A gyöngyhalász

Nem bizonyos, hogy a Belkutas utca minden lakója tudomást szerzett róla, avagy tudatosult bennük, hogy mi is történt. Legalábbis belátható időn belül. Ez már csak így van ahelyütt, ahol a fontos tudnivalók, a világot megrázkódtató és felfordító hírek, tudósítások elég késve és megcsonkítva érkeznek el az emberekhez, és ami a legelszomorítóbb, a község lakói, albérlői, ágyrajárói, a hidak alatt éjszakázók önvédelmi egylete, a válogatott didergők, villamoskalauzok és tökmagárusok, az utca csellengménye nem is nagyon bánkódik az események lassúsága, avagy megismerhetetlensége felett. Azt azonban önszántunkból tesszük hozzá, hogy a városban nem volt villamos, következésképpen nem is éltek arrafelé villamosvezetők, kalauzok és váltót váltó váltig férfiak, de ez semmit sem von le abból az áldatlan (vagy áldott – lelki habitus kérdése) állapotból, hogy az események érkezése kiszámíthatatlan volt, rapszodikus vagy akár el is maradhatott. 

Nem rabszodikus, hiszen a Belkutas utca felnőtt lakossága nem volt rabosítva, pillanatnyilag senki sem állt letartóztatás vagy bűnügyi vizsgálat alatt, annak tárgyát sem képezte valamely, az utcában történt törvényszegő esemény, és az emberek megelégedtek a forrásvízzel, ami nem messze a Pádisék csorgójából folyt, és ahová korsókkal, kancsókkal, olykor műanyag vödrökkel és kis összecsukható alumínium turistapoharakkal járult a fogyasztók tömege. Kevesen ittak ásványvizet, melyet vulkanikus hegyeink (hegyeitek, hegyeik) tág kebellel ontottak magukból, szódát pedig egyáltalán nem kortyoltak, borukat nem azzal fröccsentették fel, holott a szódavíz, mint arra mostanában a kelleténél többször emlékeztetnek a lapok, igazi hungarikumszámba ment.

A jelenség előtörténése egy erőteljes, de annál rövidebb felhőszakadás volt. Ennek során véges számú nagy hasú fekete felhőképződmény szakadt szét kizárólag a Belkutas utca felett; a szél könnyedén szaggatta szét a felhőpárnákat, esődunyhákat; erősségét nem mérték, de magasan érkezhetett az afrikai légáramlat, legalább háromezer méterrel a Belkutas utca felett játszódhatott le a felhőket ért támadás, és az ott felhalmozott nedvesség, vízpára, jég és sivatagi homok és egyéb, az ötödikes fizikai földrajzleckékben tanítható természeti jelenség kicsapódott, és kizárólag erre az utcára hullott alá jégeső formájában. Szakadt, kopogott, autók ablakát törte be, néhány gépkocsi szerencsésebb volt, csupán hullámossá vált a teteje.

Még tíz percet sem tartott, amikor elvonult, és a nap újra kisütött. Szokott kora nyári délutánként jellemezhetnénk, semmi különös, mondhatnók, ha nem abban a pillanatban indult volna harmadikos kislánya után Venczi Vidor magánfuvaros és kenyértörő. A lába előtt fehér volt az úttest és a járda a lehullott jégtől, ami ezen nyári napon elverte a Belkutas utca teljes szilvatermését, holott az egész városban ez volt a legjobb szilvatermő vidék, innen vásárolta valamennyi kisüsttel fortyogó kisüsti kisgazda a pálinkának valót. Venczi Vidor magánfuvaros és kenyértörő nem volt italos ember, ámbátor soha nem vetett meg egy kupicát, de annál igazán nem többet, mert az már a mértékletesség megcsúfolása lett volna, a nyakló nélküliség felé terelte a tisztes ipart, polgárt, a józan gazdát, és abba bizony egy magára valamit is adó magánfuvaros és kenyértörő már nem megy bele.

Nagy baj, nagy baj, mondogatta, és lehajolt egy darab szép gömbölyű jégdarabkáért. Arra gondolt, bármikor felbukkanhat egy-két kíváncsi, gazdátlan tévériporter, akik úgy teremnek katasztrófák után az ember körül, ott lihegnek a nyakába, bunkóikat az orruk alá nyújtva, mint giliszták langyos esőben. És akkor neki tudnia kell, mekkora jégdarabok estek, olyan hevesen, amilyet teljes addigi életében még nem tapasztalt. Ezt így kell nyilatkozni a híradóknak. Aki eltérne ettől a szabálytól, az meg sem jelenhet a képernyőn. Na nem tyúktojásnyi nagyságúak – az azért túlzás lenne. 

Amint felvette, nem a szokott gyorsan olvadó hideg foltot érezte a tenyerében, ugyanis a jégdarab csupán hűvös volt, s amint a tenyerében hintáztatta, mintha még át is vette volna fokozatosan Venczi Vidor magánfuvaros és kenyértörő magánhevét. Szilárd maradt, esze ágában sem volt elolvadni.

Másik után hajolt, azt már összeszorította a tenyerében, de a jég ugyanolyan szilárd, sőt tömör maradt, súlya is volt. Arra gondolt, valami afrikai kavics, fehér, szépen csillogó, errefelé valószínűleg ritkán előforduló geológiai kőzet darabolódásából, szétrobbanásából származhat, amit azért a szélvész könnyen felkap, messzire sodor, néha ezer mérföldekre is. Bár magánfuvaros és rozskenyértörő volt, és naponta még egy kupica pálinkát sem porlasztott el, ami magánfuvarosi környezetben szokatlan – ezt soha nem árt tudatosítanunk –, azért némi meteorológiai műveltség birtokában volt, hiszen éltének jelentős részét a szabadban töltötte, sokszor a bakon kapta el a vihar, hóesés, a hirtelen lesből támadó fagyos szél. És természtesen rendszeresen figyelte az időjárás-jelentéseket azóta is, hogy tíz éve lecserélte muraközi lovait Tatra teherkocsira.

Legalább száz darabot szedett össze, begurította a nadrágzsebébe, a kockás kivinge zsebeibe tömködte, szerette a sokzsebes dolgokat. Véletlenül az órájára pillanatott – magánfuvaros óra nélkül oly ritka, mint sajtkukac görkorcsolyával –, felegyenesedett és sietni kezdett. Szegény kislány már vagy tíz perce türelmetlenkedik az iskola portásfülkéjében. 

Különösebb baj nélkül lezajlott a magas szintű találkozó, a felek kölcsönös diplomáciai mosolyokkal és bevett szóképekkel üdvözölték egymást, rutinosan vettek búcsút a felnevelő iskolától és a jó tanító nénitől, aki még taxira várt, majd hazatértek szerény otthonukba, amely egy családi házból és egy szépen művelt kertből állott. Venczi Vidor magánfuvarozó és kenyérmorzsáló portáját az különböztette meg a többi családi háztól és telektől, hogy körötte nem pálinkaadó gyümölcsfák teremtek, hanem ezer rózsatövet ültetett felesége, Venczi Vidorné született Lombárd Gyöngyi htb. (a rövidítés feloldása = háztartásbeli).

Hazaútjukat nem szegélyezték rendkívüli események, sajnos további különleges jégkavicsok sem. V. V. vállat vont, meg is feledkezett a dologról, hiszen otthon rengeteg feldolgozatlan számla és lejárt megrendelőlap várta, melyeket rendszerint kemény fedelű irattartóba fűzött le. A könyvelést is maga végezte, mióta felesége rákapott a rózsaszaporításra, nemesítésre. Levágott rózsaszálak pompáztak minden vázában, tejesüvegben, asszonya folyton kertészollóval járt, a házban szanaszét vastag kesztyűk hevertek, kötözőraffiák, gyantástégelyek, más ismeretlen rendeltetésű dobozok, kenceficék, és értelmetlen tömegvonzatokba botlott az ember sötétedés után az udvarban, a pitvarban és a patvarban. 

Az est folyamán a híradók közötti szünetekben megoldották Encike leckefeladatait, volt némi kiabálás és bőgésre való hajlandóság, de egyáltalán nem nevezhető rendkívüli állapotnak az est eseménysora. Pumuklis mesét néztek a laptopon, majd néhány félóra kunyerálás, fenyegtés és ígérgetés után sikerült ágyaba dugni a leánykát, aki meg volt győzve, hogy karácsonyra megkapja a világító fejű, önviháncolós makimajmot és fésülhető Barbie babát, pont olyat, amilyen Rabic Csillának van.

Vetkőzés közben a nadrágzsebéből hullottak ki az afrikai kavicsok. Szertegurultak a padlón. A felesége rögtön felült az ágyban. 

Mi van, Vidor, miféle nőnek a gyöngyét hordod a zsebedben? Szétszakadt ölelkezés közben? Valami gazdag szeretőre tettél szert, angyalom – tréfálkozott az asszony, de már belehasított a mellkasába a féltékenység kardja.

Vidor elmesélte a különös jégesőt, amelyből néhány lehullott afrikai kavicsot felszedett, megtartott. A kövek még fényesebben ragyogtak, foszforos fényénél olvasni is lehetett akár, mikor Vidor leoltotta az éjjeliszekrényen álló lámpákat.

Lombárd Gyöngyi valamennyit kirázta férje ruháiból, nézte, nézegette, s közben folyton azt mondta, te ember, ez tényleg igazgyöngy. Valódi igazgyöngy. Ugye nem loptad vahonnan? Amilyen nagy ganef vagy, biztosan elcsórtad. 

De Vidor folyton csak az eső utáni jégszőnyegre tért vissza. Sőt, éjfél után kimentek az utcára is, de már egyet sem találtak. Pedig a kerítések tövében nőtt gizgaz között is nézegették elemlámpával. 

Másnap Gyöngyi asszony magához vett egy tucatot, és beutazott a közeli nagyvárosba. Nem akarta Slepák úrhoz vinni, mert nem bízott az ékszerész titoktartásában. Még nyakára csődítené az egész kisvárost, az éhenkórász rokonokat, mindenféle címeres és címer nélküli sznob marhát. 

Az ékszerész megállapította, hogy kétséget kizáróan igazgyöngy, de még soha sehol sem használták fel, csupán a kagylóból kiszabadított, a gyöngyhalászok által felhozott és megtisztított natúr gyöngyszemek. 

A felbecsülés után az asszony számítgatni kezdett. Papírok teltek meg számsorokkal, árfolyamokat nézegetett, összehasonlított. Tervezgetett. A rózsák azokban a napokban fonnyadtak el.

Hónapokkal később V. V. az interneten bóklászva bukkant rá arra a különös esetre, ami még a nyáron történt Szomáliában. Forgószél támadt, és szétvert egy gyöngyhalászközpontot, megbontotta a raktárak tetejét, nagy mennyiséget sodort messze. A kár felbecsülhetetlen. Nemzetközi nyomozás indult a gyöngyök visszaszerzésére, amely egy holland cég tulajdona. A közlemény nem tért ki arra, hogy a becsületes megtalálónak valamilyen busás jutalom ütné a markát, sem arra, hogy eladási tilalommal sújtanák a háromszáz kiló gyöngyöt. 

Venczi Vidoréknál mindenesetre kenyertörésre került sor: nevet változtattak, elköltöztek a városból és éjjelente ismeretlen gyöngyhalászoktól vagy felbérelt holland martalócoktól rettegnek.