Szalamandrák délutánja

„Zaklatott női meg férfisorsok, a harmadik évezred eleje, a felnőtté válás gyötrelmei, az eszmélkedés eksztázisa, a szerelem és a barátság útvesztői, háromszögek, találkozások és menekülések, szex, drog és alkohol egy multikulturális Romániában, ahol monomániák szabják meg a létezés tapintható keretét, Erdély, Bukarest és a Fekete-tenger, a világ tágassága, mert ez az otthon, és a bezártság nyomasztó élménye, mert ilyen is az otthon, amelyből a szalamandrák menekülnek, és amely nélkül nem tudnak élni, mert alapvetően életképtelen lények, és mi kedveljük őket, valahol mind szalamandrák vagyunk, színesek, szürkék meg albínók, de éjszaka ez sokkal ijesztőbb” – olvashatjuk Márton Evelin legutóbbi kötetének fülszövegeként. A Bookart kiadó által 2015-ben megjelentetett, Szalamandrák éjszakái című regény szerzője szerda délután a marosvásárhelyi G. Caféban vendégeskedett, a Látó Irodalmi Játékok meghívottjaként. A házigazdával, Szabó Róbert Csaba íróval, a szépirodalmi folyóirat szerkesztőjével beszélgettek itthonról és otthonról, életútról, barátságokról, még létező avagy már eltűnt terekről odakint és idebent egyaránt. 

 – Szeretettel üdvözlök mindenkit a Látó Irodalmi Játékok nyolcvanadik estjén. Márton Evelin többször volt már nálunk, de velem még nem beszélgetett. Író vagy, rádiózol, művészettörténetet végeztél – leginkább minek tartod magad? – tette fel első kérdését Szabó Róbert Csaba.

 – A rádiós műsoraimban arról szoktam beszélgetni, hogy az emberek mit szeretnek csinálni. A rádiózás előtt „hivatásos faliújságíró” voltam, de elegem lett ebből, nem éreztem, hogy ezen a pályán keresnivalóm lenne. Megkerestek, hogy szükség lenne valakire a bukaresti rádió magyar nyelvű szerkesztőségében, és igent mondtam. Időközben megtetszett a rádiózás, de csak a közszolgálati része. A legszörnyűbb rádiós történeteim a technikához köthetőek. Az egyik bukaresti Bookfesten például Mircea Cărtărescu nagyon kedvesen beleegyezett egy interjúba. Félórányit beszélgettünk, és csak az anyag feldolgozásakor derült ki, hogy az interjúból három percet lehet megmenteni, mert a mikrofonszál elszakadt időközben. Írónak lenni pedig állapot, ahogy azt mondani szokták. 

 – A könyv elég fontos részét képezi Bukarest, ami az erdélyi magyar irodalomban elég ritka helyszínnek számít. Azt nyilatkoztad egyszer, hogy ott ismerted meg saját magadat. 

 – Huszonkét éves voltam, és egyik percről a másikra teljesen idegen közegbe kerültem. Ez nem a románságra vonatkozik, hanem arra, hogy ez egy másik Románia, mint amit én ismertem. Köze nincs ahhoz, ahol addig éltem, Erdélyhez. E közegben teljes mértékben a saját lábamon kellett megálljak – a saját határaimat így kezdtem kitapasztalni. A legfontosabb dolognak pedig az érzelmeket tartom. Húsz év eltelte után például a szerelmeiből az ember nem arra emlékszik vissza, hogy pontosan mit beszélgetett és mikor, hanem az őt akkor uraló érzésekre. A regényben szerepet kap a visszaemlékezés, de az is benne van, hogy hogyan képzelem el a jövőt, amit nyilván lehetetlen elképzelni. Vannak benne továbbgondolások, nyitott történet, de az emlékezésből nem lehet kitörni, az ugyanúgy hozzám tartozik, mint az, hogy most itt ülök veled. 

 – Én voltam az, aki „újra fölfedeztelek” – a kéziratod egyszer hozzám került, és szóltam Vida Gábornak, hogy meg kellene keresnünk téged. Felmentem az iwiwre, ahol megtaláltalak. Most már átengedtem Szonda Szabolcsnak ezt a megtisztelő szerepet – mondta jókedélyűen Szabó Róbert Csaba. – A lényeg, hogy a kollégáim egy-kettőre felismerték óriási tehetségedet. Mennyire személyes a Szalamandrák éjszakája? Általában magunkról írunk és ezt álcázzuk?

 – Sem te, sem Szonda nem fedeztetek fel, az első írásomat szamizdatként terjesztették az iskolában a tudtom nélkül. A kötet nagyon személyes, ahogyan az összes könyvem is. Lehet, hogy képtelen leszek álcázni magam bennük, de nem is próbálom. Annak sem vagyok a híve ugyanakkor, hogy egy az egyben leírjam mindazt, ami történt, mert a visszaemlékezést nem tartom irodalminak. Inkább elhelyezem valamibe a történeteimet. Csak azt tudod megírni, amit magadon átszűrsz. Bármilyen történetet bárki megír, abban ő is mindig benne van. De vannak a kötetben létező személyek is: afrikai utazásomkor a kísérőmnek például megígértem, hogy beleírom a könyvbe, és ez így is történt. Személyes továbbá a gyerekkorom helyszíne, a nyolcvanas évek Kolozsvára is: a Malom-árok parti ház, a hatalom által elvett kert, amely miatt több mint tíz évig nem tudtam a helyszín közelébe se menni. Azóta teljesen más városrésszé vált, amihez nekem már közöm sincs. Ehhez hasonló tapasztalat volt, hogy Bukarestből való visszatérésem után sokáig turistának éreztem magam a szülővárosomban – 2002-ben mentem el és 2011-ben költöztem vissza, azalatt évente legfeljebb kétszer látogattam haza.

 – A könyv egy kamaszkor előtt kezdődött barátságról szól, az elbeszélő elvált szülők gyermeke. Valószínűleg sok gyerekkori tapasztalat, történés meghatározott irányba viszi az ember életét. Ez a könyv a magára hagyott gyerek húsz évét mutatja be... 

 – Több mint húsz évre visszanyúló barátságról van szó a kötetben, de ezek a karakterek pont így nem léteznek a valóságban – több élő emberből áll össze egy szereplő. Több olyan ismerősöm van itt, a közönség sorai között is, akikből összegyúrtam egy-egy szereplőt. Tudatos dolog, hogy benne van a könyvben a szüleim válása – arról, hogy a gyerekekkel mi történik, nem esik sok szó egy ilyen jellegű történetben. Az pedig, hogy felnőtt korunkra olyanokká válunk, mint a szüleink, szerintem nem egy drámai dolog.

 – A kötet utolsó húsz oldala, az afrikai utazásról szóló történet csodálatos! 

 – Nagyon nyitottan utaztunk Tanzániába, mindenre kíváncsiak voltunk. Mindent, amit csak tudtam, összeolvastam azelőtt Afrikáról. A legmegdöbbentőbb számomra azon, teljesen más jellegű érzelmi kultúra megélése volt, amit eddig még soha nem tapasztaltam. Ösztönösen érzik, hogy mennyire érdekelnek téged, mennyire vagy rájuk kíváncsi, mennyire kedveled őket. Ez annak idején minden embercsoportnál megvolt, de az évszázadok, évezredek alatt teljesen eltűnt. Ami a mi civilizációnkhoz közel áll, az nekik borzasztóan idegen. Nyilván vannak jó oldalai annak, amit a fehér ember Afrikában véghezvitt, de olyan dolgok is akadnak, amelyek ott teljesen szükségtelenek – hallottuk a számos sztorival feldobott, jó hangulatú esten a G. Caféban.