. Az érdekes az, hogy a gyerekek, akikkel foglalkoztunk, nagyon kíváncsiak, hogy miként élnek a sérültek. Az is megtörtént, hogy az úton felismerte a gyerek az egyik sérültet, és örömmel üdvözölte, de amikor az édesanyja észrevette, hogy sérült az illető, elhúzta a gyereket, és mondta neki, hogy ne barátkozzon vele. A gyerekek nagyon nyitottak, a szülők hozzáállásával van a gond.