Fekete jegyző
Mintha a köves, sáros utak nyelték volna el, egy napon arra ébredtek az égtől egy ölnyire nyújtózkodó Melegpatakon is, hogy a kakastollasok odalettek. Nem túlzás, szó szerint elpárologtak, s nem ejtett könnyet értük senki.
Mintha a köves, sáros utak nyelték volna el, egy napon arra ébredtek az égtől egy ölnyire nyújtózkodó Melegpatakon is, hogy a kakastollasok odalettek. Nem túlzás, szó szerint elpárologtak, s nem ejtett könnyet értük senki. Az a rend, amely még azt se tűrte el, hogy a guzsalyasból hazafelé menet a mély, késő esti csendbe a legény belekiáltsa szerelmi bánatát – dicsérhették –, nem volt az ínyükre. Különben sem azért vertek tanyát a negyvennyolcas szabadságharc után a havason, hogy minduntalan a körmük alá nézzenek, hanem azért, hogy legyenek fent a hegyen teljesen a maguk urai.
– A födő tudja, hogy mi fő a fazékban – mondta a tanyai nép nagy megelégedésére a sóháti járás első embere, a szolgabíró, s választottak végre a melegpatakiak is maguk közül községi bírót.
Katonás embernek tűnt a tanyabokor közfelkiáltással pajzsra emelt első s egyben utolsó községi bírója. A mesterségét tekintve szabó volt ő, olyan értelmes képpel, és az élénk szemei alatt oly konok fegyelemmel rövidre szabott bajusszal, hogy a szolgabíró már a beiktatáson érdemesnek tartotta odasúgni neki:
– Bíró uram – hunyorított rá, miként a cinkosokra szokás –, sose felejtse kegyelmed se – súgta oda –, hogy tulajdonképpen mi, az állam emberei, a hatalmat képviseljük!
Attól kezdve Melegpatakon is más szelek fújtak. A háború utáni vadhajtásos népi demokráciától az ideiglenes bizottságban is megmozdult a vér. Minden cselekedetüket a jegyző vigyázta. Azt nem választották, a szolgabíró hozta magával, azzal, hogy eddig ugyan Fekete úr csak segédjegyző volt, de tanult ember, törvényt ismerő, hallgassanak rá; ne tévelyegjenek, mint a málé szájú pásztor mellett a nyáj.
– Éljen! – hangzott fel őszinte lelkesedéssel a jegyzőt köszöntő demokrata taps helyett a melegpataki ideiglenes bizottságban.
Ott akkor természetesnek vették, hogy a jegyzőt úgy kapják. Még Melegpatakon se akart senki egyből jegyző lenni, pedig vagy ketten a kicsi magyarvilág alatt elvégezték Csíksomlyón a katolikus agrár-ifjúsági legényegylet tanfolyamait kitűnő eredménnyel. Különösen az egyiküknek az írása is olyan volt, mint a gyöngyszem, de az is még csak azon osztozkodott a másikkal, hogy hol és ki szervezze a bált, s a gondok súlya az ideiglenes bizottságban a jegyző nyakába szakadt, mert a bíró is, aki meg kell adni, helyi viszonylatban jó, mi több, elismert szabó volt, tudta: fontos a mérték a ruhaszabásnál, és különösen vigyázni kell az ideiglenes bírói poszton.
– Forduljanak Fekete jegyzőhöz – ajánlotta melegen gyakran a varrógép mellől ő maga is, s lett fogalommá – pontosabban valóságos kiskirállyá – Melegpatakon a községi jegyző, akit a pap Dánielnek keresztelt, de aki a Fekete előnevét nem Ürméniából hozta: itt, szép Tündérkert hegyei közt már rég az elődeire tapadt, így azt nem választotta, ő maga is úgy örökölhette, akár a haja és a bőre színét.
Azzal, hogy Dániel, nem volt semmi baj, csak neki járt ki a hatalmas kiterjedésű tanyán, ahol a havas szülötte Tóth tanár szerint akár Pest is elférne, a két legmódosabb gazdát is csak Danizták, de a Fekete előnévről kiderült hamarosan, hogy zavaró. Mert csakugyan fekete volt őkelme, s nemcsak a neve, hanem ő maga is, mint egy borzas novemberi éj, és hosszú lépésű, mint egy kaszáló kaláka – féldecis nélkül. Tellett volna abból két kisebb jegyzőre is, de minek szaporítani az ivó szájakat meg a fekete embereket. Fekete úr – ahogy mondták – egymaga, úgy, ahogy volt, kitett hatot. No, meg a vésztis Bálintok, akik közül nem csak az első melegpataki bíró került ki, egyiküké volt a Sóhegyek közt szinte az egekben zúgolódó, egyetlen vízimalom is, nem öntötték ők se a kedvcsináló nedűt a csizmaszárába, s aztán meg nem voltak azok se valami hirtelenszőkék.
A színekkel Melegpatakon elsőnek Bicski Mári járta meg. Jó pipa volt az, a Medve-tó mellől szolgált haza, s bajt igazítani őt is a pálpataki jegyző úrhoz irányították, pedig őkelme a bírót választhatta volna, aki neki keresztapja volt.
– Jó napot kívánok! – nyitotta tágra bájos két szemét Bicski Mári, hogy sikere legyen, amint a jegyzőségre betoppant.
Kezdte volna Bicski Mári, hogy neki az urával van egy kicsi vikotája, de hirtelen, hogy előtte egy hatalmas fekete alak tűnt fel, meghökkent.
– Jó ég – villant meg a fejében –, ez az üst oldalánál is feketébb!
Kereste volna ő Fekete urat – ahogy ajánlották – de a pergős nyelve akkor az egyszer nem engedelmeskedett. Biztathatta maga a jegyző, aki a felekhez általában is, de akkor kiváltképp kedves volt.
– Szőke úr… – rebegte a fekete jegyző csodálatos égszínkék szemébe a panaszos, mert azt a szót, hogy fekete, ott kimondania annak, aki bajt igazítani jött – enyhén szólva – nem tartotta tanácsosnak.
Fekete Dániel, akinek a régi községközpontban a feleség mellett már négy gyermeke és két hatalmas háza volt, megértette, hogy Bicski Márinak hol fáj. A törvény betűi szerint igazat is adott neki, de a búcsúzáskor nem hallgatta el:
– Asszonyom – mondta kedvesen –, úgy néz ki, hihetetlen, de én – láthatja jól – Fekete vagyok!
A másikkal, nevezetesen azzal, hogy a második világháború után – igaz, ez se sikerült jobban, mint az azelőtti – miért van nem csak férfiból, de itókából is kevesebb, ha nincs vele éppen Fekete Dániel az ideiglenes bizottságban – lehetett bár az a melegpataki Vésztik közül való – saját magának, mint községi bírónak kellett volna számolnia.
– Szárazon még a kasza se vág – adta meg az elmés bírói magyarázatát annak, ha az ideiglenes bizottság untalan asztalhoz ült, s osztották, szorozták hosszan a község baját a pohár mellett.
Nemcsak a bíró, hogy a kényelmetlen tényt kerülje, de az egész ideiglenes bizottság is megjátszotta, hogy tudják ők: a jegyző úr – színe szerint is – jó fészekaljból való, meg az állam se szűkmarkú, a hivatalnokait jól megfizeti. Meg se fordult a fejükben, hogy ők maguk is – már ha isznak; sorra fizessenek. Lett ott az elporlasztott ital kifizetése ráadásnak – a hatalom mellé – a Fekete Dániel tisztje.
– Annak a zsebében – hajtottak fejet előtte – mint kútban a víz, valósággal forr a pénz – pusmogták.
Pusmogtak. Ittak. De tudták, a népi demokráciát s a községi rangot nem angyalszárnyon, vörös csillagos tankon kapták. A jegyző úr ne tudta volna egyedül tanult ember létére? Egy kicsit ugyan meglepődött – akkor egy rövid időre, bizony, keserű lett szájában a bor – Fekete Dániel községi jegyző úr, amikor Sóhátról a járásbíró figyelmeztető sorait kézhez kapta.
– Az adót megfizeti a melegpataki nép is egy fityingig – válaszolta meg a járásbírónak a jegyző –, de várni kell – magyarázta –, mert csak betakarodás után, hogy a haszonállatokat és a betakarított terményeket értékesítik, lesz pénz az adóra – magyarázta, s avval nagyobb igazságra emlékeztette a nagytiszteletű urat, a saját szavaira, hogy valóban a fedő az tudja, hogy mi fő a fazékban…
– Mondhattam – húzta fel bozontos szemöldökét a járásbíró, s várt hóleestéig, de akkor, hogy a pénztárba csak nem kezdett bővebben csurogni a melegpataki adó, szánra ült.
Mindjárt a tanyaközpontban Bicskiék, hogy Mári megjárta magát egy kicsit a világban, kibékültek. A szemük előtt zajlott ott az új községi élet, de ahogy kocsiszánnal a járásbíró megérkezett, s egyenest hozzuk állított be azzal, hogy mikor szándékoznak adót fizetni, mindketten nagyot néztek.
– Az adót… – hebegte Bicski Marci olyan képpel, mint aki tudta, hogy abból, ami ott, a szemük előtt folyik, előbb vagy utóbb baj lesz –, tekintetes szolgabíró úr, mi már el is felejtettük – magyarította ki.
– Írás is van róla? – csóválta erre hitetlenkedve a fejét a nagy úr.
– Már hogyne lenne – vette elő az almárium fiókjából Bicski Mári a kézzel írt elismervényt arról, hogy az évi adót, ami jár öt hektár föld, egy fejőstehén és az egy pár lófogat után, már a meleg nyáron Bicski Márton, Melegpatak község lakosa kifizette, tehát semmiféle tartozása a negyvenhetes esztendőre az állammal szemben nincsen.
Dr. Bányai István járási szolgabíró úrember volt. Megnézte az írást – nagyobb igazságra – szemüveggel is. De Bicskiéknek arról, ami fejében megfordult, egy szót se szólt, csak elköszönt, s kimért lépésben, méltóságos testtartással vonult be a hóba vert nyomon a községi jegyzőségre.
– Danikám, ez milyen munka? – tette Fekete Dániel elé a Bicski Mártontól elkért, kézzel írt elismervényt.
Ott nem csak a jegyző úr volt akkor fekete. A szobában feketéllett egy kivikszolt, Szentkeresztbányán öntött érckályha is, amelyben egy száraz fenyőtuskó, mint mikor a föld alatt robbantanak, egy mélyet puffant, s avval csend lett. Csak egy kis idő múlva látszott a kályhaajtó lyukán át, hogy éledezik, majd felcsap a kályhában a láng…
– Kérlek alásan… – húzta két nagy válla közé hatalmas üszkös fejét Fekete Dániel, mintha így védekezne –, … ideiglenes bizottság, ideiglenes nyugta! – felelte a valóságos úriembernek, dr. Bányai Istvánnak, aki erre jól megfontolt mozdulattal a Fekete jegyző által írt elismervényt a zsebébe visszatette, s azzal elköszönt.
– Mosd ki a szennyesed, öregem! – szólt vissza a melegpataki jegyzőnek, amely esetlenül állt a hatalom piros asztala mellett, kísértetiesen, mint egy élő tilalomfa, ha varjak szállják meg… – Három napod van – figyelmeztette ellenvetést nem tűrő hangon –, nem hat, mint az Úrnak volt a világteremtéshez… – pontosított.
Azon éjjel valósággal omlott Melegpatakra a hó. Recsegtek-ropogtak a nagy súlytól az öreg makkoló fák, s másnap csak a fekete karóvégek lógtak ki imitt-amott a kis időre községgé lett tanyán a patyolatfehér hómezőből, lehet, csak azért, hogy lássa, ha valaki elfelejtette volna, csak van mindennek határa…
Azokban a napokban Melegpatak nagyközségben, aki nem volt elítélve, a házából ki se mozdult. Mégis minden kettő azt suttogta, hogy lent a faluban, ahonnan kapták volt a kedves, fekete jegyzőjüket az ideiglenes hatalomhoz, egy szép nagy házra – még mielőtt kívülről is megvakoltatnák – ráteheti kezét a bank…
Ambrus Lajos
