Húsvéti nevetés

Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr. Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk. Zsolt 126,2-3.

Az egyik legrégebbi húsvéti hagyomány a húsvéti nevetés (risus paschalis). Johannes Oecolampadius svájci protestáns teológus írt először erről a szokásról, amelynek kialakulási ideje állítólag az egyházatyák korára tehető. A középkorban főleg szerzetestemplomokban gyakorolták, ahol Krisztus feltámadásának örömére igyekeztek megnevettetni a híveket. Később, mint oda nem illő cselekedetet, megpróbálták kiszorítani a húsvéti istentiszteletekről, s elsőként X. Kelemen pápa rendelte el, hogy a szokást be kell szüntetni, hiszen Aranyszájú Szent János is megmondta annak idején, hogy jó keresztyénhez nem illik a nevetés. Tiltó rendeletek később is születtek, ami arra enged következtetni, hogy e hagyományt nem volt ám olyan könnyű feledésbe meríteni.

Húsvét ünnepéhez közeledve azon gondolkoztam, hogy vajon ma mennyi öröm van bennünk? Netán „örömkiáltás”. Tudunk-e örvendezni annak, hogy „hatalmas dolgot tett velünk az Úr”? Látszik-e rajtunk, kifejezésre jut-e esetleg nevetés által, ami olyan, mint egy nemzetközi nyelv, amit mindenki ismer s mindenki megért?

Ma nincsenek tiltó rendeletek, s mégis, mintha nem a nevető vagy nevetni akaró emberek járnának istentiszteletekre. Arcunkra fagyott vonásokkal, amolyan faarccal ülünk sokszor a templompadokban, azon a helyen, ahol ráadásul örömhírt mondanak nekünk. A nevetés az egyik legfontosabb alapérzelemnek, az örömnek a kifejezési formája, s olyan érdekes, hogy míg az örömmel szorosan összefonódik a nevetés, addig az örömhír hirdetésével csak nagyon ritkán. Nem furcsa ez? Vagy úgy gondoljuk, hogy a vidámság csorbítja a szenttel való találkozás méltóságát? Nincs a nevetésnek semmilyen mágikus ereje, de arról meg vagyok győződve, hogy a teremtő Istennel való mély kapcsolat megélése együtt jár a derűvel. És akkor miért nem telik meg a szánk nevetéssel? Különösen ilyenkor, amikor az evangélium örömüzenete arról szól, hogy megadatott az új élet lehetősége minden ember számára. Ne hagyjuk sorvadni ezt a szép, régi húsvéti hagyományt, mert merem állítani, hogy az összes közül ez a legértékesebb, és a legszükségesebb.

Olyan sok ember jár-kel lógó orral ebben a világban. Sokan élnek reménység, vigasztalás és öröm nélkül, keseregve elrontott éle-tüknek a romjain. Mintha nem lenne újrakezdés, nem lenne új élet lehetősége a mi mennyei Atyánknál. Mintha nem lenne lehetőség őszinte bűnbánatra azért, hogy bocsánatot nyerjünk és felüdüljön az életünk. Ha önmagunkat vizsgáljuk, talán jogos a megállapítás, miszerint nincs újrakezdési lehetőség. Mi, emberek oly kevés esélyt adunk egymásnak, önmagunknak az újrakezdésre, megbocsátásra. De tekintsünk fel a bennünket kereső Atyára, aki irgalmas, türelmes, s bárkinél jobban szeret. Sárba tapossa, tenger mélyére veti megbánt bűneinket, minthogyha nem is léteznének, hogy kialakuljon a vele való őszinte bizalmas kapcsolat.

Kedves olvasó! Nem tudom, szoktál-e örülni, nevetni húsvét ünnepén, de most őszinte, szívből fakadó nevetést szeretnék arcodra csalni. Nem a legújabb viccel, nem a legújabb tréfás locsolóverssel, hanem a régi evangéliummal, ami arról szól, hogy van új élet, vannak új lehetőségek, van megbocsátott bűn, van kegyelem, van feltámadott Krisztus – nem csak úgy általában van, hanem úgy van, hogy mindez a tiéd lehet –, nem csak egyeseké, mint a főnyeremény, hanem mindenkié, s vele együtt az igazi, elmúlhatatlan öröm és békesség, amely hitelessé teszi a nevetést. Isten Fia nem azért támadt fel, hogy megmutassa nekünk azt, hogy mire képes, hanem azért, hogy ezáltal megszabadítson életünk két nagy ellenségétől: a bűntől és a haláltól. Mit gondolsz? Elegendő ok ez örömre, nevetésre? Kívánom minden keresztyén testvéremnek, hogy tapasztalja meg ezt az örömöt, és adja tovább, hogy mások is örvendezhessenek.

Czirmay Csaba Levente marosludasi református lelkész