2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Lapozó

Az üres úton, hol átleng a semmi,/s a naplementi sávot meglibbenti./Az üres útra jó volna kimenni,/s az üres úton, amin nem jár senki,/valahová vissza kéne menni – (Jánk Károly).  

Az üres úton, hol átleng a semmi,/s a naplementi sávot meglibbenti./Az üres útra jó volna kimenni,/s az üres úton, amin nem jár senki,/valahová vissza kéne menni – (Jánk Károly). A szerszámokról eszembe jutott a nagyon régi, kicsi sarokház a Kismester utca közepén, benne Fekete bácsi, a suszter műhelyének a szaga, a cipők, a kopácsolás, és maga Fekete bácsi, amint azon a furcsa széken kuporog, s az ócska sapka alól hunyorogva felnéz, ha megszólal az ajtó fölötti csengő; egy kopott lépcsőnyivel volt lejjebb a sötét kis műhely a járdánál. Szerettem odajárni, és a sarok másik, egészen másként vonzó varázshelyét, Polacsekék piciny fűszerkereskedését is szívesen látogattam, ugrottam, ha anyu küldött, sóért vagy élesztőért, a visszajáró pénz az enyém volt: medvecukrot kaptam érte. (Szilágyi Júlia). Hány halál találna rám kabátban?/mennyi tél, mi élne térigénnyel?/hol vagyok precíz arányba zártan?/arcokon hol úszik át tömény jel? (André Ferenc). Ramce (Ramón Cecilio) kubai művész 2011 őszén nyolc hónap munka után átadta a katalóniai Tarragona egyik külvárosában, a Saavedra parkolóba vezető autóalagút falaira festett falképeit. A sötét, csak résnyi szellőzőnyílásokon keresztül megvilágított alagút két oldalára összesen több mint hetven méter hosszúságban lebegő szigetek költöztek, semmibe függesztett létrákon közlekedő pár centis emberkék, lélegzetállító tóparti tájak, ciprusokkal és teleholdakkal, fejjel lefelé úszó virágszőnyegek a paradicsommadár minden színében. (Mihálycsa Erika). A fickó sértődötten kapta le rólam a tekintetét, melyet minden becsületes fehérnép szívdöglesztőnek tartott volna. Csak én, én nem, egyedül. Bokaláncát csörgetve vonult a bárpulthoz. Ezek a bokaláncok állítólag az ördög elűzésére szolgálnak. Járás közben halkan csilingelnek rajta a megszentelt és ráolvasással megköpdösött csengettyűk. Az ördög remegve lapul bűzös odújában. Legalábbis ebben reménykednek ezek az istenes fiúk. (Márton Evelin). A VÉGTAGJAIM MÁR/rozsdás ónrudak./(Nincsen nálam senki/otthontalanabb).// Ritkul körülöttem/a kék levegő./Semmi nem kell, ami/értelmezhető. (Kántás Balázs). Ma sem jön át a szomszéd, az ajtója napok óta zárva. Elköltözött, vagy meghalt, nem tudom. Ha mégis jönne, borral kínálnám, sajttal, hosszan hallgatnám a fecsegését, de ajtóm előtt nem téblábol, csak a csend. Végül besurran, szétterül, tárgyaim között egyensúlyoz, majd sűrű lesz, utóbb törékeny, szilánkos. Az ablakon túl elered az eső. Mint Magdolna fojtott zokogása. Haja az éjszaka, betakar, illata bódít, álmodni hagy. Így talál a reggel, így köt meg szememben a fény. Csak a tenger, a tenger szüntelen idegroham, de a parti szikláktól visszatér. (Borsodi L. László). És olykor – persze ritkán – éjszaka nyitott szemmel az ágyban,/bennem az akkori rémület. esik és késő éjszaka, és ő/még nem jött haza. (Mircea Ivănescu). Megörült, amikor felfedezte, hogy én is ott vagyok, főképp, mert azt hitte, képeket akarok vásárolni. Vidám fickó volt, sebesen beszélt, sietősen evett, ide-oda járt a szeme. Tréfásan cserélgette a szópárok kezdőbetűit, kezit csókolom helyett azt mondta, csezit kókolom, süket duma helyett düket suma, szorgos kezek helyett korgos szezek. „Nincs tesz szilalom”, csapott a vállamra, „igyunk hát!” Legurítottunk egy-egy sört, aztán ő elment, hogy ellenőrizze a munkásait, a náraó fépét. (Láng Zsolt). Az Enescu utcai kenyérsorban állva gyakran eszébe jutott az Ezredes fotel előtt térdeplő alakja, rágcsálóra emlékeztető, egyszerre félelmetes és undorító feje, remegő orra, ahogy a bársonyhuzatot szaglássza. A Kultúrpalota sarkáról egy ízben újra látta a négy férfit a szivacsból készült kanapéval, a Megyeháza előtt álltak, de ugyanakkor egy szobrot is látott, a Romulust és Remust etető anyafarkas bronzszobrát, és látta, ahogy az ideges, fekete ruhás rendőr egyre fenyegetőbben méregeti a kanapé körül álldogáló férfiakat. (Szabó Róbert Csaba). Forgandó napokon s éjeken át friss mosolyod lebeg/évek sodra fölött, mint falomb árnya nyarak vizén –/dús hullámmal időnk minket is így ringat, el-elragad/Orcus torka felé... Doria, tölts bort! Tovaszáll a lét/rángógörcse velünk – mindörökkön csak szerelem virul! (Kovács András Ferenc). Látó, 2013. december.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató