Mélabús álom

„Jókor halt meg.”

Az ember folyton a halálról gondolkodik, és ez már a közhelyeken is meglátszik. De van a közhelyeknek egy keserűsége is, ha beléjük gondolunk. Sem Bajorral, sem Székely Jánossal nem találkozhattam, és ez fáj, hiszen nem úgy történt, mint mondjuk József Attilával, hogy abszurdum még képzelegni is róla, hanem úgy, hogy akár találkozhattam volna. Mégsem adatott meg.

Ugyanez a két ember jut eszembe olyankor, mikor azon tűnődöm, mi lett volna, ha hosszan tapasztalják meg a szabadságot. Hiszen mindketten csak azt, hogy most már bármit kimondhatnak, az eufóriát, bár milyen eurófiában élhetett az, aki szempontokat dolgozott ki az illúziótlan gondolkodáshoz? És ki lehet illúziótlanabb, mint aki mindent másként lát?

Mi lenne, mit éreznének, ha látnák a köröttünk kavargó őrületet, és hogy a szabadság sok gyermeke bizonyos szempontból borzalmasabb, mint a diktatúráé?  Mert biztos vagyok benne, hogy nem sodródnának a szélsőségességek karjaiba. Mint Földes László mondja egy szép tanulmány címében, Bajornak mélabús a humora, mert a világ „megfosztotta az örökkévalóság értékeinek evilági diadalába vetett hitétől”. Azzal egészíteném ki, hogy az ilyen karakterű írók valószínűleg mindig is kételkednek az ilyesmiben. A humor attól humor, hogy összeér a melankóliával. Különben vicc, geg lenne csupán, az a ripacs nevetés, amellyel a romániai magyar komédiák és kabarék (tisztelet a kivételnek) elárulták azt, akinek a nevét folyton a szájukra veszik. 

Ez a melankólia érződik már abból is, ahogy folyton az álmait kéri számon a világtól. „Önök mindég másképp szervírozzák az ifjúságot: mostanában táskarádiót adnak melléje, színes ruhákat, csókot, mozijegyet.

Mármost én nem elégedetlenkedem, pusztán fölvetem a kérdést: nem lehetne valahogyan visszacsinálni a dolgokat, és becserélni a nekem szervírozott bombát egy csókra, vagy ha ez nehézségekbe ütközik, mozijegyre?” – írja a Főúr, írja a többihez-ben. „Végy két tojást – írja a Szakácskönyv, én azonban, nem veszek két tojást, hanem előveszem az álmaimat, és azokat ütöm egymáshoz. És fölverem őket fehérre, mint a bárányfelhők, és összekeverem liszttel, látomásnak, hitnek vagy galuskának: egyre megy. Mert nem teszek különbséget Ég és Föld, gondolat és remegő nokkedli között. Ezek mindig átmennek egymásba, egymást biztatják és erősítik… elmondják, hogy soha sincs készen a világ, a tudás, az almaleves és az idő, mindenik többet rejt magában, mint amennyit az elkészítés receptje elárul. És készíthető tökéletesebb almaleves, mint amilyet a recept megír, s ehhez első sorban lélek és ember kell, csak másodsorban kell hozzá az alma. És ezért nem fogom a disznólábat, és nem pucolom meg, mert nem hiszek a megpucolt disznó lábban” – ez a Recenzió a szakácskönyvről részlete. Előveszem az álmaimat – erre a látásmódra szükségünk van, nekünk, embereknek.

És hálistennek mindig megjelennek azok, akik jól meg tudják írni a reménytelenséget. Botházi Mária és Magyari Tivadar: két erdélyi író, aki fordítva látja a világot, és attól, hogy röhögnek rajta, már mi is röhöghetünk. Bajor nézi őket fentről, és talán mosolyog, hiszen a szelleme velünk van általuk.

 

Demény Péter