Hernádi Gyula

Tíz évvel ezelőtt, 2005. július 21-én hunyt el Budapesten Hernádi Gyula, József Attila-díjas (1976) és Kossuth-díjas (1999) magyar író, költő, forgatókönyvíró.

Tíz évvel ezelőtt, 2005. július 21-én hunyt el Budapesten Hernádi Gyula, József Attila-díjas (1976) és Kossuth-díjas (1999) magyar író, költő, forgatókönyvíró.

1926. augusztus 23-án született Oroszváron (ma Szlovákia). Kétéves korától 18 éves koráig Pannonhalmán élt, ahol édesapja főjegyzőként dolgozott, nagyapja híres orvos volt. Ahogy ő mondta: „A kolostor (a pannonhalmi – szerk.) fantasztikusan leárnyékolta, illetve leragyogta az egész falut és a környéket”. Tanulmányait a győri bencés gimnáziumban végezte mint bejáró diák. Bátyja, Hernádi György ekkor már a Ludovika Akadémián tanult.

Érettségi után, 1944-ben a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem hallgatója lett, azonban a háború megszakította tanulmányait. Leventeként került orosz hadifogságba, a Krím félszigetre, ahonnan csak 1947-ben térhetett haza. Ezután többféle tanulmányba is belefogott, népi kollégista is volt. 1950-től vállalati közgazdászként dolgozott a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben. 1970-től a Huszonötödik Színháznál, majd a Népszínháznál, később a kecskeméti Katona József Színháznál volt dramaturg, illetve művészeti vezető. 1991-től a Független Magyar Írók Szövetségének az elnöke volt.

Irodalmi művel először 1955-ben jelentkezett: költeményei, novellái, kisebb regényei jelentek meg. Ismertté elsősorban Jancsó Miklós filmjeihez készült forgatókönyveivel vált. Első közös filmjük az 1964-ben bemutatott Oldás és kötés, ezt egy sor másik film követte. Műveiben gyakran jelentek meg egyedi, meghökkentő ötletek, horrorisztikus képek.

Az 1970-es évektől bontakozik ki, s azóta folyamatosan gazdagodott Hernádi Gyula drámai életműve. A film inspirációja, akárcsak prózájában, ezen a területen is hatott: elsőként a Fényes szelek című, az azonos című film forgatókönyvéből írt drámáját adta elő a Huszonötödik Színház Jancsó Miklós rendezésében (1971). A dráma egyik főszereplője a közönség, s fontos eszköze – akárcsak a filmen – az ének és a tánc, a szereplők koreografált mozgatása.

Ugyancsak a Huszonötödik Színház vállalkozása volt a Vörös Zsoltár (1973), amely a Még kér a nép című film színpadi újrafogalmazásának tekinthető. Mindezek a darabok azonban inkább érdekes színházi vállalkozások voltak, mint önálló, eredeti drámák. Az első ilyen művet a Pécsi Nemzeti Színház adta elő 1971-ben. A Falanszter előadása meghozta Hernádi Gyula számára a drámaírói sikert. A darab a múlt században, Amerikában játszódik: szereplői egy Fourier tanai alapján megszervezett kommunisztikus közösség tagjai. A dráma a közösség felbomlását, csődjét mondja el: léte zátonyra fut a külső fenyegetettség és a belső széthúzás, a szándékok és a célok különbözősége miatt. A mű Hernádi szabadságfogalmának egyik lehetséges körülírása. „Az egyenlőség és a szabadság az a két kategória, ami az emberiségnek mindig a legaktuálisabb problémája volt. Azt szeretném, ha minden írásom erről szólna” – mondta Hernádi Gyula egy interjúban. A Falanszter az egyenlőség és a szabadság érvényesítésének csődjét jeleníti meg – ám nem kérdőjelezi meg az eszmék történelmi távlatát. Ezek a fogalmak állnak az Antikrisztus középpontjában is: az utópia helyébe itt a fantasztikum lép, a szabadság lehetőségét ebben a darabban egy idegen űrhajó mindenható – ám mindenhatóságát racionális indokokra visszavezethető – utasa hozza el egy elmaradott kis dél-amerikai falu számára. A racionalizmus, mely a szabadság és egyenlőség záloga, azonban dogmává merevedik – s az „Antikrisztusnak fel kell magát áldoznia, hogy bebizonyítsa: nem Isten, hanem halandó ember. Csak így győzheti meg ugyanis híveit arról, hogy ő nem Isten, hanem ember: tehát, hogy az általa képviselt fejlettségi fok számukra is elérhető”. Mindkét darabban fontos szerepet játszik a tömeg; a közösség, amelyből néhány arc emelkedik ki, amelyek különböző magatartásformákat, választási lehetőségeket testesítenek meg. Ez a szerkezet a legtöbb Hernádi-darabra jellemző. (A két drámát az író átdolgozásában együtt is játszották Utópia címen.)

Konkrét történelmi szituációba helyezte az író a következő drámát, a Vérkeresztséget, melyet 1975-ben mutattak be. A „vérvörös csütörtök” eseményei természetesen csak háttérként szolgálnak a drámához, mely munkásszínjátszók próbáján játszódik. A szereplők itt is – akárcsak a Falanszterben – megoszlanak; van, akit a békés próbánál jobban vonz az utcákon zajló, veszélyesebb tüntetés. A színjátszók védettsége azonban nem tart sokáig, az utca és a veszély betör a próbára. Az író a „színház a színházban” mindig hatásos módszerét alkalmazva, feszült helyzetek, váratlan fordulatok során vezeti a cselekményt a beteljesedéshez, mely, bár a forradalmárok kudarcát, bukását hozza, irreális mozzanatként a (1487) győzelmet, az elbukottak eszméinek továbbélését is előrevetíti. „Ezt nevezi Hernádi Antigoné-princípiumnak, itt válik a mítosz a ráció hátországává; a magasabb rendű érzelmek, a gyönyörű eszme a halálba menő kommunista számára a vallásos túlvilág képzetével ér föl” – állapítja meg tanulmányában Tarján Tamás. 1976-ban három Hernádi-bemutató is zajlott: a Csillagszórót Kecskeméten, a A tolmács című darabot Pécsett, a Királyi vadászatot pedig a fővárosban mutatta be a Pesti Színház. (A Falanszter és az Antikrisztus című darabokkal együtt a Fivérem a holnap című kötetben könyv alakban is napvilágot láttak 1976-ban.) A Csillagszóró ismét fantasztikus játék, melyben megint csak az egyén cselekvési lehetőségeit méri fel az író, egy szélsőséges, döntést kívánó szituációban. A repülőgépet fogva tartó anarchisták is utópisztikus közösséget kívánnak létrehozni egy gazdátlan szigeten; a közösség hierarchiáját a különböző vércsoportokhoz való tartozás szabná meg, mely kivételezett helyzetet biztosítana a kisebbségnek, s lassú pusztulásra ítélné a többséget. Noha a darab végére a szereplők nagy része áldozatul esik az összecsapásoknak – a dráma, mint Tarján Tamás írja elemzésében, „a Jó győzelmével ér véget. Ez a győztes győzelem; líraian hitelesített történelmi optimizmus. Még akkor is, ha az atomháború ellen aligha Szókratészben bízhatunk”.

Hernádi talán legjobban sikerült drámája, s legnagyobb színpadi sikere is a Királyi vadászat, melynek alaphelyzetét – a mesterségesen rendezett, sportként művelt „hadijáték” motívumát – az Erőd című regényéből ültette át ide az író. A vadászatnak álcázott háborúsdit ezúttal Erdődy gróf rendezi a birtokain; s résztvevői a magyar arisztokrácia tagjaiból kerülnek ki. A játék során véletlenül megölik az odalátogató királyi párt: IV. Károlyt és Zita királynét. A gróf polgári hasonmásokkal játszatja el a királyi pár szerepét, akik azonban olyan jól belejönnek az alakításba, hogy nem akarnak engedelmes bábok maradni. Az eredmény a történelemkönyvből már ismert eseménysorozat – az 1921-es királypuccs, a „budaörsi csata”, majd a száműzetés. A gróf meg akar szabadulni az immár fölöslegessé vált alteregóktól – ezért Károlyt az ő emberei is elkísérik a száműzetésbe, hogy a megfelelő pillanatban eltegyék láb alól. „Az alapszituáció amilyen abszurd, olyan hiteles is; csak az első néhány ha-t kell elfogadnunk, s máris hibátlanul illeszkednek egymásba a fogaskerekek” – írta a Pesti Színház előadásáról szóló kritikájában Nagy Péter. A tolmács a 16. századi Németországban játszódik; valóságos történelmi szereplőkkel: Münzer Tamás és Martin Luther éppúgy megjelennek a színpadon, mint a legendás Geyer Flórián. Itt is a sötétség, a Bűn, a Gonoszság erői csapnak össze a felvilágosultság, a racionalizmus és az emberségesség képviselőivel: s az utóbbiak itt is elbuknának – ám Geyer Flórián deus ex machina-szerű megjelenése megfordítja a helyzetet.

Hernádi drámaírói pályája a hetvenes évek második felétől gyökeres fordulatot vett. A pálya első szakaszában született darabok lényegében tézisdrámák voltak; a racionalizmus, a haladás és a szabadság eszméinek magasabbrendűségét, a forradalom győzelmének szükségszerűségét példázó művek. Következetes, logikus levezetések, melyek egy adott – racionális vagy irracionális – szituáción belül, különböző lehetséges döntések, magatartások bemutatásával igazolták ezeket az (1488) eszméket. A hetvenes évek második felétől Hernádi ismét csak a történelemhez fordul nyersanyagért; azonban e korszakának darabjaiban a történelem mint bohóctréfa, farsangi kavalkád, burleszk, cirkuszi mutatvány és blődli jelenik meg. S a történelemnek is a sötétebbik, a kilátástalanságot mutató oldalát, a történelemformáló ember legalsóbb-rendű, legnegatívabb megtestesüléseit mutatja meg. E drámaírói korszaka igen sok vitára adott alkalmat, s joggal. Ám nem szabad elfelejteni, hogy Hernádi kísérletező, mindig újat próbáló, s a tévedés kockázatát is vállaló művész. Drámaírói életműve – sikerültebb vagy kevésbé sikerült darabjaival együtt – jótékonyan hatott a hetvenes évek elején meglehetősen szürke képet mutató kortárs magyar drámára és színházművészetre; felrázta a vitaszellemet. S szélsőségeivel, túlzásaival azóta is eredeti színfoltja a színpad és a drámairodalom világának – olvashatjuk róla a Magyar Elektronikus Könyvtár „lapjain”.

Hernádi Gyula 77 arca címmel portréfilmet készített róla 2004-ben a Duna Televízió. A film az író és társasági ember hetvenhetedik születésnapjára készült. Mosolygós és nosztalgikus emlékek. Barátok és mozaikok. Életének helyszínei. Fontos és mellékes történetek. Közreműködött: Angyal Mária, Galkó Balázs, Gyurkovics Tibor, Jancsó Miklós, Lux Elvira, Szinetár Miklós és mások. A beszélgetőtárs és rendező Sipos András volt, az operatőr pedig Bucsek Tibor.