Naptár a lélekkabátban

Lélekkabát és Kolindárium – e címek alatt jelent meg Demény Péter két legutóbbi verseskötete. Az egyik szerelemből, a másik fogadalomból íródott. A miértekről pedig szerdán délután értesülhetett a marosvásárhelyi közönség. A kettős könyvbemutatónak ismét a G. Café adott otthont – a Látó Irodalmi Játékok immár 68. kiadásának keretében ezúttal Balázs Imre József költő, író, szerkesztő beszélgetett Demény Péter költővel, íróval, szerkesztővel.

A két kötet között a közös pont a szerző. Mindkettő illusztrált alkotás, a Lélekkabátot Eperjesi Noémi, a Kolindáriumot Láng Orsolya grafikái díszítik. Mindkét könyv idén jelent meg, miközben a szerző életének egy olyan szakaszába érkeztünk, amelyben immár a közösségi média is szerepet játszik: Ivan Karamazov néven a Facebookon is megjelenteti műveit – mondta előhangként a Kolozsvárról érkezett méltató.

Válaszaiban Demény Péter elsősorban a közösségi portál és a papír kérdéskörét boncolgatta. – A Facebook nagyon sok mindenre jó nekem, ezek közül pedig a legfontosabb, hogy a hiúságom ott másként működik. Azelőtt voltak időszakok, amikor szenvedtem: vajon a Holmi, illetve a többi lap lehozza-e a versemet? És amikor nem hozta le, kételyek támadtak bennem: vajon tudok-e írni? Bizonyos sebek mindvégig bennem maradtak. A Facebook ezt megszüntette. Vannak kötetek, amiket feltétlenül papíron szeretnék látni, de vannak olyanok is, amelyek nyugodtan meglennének papír nélkül is. A világok határán váltam felnőtté. Azelőtt egy olyan világban éltem, amelyben rengeteget olvastam, színházba jártam, majd jött a közösségi média. Persze oda is úgy írok, mintha papírra írnék, de amit írok, az rögtön megjelenik, a hozzászólásokon pedig nem dühöngök. A Kolindárium például eleve egy facebookos kísérlet. Eldöntöttem, hogy minden névnapra írok egy verset. Ez azért jelent meg könyv formában is, mert érdekes. A Lélekkabát pedig egy szerelem története. Nem volt egyszerű megélni és megírni ezt a dolgot, mert általa az egész életem megváltozott. És ezért tartottam nagyon fontosnak, hogy megjelenjen. Nagyon régóta nem jelent meg verseskötetem. Regényem igen, most is dolgozom egy újon, de nem tudom, mikor készülök el vele. Grafomán vagyok, sokat írok, sok műfajban közlök, és e műfajok között nagy szünet van. A szerelem révén vált ismét fontossá a vers mint műfaj. És végig szerencsém volt ebben az ügyben. Megírtam, Eperjesi Noémi illusztrálta, és egy olyan kiadó – a marosvásárhelyi Lector – foglalkozott vele, amely nagyszerűen viszonyult hozzá. Van egy sorsa a világban ennek a könyvnek, és ennek a sorsnak örömmel leszek a nézője.

Eperjesi Noémi elárulta, nagyon szereti ezt a kötetet. 

– A grafikák külön, a versek olvasása után születtek. Nem volt könnyű munka, mert ez a könyv rólam szól. Én voltam az alany, aki megbolygatta az írót. Szelektíven dolgoztam: elolvastam a verset, megragadtam a hozzám közel álló szavakat, és tárggyá alakítottam őket – ebből lett a kompozíció. 

– Az emberi életben nincsenek merev határok – tette hozzá a szerző. –Amikor az ember más városba költözik, az kemény elhatározást követ, de nem zárul le vele semmi. Az életnek egy olyan szakasza ez, aminek ha vége van, nem halunk meg. Vagy meghalunk, de nem temetnek el – ez a kérdés is szerepel a Lélekkabátban. Szombattól itt élek, Marosvásárhelyen. Amikor a válásomra készülődtem, szembe kellett néznem a szüleim életével és válásával. Belső vádak és önvádak tömkelege kísérte ezt az időszakot – ezen óceán, szakadék mind bennem van. A kérdés, hogy következhet-e ezek után megnyugvás? Sok gőg, „kolozsváriság” lekopott rólam az évek folyamán. Nagyon régóta ingázom ide Kolozsvárról, és egyszer észrevettem, hogy milyen jól sétálok én a Kövesdombon. Az ember lelkében sok olyan múlt és sok olyan gőg van, amit oda beletettek. Vannak közöttük dolgok, amiket fel kell számolni. Sok mindent kidobtam a hajóból, és azt hiszem, mind a fölösleget. Ami pedig az Exit Kiadó gondozásában megjelentetett Kolindáriumot illeti, eldöntöttem: minden névnapra írok egy verset. Ez egyszerűen úgy történik, hogy az ember leül és ír. Vannak dolgok, amiket az ember ösztöndíjra, felkérésre ír és vannak olyanok, amiket magának. Én magamnak tűztem ki ezt a célt, és komolyan vettem magam. Korán kelek, a reggeli kávé mellett írtam minden nap – és a végén megszületett a kötet – mondta a költő, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője a lap 68. szerzői estjén, amelyen felolvasások sorozata és a két kötet illusztrációinak kivetített egymásutánisága is fokozta a kettős könyvbemutató hangulatát.