Időutazás Kovács Leventével

Október 9-én, szerdán a Bernády Házban mutatják be Kovács Levente Időutazás című novelláskötetét. A könyv tizenegy – az 1960-as évekről szóló – írást tartalmaz, amelyek a Lector könyvkiadó gondozásában jelentek meg. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.

Fotó: Sebesi Sándor

Október 9-én, szerdán a Bernády Házban mutatják be Kovács Levente Időutazás című novelláskötetét. A könyv tizenegy – az 1960-as évekről szóló – írást tartalmaz, amelyek a Lector könyvkiadó gondozásában jelentek meg. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.

– Az előszóban kiderül, hogy ezek a novellák tulajdonképpen közel 50 évvel ezelőtt születtek, papírra vetésüket nem más ösztönözte, mint a marosvécsi Helikon-találkozók mecénása, Kemény János író. Mennyire voltak meghatározóak Kovács Levente életében a Kemény Jánossal való találkozások?

– Életem meghatározó élménye volt, hiszen egy kivételes kultúrembert, egyéniséget ismerhettem meg, akiben mély emberszeretet, empátia lakozott. A vele való beszélgetések önmagukban is élményszerűek voltak. Elárultam neki, hogy írogatok, arra kért, mutassam meg a történeteket, majd elolvasásuk után bátorított, ösztönzött. Azok a beszélgetések, amelyek egy-egy írás kapcsán lezajlottak, felértek egy iskolával. Valószínűnek tartom, hogy ha nem találkozom vele, akkor az asztalfióknak dolgozom. Mindig rítusszerűek voltak ezek a találkozások. Megbeszéltük, hogy kedden hat órakor megyek hozzá. A szoba egyik sarkába ültetett és elkezdtünk beszélgetni: színházról, a régi Helikon-találkozókról, az írókról, aztán rátértünk az írásaimra, amelyeket alaposan kivesézett. Mindig rávezetett, hogy pontosan, egyszerűen magyarul fogalmazzak.

– Az ösztönzés ellenére mégis évtizedekig a fiókban maradtak ezek az írások.

– Tizenegy novellát írtam, ezekből hozzáfogtunk egy kötet összeállításához de sajnos, időközben János bácsi eltávozott közülünk. Valahogy abban az időben bontakozott ki számomra az a lehetőség, hogy Thália laboratóriumában dolgozzak, akkor bíztak meg az első rendezésekkel. Aztán félretettem az írásokat, azzal a gondolattal, hogy majd egyszer újra előveszem. Nem úgy történt, mert a színház felé vezetett sorsom. Nem találtam meg azt a nyugodtságot, ami kell az íráshoz, ugyanakkor János bácsi távoztával a motiváció is alábbhagyott.

– Véletlenül estek ki a kéziratok a fiókból, vagy most már szándékosan került kiadóhoz?

– Amikor három évvel ezelőtt Kádár Dombi Katával nekifogtunk a Ránézek az életemre című interjúkötet megírásához, feltette nekem a kérdést, hogy nem foglalkoztam-e írással? Ekkor kerestem elő a novellákat, amelyekből nyolc maradt. Ezek valójában kézzel írott alkotások. Aztán számítógépbe írtam, majd Koszta Gabriella szerkesztővel elkezdtünk dolgozni rajtuk és kialakult ez a könyv. Az írások 90%-ban eredeti formában maradtak.

– A szerkesztés közben nem merült fel az a kérdés, hogy milyen életpályája lett volna íróként?

– Ez soha nem merült fel, bár írtam öt színdarabot és több előadásszöveg szerzője is vagyok, de valahogy az, hogy írásban kifejezzem magam, soha nem jutott eszembe. Most annál inkább. A novelláskötet megjelenésén felbuzdulva nekifogtam valamikor, középiskolás koromban megírt két regényem továbbgondolásához. Van egy nagy téma, amely végigvonul az erdélyi értelmiségi réteg életén a ’30-astól a ’90-es évekig. Ha lesz erőm és kitartásom, akkor valószínű, hogy másfél év alatt összeáll a kötet. Az elejét nehezebb lesz megírni, mivel a születésem előtti időszakot kell rekonstruálnom. Persze, az általam átélt élmények is helyet kapnak majd. Nyilván ezeket a részeket könnyebben papírra vetem, mivel megtörtént eseményekről lesz szó. Ez egy elég érdekes szellemi kaland lesz, mert át kell futni egy nagyobb, már történelminek nevezhető korszakot, amiben sok minden megtörtént a vasfüggönyön innen és túl. A regényben olyan életsorsokat követek, amelyek arról szólnak, hogy miként lehetett azt az időszakot túlélni, megélni.

– Az Időutazás című novella történetei is valósághűek. Ezeket olvasva az az érzésünk, hogy a szereplők, a helyszínek valósak, mintha csak tegnap történt volna a leírt cselekmény.

– Ezért sem akartam változtatni 50 év távlatából, bölcseletével az írásokon, hiszen ezek a novellák megőrizték a 60-as évek hangulatát, az akkori életérzésemet tükrözik. Számomra is érdekes volt ezekkel szembesülni ennyi év távlatából. Ez valóban egy időkapszula, mivel megtörtént tények felhasználásával írtam meg a történeteket. Vannak olyan figurák, akik léteztek, akiknek az életéből konkrét motívumok kerültek be a könyvbe. Vagy akár a saját életem is visszatükröződik, mint a plovdivi eset, amelyről a korábbi életrajzi kötetben is szó van. A szereplők valósak, unokabátyám, vagy akár a Tündérvölgyben levő hölgy is, aki kollégám volt. Aki elolvassa majd ezeket a történeteket valóban rájöhet, hogy mennyire emberközelbe hoztam azokat, akikkel én is találkoztam.

– Miért a ’60-as évek életérzését helyezte ebbe az időkapszulába?

– Tulajdonképpen a kisemberek sorsán keresztül világítok rá egy nagyon érdekes történelmi időszakra, amelyet még mindig nem ismerünk eléggé. Az új nemzedéknek megtanítják a francia, vagy a nagy angliai forradalom történetét, de a közelmúltunkkal nem foglalkoznak, azt sem tudják ki volt Ceuseşcu és milyen élet volt a kommunizmusban. A ’60-as években született egy halvány remény arra, hogy enyhül a korábbi szovjet mintára ránk erőszakolt kommunista rendszer. A ’68-as események akkor úgy tükröződtek le, hogy végre pozitív irányba halad a történelem kereke. Ekkor voltak a párizsi diáklázadások, az amerikai polgárjogi mozgalmak, a hippikorszak, majd jött a prágai tavasz, s végül a szovjet tankok bevonultak Csehszlovákiába. A novelláimban e történelmi korszak a kisemberek sorsaiban jelenik meg e világ túlélési technikáival, vágyaikkal, csalódásaikkal, a szerelmekkel. Az ötletet is egy zenei televíziós csatorna adta, ahol „The smell of the sixties címmel évekig a ’60-as évek zenéjét sugározták. Ez az érzés benne van a Hair musicalben, Presser Gáborék akkori szerzeményeiben, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról-ban... Ez az érzés megmaradt.

– A kötet, jól elhatárolhatóan két részből áll, amelyekben a történetek eltérnek egymástól.

– Valóban két része van a kötetnek. Az első öt novella emberi sorsokról szól, míg a három másik egy kicsit abszurdoid, enyhén szatirikus, groteszk beállítottságú történet. Az átváltozások történetei. Érdekes, hogy ez a két terület a későbbiekben a színházi munkám során is foglalkoztatott. Szeretem a néha érzelemmel telített darabokat, mint a Lila ákác, de másfelől szívesen állítottam színre Brecht darabjait. Ezek hozzátartoznak a belső vonzódásaimhoz. Akkoriban is voltak ilyen – mai szemmel nézve – groteszk helyzetek, amelyek a rendszer túléléséről szóltak. Az egyik szereplő például azért futott be sztárkarriert, mert eladta magát a szekuritáténak. A hölgy figurája kolléganőm volt, így közelről is megismerhettem azt a mechanizmust. E kettősség tulajdonképpen a 68-as évek történéseiben is benne van, hiszen akkor olyan furcsa dolog történt a világ ifjúságával, hogy a két politikai pólust képviselő ideológiai tömbben szinte egy időben lázadtak az adott rendszerek – a kapitalizmus és a kommunizmus – ellen. Aztán kiderült, hogy irreális álom volt, mert a politika a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szól, amire akkor a fiatalok nem gondoltak. Elfoglalták ugyan a párizsi egyetemet, de a „megszerzett hatalommal” nem volt mit kezdeniük. És ott voltak a hippik, akik a kommunáikban szocialista eszmék szerint éltek, de ők sem tudták mit kezdeni a szabadsággal. De valahogy abban a nemzedékben megmaradt az az érzés, ami talán a Hair című Milos Forman által rendezett film zárójelenetében van, amikor a Jöjj el napfény dallamára a fiatalok elözönlik a Fehér Ház előtti teret. Ezeket a gondolatokat, érzéseket rejtettem el a novelláskötetem időkapszulájában.